Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Jánó Réka
( - )
Irgalmatlan szerelem
Erdélyország szívében, ott, ahol a hegyek büszkén emelik magasra fenyvesek koszorúzta fejüket, van egy titokzatos tengerszem, Szent Anna tó a neve. 
Sokféle mese, ezerféle történet és monda kering róla a nép ajkán, partján hófehér kápolna áll, melyet ma is szívesen keresnek fel a környék vigaszra vágyó lányai, asszonyai.  
Mondják, hogy a tó feneketlen, smaragd felszíne mindig nyugodt, vadvirágos partjain kevélyen nézegetik benne magukat a lábukat a vízben áztató, évszázados fenyõk. Látogatóinak talpa simára koptatott ösvényt taposott köréje, végigmenni rajta felüdülés a testnek, balzsam a léleknek. Séta közben a fáradt szem megpihen a völgy harsogó zöldjének és az ég mélységes kékjének kontrasztján. Az egyik oldalon meredek hegyoldal magasodik a kószáló fölé sejtelmesen suttogó erdejével, a másik oldalon a szellõ fodrozta víztükör csillog sejtelmesen. A zaklatott lelket pedig elandalítja a körös-körül százával röpködõ szitakötõk zsongása, miközben aranyló szárnyukon táncot jár a napsugár.  
    A környék népe úgy tartja, hogy elvarázsolt emberek õk, éltükben még sorsüldözött lelkek, ám holtuk után a tó szivárványszárnyú tündéreiként leltek boldogságra e mesésen szép völgy zárt világában.  
  
    Réges-régen, amikor az emberek szíve még tiszta volt és egyszerû, élt a szomszédos völgyben egy öreg számadó juhász, Józsi bá’, akinek két szép leánya volt, Hajnal és Emõke. Meglett emberként házasodott, fiatal feleségét élete delén túl, messzi földrõl hozta a házhoz, mégis õrá maradt két kicsi lányuk felnevelése. Még pendelyes korukban, anyjuk hirtelen halála után vette õket magához az esztenára, a generációk óta bevett szokás ellenére, de nem bánta meg, egyetlen percig sem. A két lány életrevaló hajadonná cseperedett, és nemcsak a ház körüli teendõket látták el, de nap mint nap, képzett bojtárokat megszégyenítõ rátermettséggel forgolódtak apjuk mellett. Az öreg számadónak nemigen volt már szüksége idegen pásztorok alkalmazására, és hetedhét határban nem volt még egy juhász, akinek ennyi boldogságot, élettel teli melegséget loptak volna dolgos hétköznapjaiba.  
Ott nevelkedtek tehát a leányok, mint két szál vadvirág, magasan fenn, Mohos-völgyben, a háborítatlan fenyvesek rejtekében, de szépségük híre méltán járt szájról szájra a vidéken. Gyönyörû volt mind a kettõ, apjuk titkolt büszkeségei, egyformán féltett virágszálai. Ám míg a büszke Hajnal magas termetével, sötét, göndör hajával, pirospozsgás arcával és feketén villogó szemeivel olyan volt, mint egy harmatosan nyíló, sötétvörös rózsaszál, Emõke volt a pompázatos szépségû nõvére árnyékában virító kéknefelejcs: nehezen látták meg, de aki észrevette, soha többé nem volt képes elfelejteni bájos lényének sugárzó melegét.  Hajnal szenvedélyes volt, lobbanékony és nagyravágyó, Emõke jólelkû, álmodozó és csendes. Hajnalnak kényes természete miatt nehezére esett a munka, ennek ellenére szeretett apjuknak mindig kedvében járt, leste kívánságát. A szorgalmas Emõke vidáman és fürgén végezte teendõit, piros ajkán gyakran fakadt a dal. Amikor nõvére már fáradt nagymacskaként, lustán nyúlt el az ágyon egy-egy tevékeny nap végén, Emõke törékeny teste még akkor is kolibriként suhant fel-alá otthonukban, áttetszõen fehér arcában világítottak szelíd, kék szemei, és csak úgy röpültek utána fényesen hullámzó, gesztenyebarna tincsei. 
  
    Az az esztendõ, melyben történetünk kezdõdik, kegyes volt a hegyek lábainál elterülõ vidék lakóihoz. Az apró szõlõskertekben ezúttal gazdag volt a termés, édessé erjedt a must, készült a jó bor, és a szokatlanul hosszú vénasszonyok nyarán szüreti mulatság szüreti mulatságot ért. Az osztálykülönbségeket elfeledve, örömében együtt mulatott úr és paraszt. Így történhetett, hogy egy csillagfényes szeptemberi estén, az egymásba érõ szüreti bálok egyikén, a számadó juhász idõsebbik lányának két úri széptevõje is akadt. Szép szál fiatalember volt mindkettõ, egyformán gondtalan és merész. Vállat vállhoz vetve, nagyhangúan tette Hajnalnak a szépet egyaránt a barna János, a vidék iskolázott erdõgazdásza, és a szõke Konrád, a környék nagybirtokosának könnyûéletû fia. Csinos, mosolygó arcuk vidáman fénylett a lámpások alatt, ahogy versengve bókoltak a pajkosan kacérkodó lánynak, fennhangon dicsérve szépségét, miközben felváltva táncoltatták. A lármás zûrzavarban hármuk harsogó nevetése volt az, mely még a muzsikaszót is túlszárnyalta a táncoló forgatag feje fölött.  
A csûr másik végében Emõkét is hevesen ostromolta egy ifjú, fénylõ barna arcában nevetõsen izzó kék szemeit rajongva függesztette választottjának kipirult arcára. A falubéli kovács fia, Dani, egyszerre volt féktelenül boldog, és ugyanakkor kimondhatatlanul mérges, mert az este nem úgy alakult, ahogyan azt várta volna. Úgy érezte, hogy hiába daliás termete, meleg szíve és élénk esze, hiába vannak oda hol találóan csípõs, hol simogatóan kedves szavaiért a környékbeli lányok, mert ezúttal kudarcot vallott. Emõke alig figyelt oda rá. A tréfás kérdésekre adott válaszai kedvesek, de semmitmondóak voltak, mosolya elrévedõ, ujjai szórakozottan gyûrték szoknyája szegélyét. Nem lobbant fel benne a fiú által olyannyira várt hév, és tekintete folyton vissza-vissza siklott egy másik férfiarcra. Éhesen tapadt a sima, magas homlok alatt csintalanul villogó, tüzes barna szempárra, a hetyke bajusz által kiemelt, pimaszul mosolygó ajkak közül kivillanó egyenletes fogsorra, a határozott állra, a jóképû, barna erdész, János vonásaira. Ó, nagyon jól tudta õ, hogy nem szabad átadnia magát a rátörõ érzésnek, hisz nem akart Hajnal riválisává válni, ám hiába küzdött minden erejével, a szívnek nem lehet parancsolni. Menthetetlenül beleszeretett Jánosba.      
    Dani egyre kétségbeesettebben érezte, hogyan csúszik ki kezei közül a lehetõség. A bál estéje reményteljesen indult, végre sikerült megkörnyékeznie Emõkét, s a leány nem utasította vissza. Bár más legények is kérték, az oldalán maradt, egész este vele táncolt, és õ a karjaiban tarthatta, beszívhatta hajának tiszta illatát. Ugyanakkor Dani nem volt vak. Táncosának szeme sugarát követve a sajátjával, egyértelmûen észrevette a leány elkalandozó tekintetének emésztõ tüzét. Bosszankodva tette fel a kérdést magának, ugyan mi tetszhet Emõkének annyira abban a könnyelmû és felfuvalkodott vadászban? Aki ráadásul épp a nõvérének udvarol?  
Természetesen, annak idején, mint mindenki másnak, neki is elõször Hajnalon akadt meg a szeme. Ám egyszer, amikor a két leány együtt vitte be az elkészült túrót, sajtot a hétvégi vásárra, meglátta Hajnal madonna arcú húgát, és azonnal tótágast állt benne a világ. Attól a naptól kezdve leste az alkalmat a fiatalabbik leánnyal való megismerkedésre.   
A lehetõség most eljött, viszont elkeseredetten kellett tudomásul vennie, hogy Emõke szíve máshová húz. De azzal is tisztában volt, hogy Jánost viszont teljesen elvarázsolta Hajnal erõteljes vonzása, és a kovácslegény megalkuvást nem ismerõ szívének esze ágában sem volt még feladni. Abban reménykedett, hogy ha Emõke kiismeri János csélcsap természetét, akkor majd észre fogja venni õt, az õszinte és kitartó udvarlót. Akármi történjék, egymáséi lesznek, ásó, kapa, nagyharang.  
  
    Hajnal számára a szüreti bál maga volt a beteljesülés. Elégedetten szögezte le magában, hogy nemcsak a pórnépet bûvöli el virágzó külseje, hanem két úriembert is sikerült levennie a lábáról. Egyikük csinosabb, mint a másik, szórakoztatóak, finom ruhákban járnak, és talpig gavallér mind a kettõ. Keble csak úgy dagadt a büszkeségtõl, amikor eszébe jutott a bálra felcicomázott, falusi leányok féltékeny tekintete. Lám, õ, az egyszerû, lenézett juhászlány, akit egyszerre sajnálnak szegény sora és irigyelnek hibátlan külseje miatt, elhalászta orruk elõl a legígéretesebb kérõket, nem egyet, hanem mindjárt kettõt is! Igaz, hogy választani nem tudott, de nem is akart köztük. - Küzdjenek meg értem õk! - gondolta magában. 
    Konrád a bál után ki is lovagolt mindennap a Mohos-völgyi tanyára. Virágot vitt, a leány apjának jóféle itókát, zsákszámra hordta ajándékait a szerény portára. Hajnal boldog és igen rátarti volt tehetõs kérõjére, hiszen annak tekintette Konrádot. Ám a sokat látott Józsi bá’ csak a fejét csóválta. Meg volt gyõzõdve róla, hogy a fiatal földbirtokos csak kihasználja lánya szépségét, de tenni ellene nem mert. Ki tudja, mi történik, vajon megtarthatja-e munkáját, ha az idõs földbirtokos, a fiú apja megharagszik?  Az urak összetartanak, ha érdekrõl van szó. Attól félt, hogy ha arra kerül sor, munkaadója inkább számadó juhászát áldozza fel, mintsem úri kapcsolatait. Így hát hallgatott, tûrte a fiatalúr lekezelõ modorát, csupán annak háta mögött villant meg olykor tekintetében az elfojtott düh fortyogása. Konrád a csillagokat is leígérte Hajnalnak az égrõl, a csáberejében biztos lány pedig mindent oda is adott neki, amit csak adhatott. De az áhított lánykérés csak nem hangzott el. Eltelt egy hét, és a szõke úrifiú könnyes búcsúcsókok közepette, ám ígéretek nélkül ment vissza a nagyvárosba, befejezni a tiszti akadémiát. János viszont mindjárt beérte a bál után lopott csókkal, azóta egyszerûen eltûnt. 
A leány hiúsága mélységesen megsebzõdött. Õt, a szenvedélyes, a világszép Hajnalt nem lehet jegykendõ nélkül elhagyni! Napokig tört-zúzott, hangosan zokogott csalódottságában, amiért nem tudta eléggé elcsavarni egyikük fejét sem ahhoz, hogy feleségül vegyék. Bezzeg, a húgának nincsen ilyen gondja! 
    Dani, a kovács fia, hûségesen járt ki minden délután szerelméhez, Emõkéhez, töretlen jókedvét semmi sem látszott kikezdeni. Meg se kottyant neki a hegyen keresztül megtett, hosszú út, érkezése után szó nélkül segített az öreg juhásznak és a lányoknak a juhok körüli teendõkben. Ki nem fogyott a vidám füttyszóból, a vég nélküli mókázásból, reménybeli apósa kedvtelve nézte, hogyan ég eközben keze alatt a nehéz fizikai munka. A tennivalók és a vacsora végeztével gyakran volt úgy, hogy késõ éjszakáig náluk maradt. A csípõs õszi esték hidege ellen birkabundába takarózva heveredtek el a hátsó udvarban rakott, pattogva ropogó tûz fénykörében, és míg az ügyes kezû, öreg juhász csendben faragott, vagy szûrt javított az eresz alatti padon, Dani furulyaszóval ösztönözte a lányokat csengõ énekszóra, olykor táncra, vagy épp ellenkezõleg, álmodozó hallgatásra, elmélázó csendre.     
  
    Beköszöntött a hûvös október. A vidék visszatért dolgos hétköznapjaihoz, újra úrként élt az úr, és pór maradt a paraszt. A hegyi tanyán is visszatért rendes kerékvágásába az élet. A szõke földbirtokos távozása után Dani szinte családtaggá vált, magabiztos derût sugárzó személye megingathatatlanul lopta be magát a pásztor és családja szívébe. Hajnal tépelõdéssel töltött estéit zenéjével tette mozgalmassá, szellemes csipkelõdéssel ugratta, és amikor csak lehetett, megnevettette, így segített neki feledni Konrád hûtlenségét. Ténykedése eredményeképpen a temperamentumos teremtés egyre ritkábban vágta földhöz hirtelen jött dühében a kezében tartott köcsögöt, szép fekete szemeiben lassanként kialudtak a megbántott hiúság veszedelmesen lobogó lángjai. Az idõs juhász munkában megkérgesedett szíve pedig olvadt vajként lágyult meg, ahányszor kisebbik leányára nézett, kinek fehér arcán hasadó hajnalként ragyogott fel egy-egy szívbõl jövõ mosoly Dani tréfálkozásainak nyomában. Hajnal másik úri gavallérjának, a hetyke bajszos János arcának körvonalai pedig egyre ködösebbé váltak mindkét lány fejében, lassan belehalványultak a jótékony feledés homályába, Emõke gondosan rejtegetett megkönnyebbülésére. A nõvérekhez csak a vásárok alkalmával, nagy ritkán jutott el egy-egy pletyka a jóképû erdészrõl. Beszélték, hogy útját mindenütt elhagyott asszonyok, megszédített leányok könnyei kísérték. Azt is híresztelték, hogy a korosodó urasági fõerdész õt szemelte ki utódjául, és hogy társaságában járja az erdõt, reménybeli örökösét tanítgatva, olykor éjszakák sorát a havason töltve embereikkel. Úgy tûnt, végleg kilépett a szép juhászlányok életébõl, ám az élet gyakran kavarja szeszélyesen a sors lapjait.  
  
Egy felhõtlen, kora téli hajnalon, amikor a völgy fölött éppen eloszlóban volt a reggeli ködharmat, a kelõ nap féltékenyen nézte, hogy égõ vöröse miként köszön vissza Emõke zavartól kipirult orcáiról. A leány a kút mellõl, vizesvödrét elejtve nézte, amint János alakja kibontakozik a ködbõl, és megáll kapujuk elõtt. Feje tetején hetykén ült a félrecsapott vadászkalap, puskáját vállára vetette, és arcán pimasz mosollyal kacsintott rá a megkövülten álló lányra. Harsány szóval érdeklõdte meg tõle a gomolygó párában, ugyan kihívná-e káprázatos nõvérét egy szóra. Nem sokkal késõbb, Emõke szinte áttetszõvé halványodva nézte végig a tisztaszoba függönye mögül, hogyan ragyog fel az ajtóban megjelenõ Hajnal arcán a gyõztes mosoly, és hogyan villan a fess erdész szemeiben az elismerés a formás testén prémes lajbit és lobogó piros szoknyát viselõ, szálegyenes tartású szépség láttán.  
János váratlan betoppanását követõen, ahányszor csak tehette, megjelent a kis háznál, hol egy elejtett vaddal a hóna alatt, hol egy kanna fûszeres borral a kezében, idõvel teljesen begyógyítva Hajnal sebzett büszkeségét, és egyre jobban összetörve a titokban szenvedõ Emõke reménytelen szívét.  
   
    Nehézre fordultak a napok a hegyek ölelte pásztorlakban. Nemcsak a késõn érkezõ tél szokatlan zordonsága tette próbára lakóit, hanem az érzelmek feltorlódott zûrzavara is. Az õsz hajú Józsi bá’ egyre jobban aggódott, szeretõ apai szívének minden pórusában érezve kisebbik leányának színeváltozását. Gondjait csak tetézte, hogy a fiává fogadott Dani sem volt már a régi. Bölcs tekintetét nem kerülte el, hogy a fiú szerelmét féltve, elkeseredett János felbukkanásától, de kétségbeesését férfiasan magába zárja. Érzéseit hamis vidámság álarca mögé rejtve továbbra is kijár hozzájuk mulattatni Hajnalt, és szeretni Emõkét. Mégis, minden õszinte imádat, színlelt gondtalanság és tréfa ellenére, Emõke napról napra halványabb lett. Arcáról végképp eltûnt a szelíd mosoly, nefelejcskék szemeiben kihunyt a csillogás, és sûrûn megállt munkája közben, a távolba meredve, mint aki már egy másik, a mostaninál sokkal boldogabb világban él. Hervadt lassan, mint olyan mezei virág, melyre túl erõsen tûz a nap, hiába élteti tövét védelmezõen a hûs harmat. A kedvese emésztõ bánatát megszüntetni képtelen Dani mélységes fájdalmáról pedig egyedül furulyájának jajszava árulkodott estelente, olyan panaszosan, hogy a lelke facsarodott el annak, aki hallotta.  
Egyedül Hajnal virult a sorsnak eme tragikus színjátékában, boldogan lubickolt visszatért imádója osztatlan figyelmében.   
A kegyetlen végzet azonban még mindig nem volt elégedett az addig megfizetett könnyek adójával. Újabb csapást küldött a csöndben kínlódó apa hajlott alakjára.  
   
    A hosszú és kemény telet követõ nyáron Józsi bá’ magával vitte Emõkét számadást végzõ útjára, hátha segít kedvén az utazás változatossága. Távollétük két hosszú éjszakája után, az esztena felé igyekezve a meleg nyári estében, nyugtalanul hallgatták már messzirõl a szomjas juhok bégetését és a kutyák zavart csaholását.  Közelebb érve pedig a készülõ vacsora illata, és Hajnal énekszava helyett az üres ház kongó csendje fogadta õket. Egy õrült aggodalomban eltöltött éjszaka után hajnalban tudták meg a sietve érkezõ Danitól, hogy Hajnal megszökött a váratlanul megjelenõ Konráddal. Ajánlatát elfogadva, végleg elment kitartott úri szeretõnek a fiatal földbirtokos mellé a messzi nagyvárosba, apjának szánt búcsúüzenetét a fiatal kovácsra bízva.  
A mindig bölcs öregben ekkor eltört valami. Mellkasából, egy hosszú, tompa hörgést követõen, állati üvöltés szakadt fel, kirohant a ház elé, térdeire hullott, úgy átkozta a fennvalót égnek emelt öklökkel, amiért ennyire rettenetesen bünteti.  
  
Ami Jánost illeti, napokig rajta nevetett a környék kárörvendõ lakossága. Lám, lám, végül csak pórul járt a híres nõcsábász, jól elbánt vele a juhászék csapodár Hajnalkája.  Amikor meghallotta a falu száján keringõ szégyenét, meg sem állt az elsõ kocsmáig, és oda folyton visszajárva, öntudatát újra és újra részegre áztatva próbálta kizárni fejébõl a megvetõ gúny visszhangjait. A kocsmából pedig egyenes út vezetett a végleges lezülléshez. Egyre többet ivott és kötekedett, munkáját fokozatosan elveszítette, napszámból tengõdõ, ápolatlan, részeges alak lett belõle. 
  
    Emõke megviselt lelke nem bírt el több bánatot. Még a tél beállta elõtt ágynak esett és meghalt, elvitte egy alattomos tüdõgyulladás. Utolsó leheletének elszálltakor a betegágynál álló Dani öklében kettéroppant a furulya. Megcsókolta szerelme elnémult ajkait, roskatag aggastyánná lett majdnem-apósa ráncos arcát, és kievezett a Szent Anna tó közepére. A lassan forgó ladikból mereven nézte, hogyan nyeli el ernyedt ujjai közül kicsusszanó furulyája két darabját a víz, majd némán hagyta, hogy kõvé vált szíve nehezékként húzza le testét a feneketlen mélységbe. 
  
    Nincs annál szomorúbb, mint amikor fiatalon távozott lelkeket búcsúztat a pap. Ezen a baljós novemberi vasárnapon mindjárt kettõért is szólt a harang, miközben a vég nélkül szakadó esõ oly bánatosan esett, a hideg szél oly siránkozóan zúgott a gyászoló sokaság feje fölött, mintha az idõjárás is a viszonzatlan szerelem fiatal áldozatait siratná.  
  
    A különösen vigasztalan, kettõs temetés utáni években, a hegyen járó népek gyakran látták a vén pásztor botra támaszkodó alakját megtörten állni a tó partján. Juhai kedvükre széledhettek szerteszét, csupán a kutyák felügyeletére bízva, Józsi bá’ már nem úgy törõdött velük, mint régen. Most is ott állt, hajlott háttal, megszokott helyén, bozontos fehér szemöldökeinek eresze alól egykedvûen bámult a hullámokba, miközben a fenyvesek zúgásából Emõke kacagását, Dani furulyaszavát vélte kihallani. Ráncoktól barázdált arcán épp legördült egy tétova könnycsepp, amikor botját markoló ujjaira vigasztalón szállt rá szivárványos tündérszárnyaival egy szerelmi násztáncot járó, boldog szitakötõpár.
Ez az írás 2012. április 18-án került a NapSziget honlapjára.
 
Jánó Réka további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón