Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Lengyel János
(1973 - )
A szeretet mestere
Mester - olyan személy, aki hivatását a legmagasabb fokon mûveli. A mester tanít, tudását igyekszik átadni a fiatalabb nemzedéknek - a tanítványnak. Mester és tanítvány összetartozik, egyik sem létezhet a másik nélkül. Amikor a mester átadja tudását, tovább él a tanítványban. Idõvel majd a tanítvány is mesterré válik. Neki is tanítványa lesz. Tudása így öröklõdik tovább. Hosszú láncolat ez, míg egyszer végérvényesen meg nem szakad. A tudás és ember elenyész. Jobb esetben marad némi foszlány az emlékek zavaros tavába 
  
Mester vagyok magam is, a túlélés mestere. De mégsem lehetek teljes, mert nem találom a tanítványomat, akiben tovább élhetnék, hogy földi gyötrelmeim ne égessék hiába a testet öltött lelkemet. A lélek még árva, társát nem leli. Még nem pihenhet meg az elmúlás zöldlombú ligetében.  
  
De nem volt ez mindig így, hiszen valaha tanítvány voltam. A Mester rám talált. Idõn és téren átsuhanva fogta meg kezem, hogy bevezessen a tudás szentélyébe. Hívõ papja volt õ e szentélynek, számomra az egyetlen és legnagyobb. Ott álltam én, a senki és semmi. Ürességem kész volt befogadni a valón túli igazságot. Mások öltek érte, kínokat álltak ki miatta, míg nekem csak ki kellett nyújtani érte a kezem. 
  
Ki is nyújtottam, hagyva, hogy mesterem sorban végig vezessen a létezés titkainak termein. Nem érzékeltem sem idõt, sem teret, csak a tudásra koncentráltam, ami minden érzékszervemen keresztül szakadatlan ömlött elmém hombárjaiba. De semmi sem tarthat örökké. A mester egyszer csak elengedte a kezem, már nem voltam többé tanítvány. Mester lettem. Én, az egykor senki és semmi. Fájóan jó érzés volt ez. Jó, mert létezésem értelmet nyert. Fájó, mert mesterem magamra hagyott.  
  
A magány pedig kétkedést szült. Elõször csak magamban kételkedtem, aztán már mindenben. A kétkedés miatt nem sikerült tanítványt találnom. Mert én a legjobbtól tanultam, tehát a legjobbat kell tanítanom. De ha már ennyire jó, miért kell tanítanom? Az is lehet, hogy már így is jobb nálam. Mesterem többé nem volt mellettem, hogy megválaszolja a kérdéseket. A kérdések pedig szaporodtak, mint a csatornák mocskában dorbézoló patkányok. Minden kérdés megszülte a maga kérdéseit, hogy azok is megszülhessék a magukéit. Ördögi láncolat, amit csak én törhetek meg. De erre képtelen voltam. Talán mégsem lettem még igazán mesterré. Tanítványi mivoltom nem kívánt búcsút venni elmém jól ismert zegzugaitól. 
  
Ekkor határoztam el, hogy megkeresem õt – a Mestert. Felkutatom, bármi áron is, hogy megtudjam, kicsoda õ. Csak így tudhatom meg, hogy ki vagyok én. Elindultam hát, hogy nyomára leljek, és nem csalatkoztam. Tündöklõ üstököse mindenütt nyomot hagyott. Nem volt nehéz követnem. Követtem idõn és téren át. Megismertem csodás tetteit, és mint krónikása a jóság bajnokának, mindent feljegyeztem. Sorban felszedtem tettei igazgyöngyeit és egymás mellé rakva összefûztem. Történelemnek neveztem el. 
  
Legendák, mesék és mondák hosszú sora szól tetteirõl. Alakja fénylõ csillagként tör át a nyelvek és szavak életteli forgatagán. 
  
Félték istenként, hódolták királyként, csodálták prófétaként, tisztelték tudós mesterként, rettegték, mint ördögöt, üldözték, mint boszorkányt. Ahány alakot öltött halhatatlan lelke, annyiféle névvel illették az emberek. Lényének sejtelmessége ezüstfonálként fonódik a homo sapiens sapiens létezéskötelére. Milliók ismerték és senki sem.   
  
