Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Lengyel János
(1973 - )
Az utolsó szerep
Tüdeje kiszakadni készült mellkasából. Erõsen zihált, úgy érezte, nem bírja tovább. Ereje a végéhez közeledett, már csak a túlélés ösztöne hajtotta. Üldözõi ott csörtettek a nyomában. Nem értette a nyelvet, de a hangokból érzékelte, egyre közelebb érnek hozzá. Nem mert hátranézni, nehogy felbukjon valamiben és az erdõ talajára zuhanjon. A menekülés ösztöne hatalmas iramot diktált. Mintha erdei gazella igyekezne elkerülni a tigris gyilkos karmait. Rogyadozott a lába, és a szíve éppoly hevesen kalapált, mint egy õrült punk dobos. 
  
A következõ métereken üldözõi oly szorosan loholtak a nyomában, hogy a tarkóján érezni vélte forró leheletüket. Tudta jól: ha utolérik, az egyenlõ a halállal. A hajsza tovább folytatódott.  
  
Kidõlt fákat átugorva ért ki egy tisztásra, miközben golyók röpködtek körülötte. Két kapkodó lélegzetvétel közt hátrapillantott. Három fekete egyenruhás alakot látott. Egyikük kezében bajonett villogott, a másik kezében pisztoly, a harmadik géppisztolyt szorongatott. Talán kifogyott a tár, mert a fegyver néma maradt. Eldördült egy-egy lövés a pisztolyból, de a golyók elsüvítettek a feje fölött, a teste mellett. Futás közben nehéz eltalálni a mozgó célpontot.  
  
Ereje a végét járta. Az õ fegyverében egyetlen töltény maradt. Üldözõi hárman voltak, mire ment volna ellenük egyetlen golyóval? A legvégsõ esetre tartogatta. Már döntött: ha úgy alakul, inkább a halált választja, mintsem a fogolytábort. Jól tudta, milyen borzalmak várnának ott rá.  
  
Eddig viszonylagos szerencséje volt, mert az erdõ fái fedezéket nyújtottak üldözõi golyózápora elõl. De a megváltozott terep, a füves síkság nem kínált semmilyen oltalmat. Itt érték utol. Már nem bírt tovább futni. Ereje elfogyott. Elhatározta magát a végsõ harcra. A pillanat tört része alatt szembefordult üldözõivel, és tüzelt. Jól látta: a golyó egyik üldözõje bal szemén át fúródott a koponyába, majd hátul távozott, egy jókora csontdarabot kiszakítva. 
  
A másik kettõ egy pillanatra megtorpant a nem várt ellentámadás hatására. Aztán ordítozva vetették rá magukat társuk gyilkosára. De az nem adta magát könnyen. Sebzett oroszlánként, utolsó erõtartalékait összeszedve küzdött a túlerõvel szemben. Erõs ütést mért a géppisztolyos fejére, aki aléltan zuhant a földre. Fegyvere messzire repült. Ugyanabban a pillanatban megragadta a bajonettes torkát, ujjai acélpántként szorították. A fuldokló a fegyverét már a dulakodás elején elvesztette, most ott hevert a földön, árván, megcsalatva. A két férfi zihálva, verejtéktõl és vértõl mocskos testtel fetrengett a mezõ talaját feldúlva.  
  
Annyira elhatalmasodott rajta a düh és a halálfélelem szívet facsaró elegye, hogy megfeledkezett a géppisztolyosról, aki hamarosan magához tért az ütés okozta kábulatból. Keze nyomban a bajonett után nyúlt. Ellenfele ekkor fordult felé. Egy szemvillanásnyi ideig farkasszemet néztek. Aztán lesújtott az éles szerszám, markolatig hatolva a ziháló mellkasba, átszakítva csontot és húst egyaránt. A testébe csapó éles fájdalom üvöltésre késztette. Állati üvöltés volt ez. 
  
Kiáltásra ébredt. Egész teste verejtékben úszott. Szíve tompa fájdalommal jelentkezett. Üres, értetlen tekintettel nézett körül. Az utcáról beszûrõdõ fényben ismerõs tárgyakat látott. Idõbe telt, amíg megértette: álom volt az egész. Ijesztõen buta, de vérszagúan valósághû rémálom. A halálfélelem is a valóságot idézte. Az idõ jótékony múlása változtat meg egykor történt dolgokat, hogy több ezer kilométer távolságból is kísértsenek az elme vetítõvásznán peregve. 
  
A mellette alvó feleségéhez fordult, hogy megnézze, a rémálom kiváltotta üvöltés nem ébresztette-e fel álmából? Az asszony aludt. Legalábbis azt hitte. Megszólította, miközben gyengéden végig simított a haján. Villámcsapásként hasított tudatába a szörnyû felismerés: az asszony halott volt. Teste örök mozdulatlanságba dermedt. Nyakán fojtogatás nyomai éktelenkedtek. Életében középszintû színésznõ volt. Utolsó szerepében egy partizánt alakított, halálosan hitelesen.
Ez az írás 2012. december 2-án került a NapSziget honlapjára.
 
Lengyel János további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón