|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Az ember hajnalban, hogyha
fölriad,
csak néz zavaros, álmos tócsaszemmel. Elárad, és bár nem akarja, tengerre tisztul és kitakarja a világra nem szánt szörnyeket. Ülnek lesben: titánok, szfinxek. A tudat lábuknál lapít és szûköl. A síró gyermeket most senkik se védik, ülnek a hajnali elsõ villanyfényig (addig minden kapu: átjáró s tükör). S az ember vár reszketve, imátlan, míg a folyók a fényre kiapadnak, és a pupilla a lelket berekeszti. Feketét sóhajt, mélyet és töményet, batyuba köti a tegnapi sötétet; megy az utcára, a térre vele - lenni. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
 |