Származását bódító titok fedi, finom lepel az évezredek rárakódott pora alatt. Nem tudni, honnan érkezett, és miért lett célja az ember. Nekem sem sikerült megfejtenem a titkot, pedig én a tanítványa vagyok. Az egyetlen, hittem akkor. Ma már tudom, hogy nem így van. Nem én voltam az egyetlen, nem is az elsõ, de nem is az utolsó. Egy ilyen mesternek ezer tanítvány is kevés. Hiszen mérhetetlen tudása egyre növekszik, és mikor már túlcsordulna, keres egy tanítványt, hogy elültethesse benne nagyszerûségének egy parányi szikráját. 
  
Sokan állítják, eredendõ küldetést teljesít. Otthona egyszerre a világûr és a Föld. Akik közelségének kegyében részesülhetnek, legtöbbször fel sem ismerik. Milyen vak és gyarló az ember! Az ember, aki a jóságra sokszor erõszakkal felel. Az ember, aki nyüszítve menekül az erõsebb elõl, de bõszen rohanja le a gyengébbet. Az ember, aki csak egy valakit képes szeretni, önmagát. De ez is csak önáltató hazugság. Mert embertársában önmagát láthatja, és ha bántja, egyúttal önmagát is bántja.  
  
A Mester megpróbálta tanítani az embereket. Voltak, akik hajlottak szavára, de a többségnél süket fülekre talált. Évezredek óta vándorol közöttünk, segít elviselni gyarló embervoltunk minden nyûgét, örömét. Ahol az õ lába a földet érinti, enyhülnek a gyötrelmek. Orvosolja a testi nyavalyákat, gyógyírt kínál a lélek sebére, megtanít a füvek erejére, olvasni az ég Nagy Könyvében, igényelni a tisztaságot és a békességet. Néha megdorgál, de nem ítélkezik, ezt a terhet nem veszi magára.  
  
Egy Felsõbb Parlament képviselõjeként a természet törvényei fölött áll: betegségnek, halálnak nincs hatalma rajta.  
  
Ki lehet õ? Isten vagy félisten? Ha egyik sem, akkor ki? Kitõl és miért kapta halhatatlan lelkét? Kérdéseim õrjöngõ serege egyre csak gyarapszik. Ki tudja, meddig lesz még erõm féken tartani, hogy fel ne prédálja a józanész veteményeseit? 
  
Emberi lélek nem bír el ekkora tudást, ilyen dolgokat véghezvinni képtelen. Ha nem mást, ezt igazán megtanultam. Széljegyzeteimet magában rejti a gyöngysor, mit történelemnek neveztem el.  
  
Idõtlen kutatásom alatt már csak egyszer találkoztam vele. Sok száz évvel ezelõtt. De a hosszú út pora vakká tett, nem láttam a nyilvánvalót. Csak késõbb jöttem rá, és majdnem túl késõn. Mikor azt hittem, rég elfelejtettem mindent, kiderült: mégse. Valami megmaradt. Emlékfoszlányokban csillanó felismerés a szürke barázdák mélyén. A hipnózis méla révületében leltem rá a találkozás örömének könnycseppjeire, hogy kicsiny csermellyé egyesülve felszínre vessék a tudatmély rejtelmeit. A kép összeállt és lassan mozgófilmmé elevenedett. Elmém végtelen ûrben zuhant vissza, de nekem mégis úgy tûnt, elõre. Elõre egy valóbb korba, mikor még képes voltam elhinni, mégiscsak mester vagyok. Elmém agyernyõjén megelevenedett egy régi megfakult történet.  
  
Egy városban éltem, valahol Belsõ-Ázsiában. Látom a házakat, a szûk és bûzös utcák zajos emberi forgatagát. Hatvan éves lehettem, s talán a koromnál fogva is nagy tiszteletnek örvendhettem a városlakók körében. Mindenki Mesternek szólított. A foglalkozásomra már nem emlékszem; éppúgy lehettem kovács és fazekas, mint aranykezû kézmûves vagy vallási témákban jártas írástudó. Netalán bölcs gyógyító.  
  
Úgy neveztek: Az Ember, Aki Tudja Az Idõt. Aztán a sors rossz szagú keze ragadott meg minket, elküldvén városunkba a Halált, otthonainkba az enyészetet. Pusztító járvány tört ki, emberek sokasága esett áldozatául. Sokan próbáltak elmenekülni, de csak a dögvészt vitték magukkal más vidékekre. A halált adták ajándékba távol élõ rokonaiknak. Engem is leterített a kór. Tudtam, idõs szervezetem nem állhat ellent, felkészültem hát az elkerülhetetlenre. Csakhogy a gondviselés másképp rendelkezett. Egy idegen érkezett a városba.  Házról házra járva rótta az utcákat, és ahol megjelent, a szörnyû kór elillant, mintha nem is létezett volna. Ez az ember hozzám is eljött. Égõ homlokomra tette a kezét. Érintésétõl kellemes hûvösség járta át láztól forró testemet. Megtörtént a kézzel fogható csoda: teljesen meggyógyultam. Már ekkor rá kellett volna jönnöm, ki is õ. Talán a betegség gyengítette elmém látását. Tudom, õ felismert, ezt sugallták késõbbi szavai is. Szerettem volna meghálálni visszakapott életemet, de már nem volt kinek köszönetet mondanom: jótevõm magamra hagyott. Csak utolsó szavai csengtek a fülemben: "Jó öreg, életet és tudást adtam neked, fordítsd mindezt az emberek javára!"  
  
Itt egy idõre elsötétül a múltat megjelenítõ filmvászon. A folytatásban már nagyon öreg vagyok, embereket gyógyítok, és az igaz életre tanítom õket. Elvégre mester vagyok. De, ami jótevõm számára a tudás egy szikráját jelentette csupán, számomra lobogó máglyává lényegült. Újjászületésem után még inkább az elesettek segítése, a betegek gyógyítása, az igazság tanítása lett életcélommá. Egyvalami azonban nem hagyott nyugalmat számomra: jótevõm személyének rejtélye. Sok évig kutattam utána megsejtve valódi kilétét, de hiába, soha többé nem láttam; csak csodálatos tetteinek történetét tudtam összegyûjteni. Sokfelé felbukkant, tulajdonképpen mindenütt, ahol a szükség nem ismert haladékot. Járvány, aszály, sáskajárás, földrengés, háború, szökõár - mind orvoslásra váró sorscsapás, amelyeken csak õ tudott enyhíteni.  
  
Aztán egy messzirõl jött ember elmesélte, hogyan halt meg egy tudós férfiú. A gyászolók elképedve látták, amint felül a ravatalon. Nagy riadalom támadt, õ azonban nyugodt hangon megszólalt: "Ne ijedjetek meg! Láthatjátok, hogy élek. Azért jöttem vissza, mert valakinek szüksége van rám." 
  
Egy várandós anya nem tudta megszülni gyermekét, szörnyû kínok közepette félholtan feküdt az ágyán. A tudós férfiú odalépett hozzá és jobb kezét az asszony hasára tette. Nemsokára világra jött a gyermek, akirõl késõbb azt suttogták, már a pólyában csodákat tett. Egy újabb tanítvány. Mind közül talán a legszerencsésebb. 
  
A tudós öreg, mint aki a jól végzett munka után pihenni tér, nagy nyugalommal visszafeküdt a ravatalra. Miután megállapították, hogy most már valóban halott, még aznap eltemették. De csak a porhüvelyt, mert a halhatatlan lélek ma is köztünk jár. Csak mi vagyunk vakok felismerni. Ez már a tanítványoknak sem sikerül.  
  
Tudtam, hogy csakis õ lehetett, az én jótevõm. Ma már azt is tudom, hogy ez a jótevõ nem volt más, mint a nagy buzgalommal keresett egykori mesterem. Hosszú idõn át kutattam utána, de nem leltem rá. Amikor pedig õ jött el értem, én balga lélek, nem ismertem fel. 
  
Felkerestem a helyet, ahol élt. Megtudtam, hogy többnyire úton volt, egész életében a világot járta. Otthonában igen keveset idõzött, s akkor is gyógyított.  
  
Amikor beléptem a házába, ott egy üzenet várt rám: "Ne keress! Én mindig veled vagyok." 
  
Sok száz éven keresztül, egyetlen életemben sem találkoztam vele újra, csak a róla szóló legendákkal. Ezek a legendák különbözõ emberekrõl szóltak, akik látszólag semmi hasonlóságot nem mutattak egymással, és én akkor nem vettem észre az összefüggést közöttük. Ma már tudom, mindegyik legenda róla szólt. Ékes példányai a gyöngyfüzérnek. 
  
Vajon hány testet használt el ez a fennkölt lélek az idõk során? 
  
Tetteit barlangrajzok, agyagtáblák, papirusztekercsek, megsárgult könyvek, megkopott filmtekercsek õrzik, tanításaira vallások alapultak. Nem csoda, ha a neveit imákba foglalták, bár az igazi nevét senki sem ismerte, nem ismerheti meg soha. Ami nem is fontos, mert ott van minden ember szívében. Õ a Mester, az én Mesterem. A szeretet mestere. 
Ez az írás 2012. december 2-án került a NapSziget honlapjára.
 
Lengyel János további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón