Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002–2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Dezsõ Ilona Anna
(1961 - )
A búza halála
„(…) ha a búzaszem nem esik a földbe,
és nem hal meg, egymaga marad;
de ha meghal, sokszoros termést hoz.” Jn 12,24
  
Halkan nyitják az ajtót, igyekeznek csöndben kilépni rajta, a lány, meg az unoka még alszik. Pista egybõl a már jól ismert rutin mozdulatokat teszi meg, szalad kiengedni a tyúkokat, viszi azok vizes edényét a kerekes kúthoz, meghúzza azt, majd egy pótedényt is, megkeresi a hátsó udvar leghûvösebb részét, és oda leteszi. Az eperfa évtizedek óta nyújt árnyékot az aprószárnyasoknak. Manci közben alaposan megpakolja búzával az etetõket. Gyorsan készíti a malacok moslékját is, némi korpa az idõközben felforrt vízzel leforrázva, vág bele tököt bõven, hiszen abból terem a kertben elég, majd odalöki a kutyának a tegnapi száraz kenyeret, kevéske maradék kutyatáppal együtt. Pista közben felsöpri az este volt esedékes tyúkudvari szemetet, már nem volt rá ereje, ma azonban nem mehetnek el napszámban mindaddig, míg idehaza rend nincsen. Manci kimegy közben a kertbe, az ólak mögött hatalmasra nõtt a disznóparéj, megtisztítja a területet sarlójával egy jó nagy részen, járást biztosítván az ólak mögé is, no meg egyúttal a jószág nappali zöld készletét is elõteremti. Itt mindennek pontos rendje van, a parasztember udvarában nincsenek haszontalan dolgok, a tyúkhúr sem okoz bosszúságot, hiszen a tojóknak az a legkedvesebb csemegéje. De ebben az udvarban már rég nem terem abból elég, hiszen a folyamatos mûvelés, a szárnyasok népes serege megjelenésük pillanatában kiírtja.  
   
- Igyekezz! Mindjárt itt a busz! - szól Manci után, kissé meggörnyedt, testes, fejét féloldalt hordó, nagy tenyerû, sokat dolgozott ember. 
   
- Máris, csak még a macskák… - s gyorsan tölti a tejecskét, aprítja mellé a száraz kenyér maradékát. - Na, most aztán mehetnénk már, de tényleg… 
   
Szaporázzák lépteiket, a keskeny betonjárda minden sarokcsattogást visszahangoz, a szinte még éjszakai csendben úgy masíroznak, akár egy regiment. Az utca vége felé már duruzsolnak a kapások, akik ma szerszám nélkül jöttek, mert erre kapták az utasítást. Ahogy közelebb érnek a vegyes népséghez, van közöttük kiöregedett nyugdíjas, meg fiatal cigánylegény, diák, és középkorú elvált asszony. Olyan a kép, akár az egész nemzetben, egyformán nyomorult itt mindenki, kell a pénz, mese nincsen. A nyugdíjasnak nagyon, mert holnap jönnek leolvasni a vizet, jaj de nehéz nap lesz, az asszony eleve otthon kell maradjon, valahogyan rendeznie kell, haladékot kell kérni, az unoka most menne iskolába, a lányuk beteg lett, nyomja az ágyat, a férje elhagyta, munkába nem állhat, gyengécske. Mi az a két kis nyugdíj? Semmi, de a napszám… na majd az megoldja. Szemben vele egy cigányasszony, aszalt, fogatlan arcával, kezeit megcserezte a sok munka, kinéz legalább hatvan évesnek, pedig még annak a fele volna. Hat gyereke van, az embere börtönben, dolgozni kell, mindegy mit, csak fizessenek érte. A fiatal suhancok és a cserfes kislányok vidáman várják újabb kalandjukat. Nekik ez még nem munka, ez csak szükséges rossz annak érdekében, hogy bulizni mehessenek hétvégén. Egyre többen gyûlnek, vegyülnek a korosztályok, legtöbben azért, mert már idútlen idúk óta nincsen állandó munkája, s most nyár van, ilyenkor mindent meg kell fogni, hamarosan itt lesz a csikorgósabb idú, s akkorra be kell gyûjteni a házba a tüzelnivalót valahogyan, különben nem éli túl a család a telet. Csak a kenyérre való ott már a cél, egyéb álmaik nem nagyon vannak az embereknek. S ahogyan gyûl a nép, a csoport lassan meghaladja a harmincat is, egyre nõ a beszélgetés zaja, mindenki túl szeretné harsonázni a másikat, ki ezt, ki azt álmodta épp, vagy kinek vitte el a tyúkját nagyobb menyét.  
  
- Úgy jártam -  kezdi Pista bácsi mondandóját -  mint még soha, meghalt a szomszédom, Juliska, azóta nem ápolja a kertjét senki, hát elleptek a patkányok bennünket teljesen. Na, gondoltam, nem addig a’ - fogtam a kaszámat, oszt levágtam a tavaszon az egész telket. Gondolod komám, hogy megköszönték? Á, csodát! Észre sem vette a kutya se, hát fogtam, megforgattam, beszáradt, boglyába raktam. De még úgy sem tûnt fel annak a semmirekellõ városi népségnek. Ma már úgy élek vele, hogy rendre betakarítom arról is a szénát, így aztán nagy nehezen, a méreg, meg a rend csak megtette a hatását, eltûntek a patkányok mind. Igaz, dobtam az emésztõbe vagy tízet magam is belõlük, hulltak, akár a legyek. 
  
- Ne tudd meg komám! - mondja egy fiatalabb, olyan ötvenes férfi - én meg úgy jártam, hogy hiába raktam nekik a mérget, tudod, azokat az apró búzaszemeket valami piros nyavalyával beitatva, csak nem ették meg, de még amelyik megette, az is jócskán felhízott tõle. Na oszt gondoltam egyet, csináltam hagyományos fogókat, csak nagyobbakat, tettem belé húst. A pimasz csak belement, rácsapódott a drót, onnan aztán se ki, se be. Csapott akkora ribilliót, visítva menekült el a családja. Egy ideig figyeltem, a csapat öregje ott ugrált a fogó körül, az egyik lábát le is rágta, annyira akarta kimenekíteni a sikongatót, de biz’ nem bírta, aztán amikor látta, hogy már nem tud segíteni, elszaladt õ is. Na, azóta úgy beijedtek, hogy egyet sem látok, intelligensek azok, elmentek a portámról mind. 
  
- Hogy te milyen okos ember vagy! Én meg egy vagyont adok ki mindenféle kemikáliára, pedig régen az apám is mesélte, hogy a patkány elûzhetõ, csak az egyiket be kell fogni, hadd sikítson, utána elmegy a portáról mind. 
  
- Na már ez így van, de mit szólsz a frankhoz komám? 
  
- Mihez? 
  
- Hát a pénzhez, ahhoz a híres bankárok pénzéhez, csak úgy buknak el a házak, ha így haladunk, nem csak földje, de még háza sem marad a cselédembernek… 
  
-  Biz’ nagy baj a’! Nálunk is okoz egy kis gondot, de nem hallgatok híreket, minek, azokban csak elferdítenek mindent. 
  
S míg így osszák, szorozzák az ország gazdasági gondjait, az asszonyok egészen más témába kezdenek: 
  
- Képzeld - mondja az egyik aranyosan mosolygó, olyan középkorú forma, jócskán elhízott nõ - láttam a két szememmel, amikor Imre ott gyömöszölgette az utca sarkán az Évát, de nem is úgy néztek ám azok ki, mint akik nem ismernék egymást! 
  
- Ó ugyan! - legyint egy másik - Minden csoda három napig tart… 
  
S persze a fiatalok rock koncertrõl, a közelgõ ifi partiról csevegnek, mígnem megérkezik a rozoga Ikarus, csak Isten tudhatja miként intézte el annak gazdája, hogy kimehessen a forgalomba, de most nagy haszonnal szolgál újra.  
  
- Megjöttem emberek! - kiált ki a sofõr, amolyan harmincas, jóvágású, erõs embernek néz ki, mellette öreg paraszt, hosszú ujjú ingben, fekete nadrágban, fekete kalappal a fején. Nem hiányozhat elõle a kék kötény, leugrik, pedig jócskán túl van a védett koron, s kinyitja a nyikorgó ajtót a felszálló emberek elõtt. Egybõl nagy tumultus támad, mindenki elsõként akar leülni, ácsorogtak eleget, meg fognak is még állni, hajlongani egész nap. Türelmetlen, nincstelen népség, itt már nem érvényes semmilyen emberi norma. A pénz hiánya megölte lelkeiket, csak annyit tudnak, hogy dolgozni kell, kinek ezért, kinek azért, amúgy sem õszinték egymással. Pillanat alatt fájdalmas csend lesz úrrá, az iménti zsivaj elül, s végig lehet pásztázni a megtört emberi arcokat. Az öregember érti a helyzetet, jó érzékkel tudja, hogy most valamit tenni kell, arra a munkára, amire most viszi õket a fia, jókedvvel kell menni, másként ki sem bírnák. 
  
- Hallod-e te, Pista! - szól oda a jobb oldali sorba beült, látszólag is legéltesebb embernek a napszámosok között. 
  
- Mondja bátyám! - válaszol az udvariasan. 
  
- Oszt mán megtanultad, miért van ilyen nagy köténye a parasztnak? 
  
- Mennyik má’! Hát sohasem jön meg az esze?! – s legyintve kifelé néz a koszos ablakon. 
  
Az egyik fiatal siheder, talán húsz sincsen, rácsap a poénra, vigyorogva kérdi meg az öreget: 
  
- Tessék mondani, miért? 
  
- Miért, miért fiam, csak azért, hogy ha nyalod a paraszt seggét, ne lássa azt más! - s erre hatalmas derültség támad, a fiatalember is kacag fennhangon, ismerte Õ már a poént, csak kellett ez ebben a nyomasztó hangulatban, mindjárt megindul a trafika ismételten a buszon. Felhördül az ócska motor, és nagy pöfékelések kíséretében elindulnak a határba, valamelyik módosabb gazda kukoricatáblájához, címerezni.  
  
A nap nehezen telik, reggel hatalmas irammal vágnak neki a munkának, gyorsan végeznek az elsõ sorral, majd a másodikkal is, de a harmadik már mindenkinek nehéznek tûnik. A karok fáradtan ejtõznek a test mellett, a csüggedtség, s kimerültség megbénítja a szájakat, a kora reggel még fecsegõ emberek, mire elérkezik a dél, némán küzdenek a kukorica levelivel, s mindannyiszor tépik, dobálják azt, megbosszulja magát, éles karcolást váj a tapasztalatlan ember húsába, képes átvágni a bõr keményebb rétegeit is. Az öregek tréning felsõben látnak neki, de ott meg épp a nagy meleggel küszködnek, s az csak úgy citerál hátaikon le- s fel, verve testüket, azt az érzékeny élõ hangszert, amibõl erre a forró gõz kicsapódik a mûanyag szálas ruhadaraboknak vágódva. Alig bírják a fáradt lábak a sorok közötti menetelést. Amelyiknek van már tapasztalata, munkáskesztyûben tépkedi a felsõ buga virágzatot, de aki csak most próbált elsõ ízben szerencsét, csupasz kezeit adja oda a kíméletlen növénynek. Õ porzójáért küzd, az ember azért a csekély alamizsnáért, amit a nap végeztével a föld tulajdonosa odaad a munkavállalónak, s az egy kevéskét lök esetenként belõle nekik is. Mindenki tudja, nem a munkafelügyelõ itt az úr, hanem valamelyik vállalkozó áll mögötte, de annak nevét nem árulja el egyik sem. Örülnek a lehetõségnek, hogyha még csak keveset is, de valamennyit mégis hazavihetnek, s azzal csak-csak eltömítik azt a lyukat, amit a munkanélküliség vájt a zsebükben.  
  
- Emberek, ebéd! - szólal meg végre az õket munkára buzdító hang, leülhetnek, kissé megnyugtathatják kimerült izmaikat, hiszen órák óta tépkedik büntetett pozícióban, a magát nehezen adó kukorica virágait. Címereznek, régen ilyet csak a legaljább nép csinált, azok, akiknek büdös volt rendesen munkába állni, s a kommunista világ a dolgozni nem akaró egyedeit ezzel büntetvén, teret adott az alkalmi munkának. Nagy hibát követett el, hiszen a korábbi kötelezettséget már helyettesíteni nem tudta, így rávezette a szegény embert a napszámos munkára ismét. Azoknak jó ma már megint, akik cselédsorba vannak, hiszen nekik biztosított a mindennapi kenyér, van pár züllöttebb is közöttük, egy-egy még magát fenntartani bíró parasztgazdánál. Némi ételért-italért, kevés dohányért eldolgozgatnak, persze csak annyit, amennyi a fizetség maga. Jó a gazdának, mindég felügyelet alatt a porta, jó az istenadta szegénynek is, általában gyengébb elméjû, lassúbb felfogású legények kerülnek ebbe a sorsba a XXI. század elején. Mindent elrontott az ember, kapzsisága nem ismer határokat, csak a pénz az új Isten. 
  
- Te bírod még? - kérdi Manci aggódva, törölgetve férje homlokát - ha nem bírod, hagyd abba, ilyet még nem csináltunk eddig, jaj Istenem, mi jön még?! - a megalázottság súlyos barázdái jelennek meg arcán, már megérti, miért olyan ráncos az a fiatal cigányasszony. 
  
- Ne foglalkozz velem! - legyint idegesen Pista. 
  
- Jól van, jól! Csak féltelek! - csomagolja ki a zsíros kenyeret, friss hagymát pucolt mellé még reggel, s nyújtja oda az elsõ karéjjal. 
  
- Már megint ezt kell enni? Kis változatosság nem lehetne? Mondjuk rántotta kenyér közé… - méltatlankodik az ember, de csak beleharap, s jóízûen elfogyasztja a kimért ebédet.  
  
- Gyorsabban egyél! - szól rá Manci, csak 20 perc a szünet, tömd tele magadat, estig nem lesz már több alkalom az evésre - s erre még a könny is kicsordul a szemébõl. Hogyne sírna, nem olyan régen még õk számítottak a falu egyik legmódosabb gazdáinak, de a rendszerváltás után nekiálltak gilisztázni. Hatalmas veszteséget könyvelhettek el, minden megspórolt korábbi pénzük, meg a kárpótlásban visszakapott föld is odalett. Pár évvel utána disznókat neveltek, hányszor megharapta a koca Manci kezét, amikor segített az ellésben, s lám az is vesztükre történt, mire felnevelték a 60 malacot, lement az ára, senki sem vásárolta fel, úgy pocsékolták azt le, hol egyet, hol kettõt levágva, kimérve. Igaz, nem éheztek azokban az idõkben, de még a maradék vagyonka is odalett. Alig erõsödtek meg, elkezdtek a faluban libát tartani, na õk is vettek elõneveltet, le is adták, szép hasznot remélve, s lám mi történt? Az állatvigéc elvitte, ígért fût-fát, de azóta se találják sem õt, sem a cégét, magyaráztak az ügyvédek valami fantomról, de õk olyat csak filmben láttak a tévében. Hát így van ez mostanában, a tanulatlan, kapás nép mindenre ráfizet, az ügyeskedõ gyütt-mentje meg egyre zsírosodik. 
  
- Adj még egyet - kéri Pista -, s asszonya gyorsan bontja is kifelé az újságpapírba, azt háziszõttesbe rejtett újabb szelet zsíros kenyeret, de azon már van kis piros erõs paprika is, mindjárt jobb ízzel majszolják mindketten, az ember meg is jegyzi: 
  
- Na végre megjött az eszed! - ez kell a magyarnak, ez itt, nem az a franciás üres kenyér, amilyen a másik volt.  
  
- Pedig ugyanaz a kenyér, s ugyanaz a zsír is, tudod a Böske zsírja, az sokkal jobb ízû lett, mind a fehér malacé. Az a magunkfajta jó öreg mangalica volt. 
  
- Nincs is annak párja, hibrid ide, meg oda - állapítja meg a sokat megélt ember. 
  
Még be sem fejezték, amikor jön az utasítás: 
  
- Na emberek, gyorsan egyenek, igyanak, bagóval ráérnek munka végeztével is, itt van még az a pár száz sor, azzal ma még végezni kellene, hogy ne maradjon sok holnapra. Ezen a héten ezt mind, amit a szemük belát le kellene címerezni. 
  
Körbenéz a sok ijedt szem, ez lehetetlen, hát nem csak ma, de holnap is, meg holnapután is, sõt egész héten ezt kelljen nekik kiállni?! A fiatalok csuklója máris bedagadt, nincsen az hozzászokva ehhez a megterhelõ, monoton munkához, tenyerükbõl fel-felbugyog a friss vér. Az egyik megjegyzi: 
  
- Na, csak csinálja, aki bolond, mentem. Isten áldja felügyel? Úr! - s azzal se szó, se beszéd, elhagyja addigi kínjai színterét, választ sem vár, nekiindul a mezõnek a falu felé gyalog. 
  
- Nem úgy van a’! – kiált utána – hogyan képzeled ezt? Nem fizetek félnapit, egy kanyit se! 
  
- Kölcse patikára! – szól vissza a fiú, s már nem is megy, mit megy? Fut hazafelé. 
  
- Akar még valaki elmenni? – kérdi fölényesen, akár egy rabszolgahajcsár, bár arról csak fogalmunk lehet, milyen lehetett hajdanán, ez még itt nem ver senkit sem, csak kiabál. Régen is ilyen volt. Hol megbírtak fizetni egy-egy számtartót, az a lelküket is kihajtotta a zsellérekbõl. Igaz, akiben megbízott, minden évben visszafogadta, de azért csak nem szerette a nép, csak köpött egyet mögötte. Most újra ilyen világ érkezett, ezt hozta a nagyzási mánia, kik még puccos ruhákban jártak a minap, ma már, feltûrik azt a combjuk közepéig, s szakadt szegélyeikbe törlik verejtékeiket le. Még egy-egy vicc csak elcsattan munka közben, de mire a nap is lejjebb hordja sugarát, az emberek is beletörõdnek hitvány sorsukba.  
  
Már senki sem érez fájdalmat, dagadt kézfejüket megedzette a folyamatosan ellenálló növény, már a vér sem serken a sebekbõl, kínjában már nem törõdik azzal sem öreg, sem fiatal, csak tépi-tépi megveszekedetten a hatalmas ellenséget, a bugát. S ahogy enged a forróság, hûs szél enyhíti a munkások szomját, s egyszer végre csak felhördül rekedten, az idõközben maga is megaszalódott felügyelõ, hiába nem dolgozik, a sorok között ú maga is sétál fel, s alá, különben még lazsálna ez a hitvány népség, elfáradt, kiszáradt, ideje lenne hazamenni. Megnézi óráját, esteledik, fél hétre mindenki kellõen kimerült, nem ér már pénzt a munkájuk: 
  
- Mára elég volt emberek - de ezt oly kényszeredetten mondja, mint aki maga sem bírna többet egyetlen perccel sem. Nem érkezik ellenvetés, csöndben szedelõzködnek, az asszonyok leveszik poros kendõjüket, kirázzák, legyezik magukat vele, picit leülnek, hiszen szusszanni csak kellene, van, ki rágyújt, van, ki csak meghúzza a már számtalanszor felforrt poshadt vizet, mit magával hozott mûanyag üdítõs flakonjában.  
  
- Ej, hol vannak azok a régi hõs sárkanták, amiket a fazekas jó öreg agyagból, s kívülrõl mázasra készített elõ a mezei munkálatokra? De jó volna belõle akár egy is, a gyerekek azon tanultak fütyülni, mert fogantyúját eszesen lyukasra hagyták, hadd járja a levegõ, ne melegedjen az fel. No meg inni is könnyebb volt abból a kis lyukon keresztül. Vigyáztak a víz minden cseppjére, nem pocsékolták azt annak idején el. Félig lenyomták a földbe, így biztosítva a mindég hûs vizet.  
  
Eszébe jut Macinak, valahol a padláson lennie kell még egynek az öreganyja hagyatékából, meg is jegyzi: 
  
- Na, holnap abban hozok vizet, amibe az ángyomnak adta az öreganyám! - s erre csak megkérdik, miért, az milyen volt? 
  
- Hát rendes sárból égetett, amit János bátyám pörgetett ki annak idején, jól kitaposott agyagból – mondja, s mindenki egybõl bólogatni kezd, egybõl rémlik még valami az elmúlt korból. 
  
- Nem voltak a régiek ilyen bolondok, mint mi… - jegyzi meg a kötényes öregember. Nagyon elfáradt, ráncos álla messzire nyúlik a naptól, - biza, elõveszem a csikóbõrös kulacsom holnapra, telirakom vízzel kavart pálinkával, azzal lehet igazán oltani a szomjat, nem ezzel a büdös vízzel, amit a vízmû biztosít manapság. 
  
- Ej, hol van az már? - kérdik tõle többen is - de az öreg kitart az iménti mellett: 
  
- Biza van nekem olyan, van, úgy lássam meg a holnapot! Még bádogkantám is, az is jobb, mint ez a mûanyag vacak, olyan volt ez most, akár a régi ember, amikor kibabrált a kölykével, oszt mézes kenyeret kent neki az elsõ napszámára. 
  
- Oszt minek tett volna olyat bátyám? - kérdi egy épp nagyot slukkoló siheder az öreget, sejtve, megint rászedi az, akárcsak reggel is. 
  
- Azért fiam, hogy megtanulja a magyarok Istenit, meg azt, hogy szegény ember nem édes szájjal él, az csak úri kiváltság, mert a kapásnak nem tesz jót az ilyesfajta kiváltság, zsír kell annak, hogy puhuljon a kenyér, a méztõl meg kiszárad az, s olyan érdessé válik minden morzsája, hogy kikezdi a torkát. Aki még szerette az édesanyja kalácsát addig, egybõl leszokna róla. 
  
- De kegyetlen tetszik lenni! - szól rá az egyik fiatalabb asszony az öregre, de az csak kajánul bizonyítgatja a maga igazát egy-egy sátáni vigyorral kísérve: 
  
- Biz’ Isten így vót még az én idõmben, nem volt olyan elsõnapos cseléd, aki ezt meg ne járta volna… 
  
S azzal szedelõzködnek, mennek kifelé a földekrõl az egyetlen köves út irányába, amit még hajdanán az akkor még üzemelõ cukorgyár csináltatott a nagy gépeknek, ne akadjanak azok el a begyûjtéseik idején. Az öreg busz ott ácsorog magányosan, semerre egy lélek, a sofõr valamelyik bokor tövében alszik, nincsen pénz a felesleges furikázásra, hát bevárta õket, amíg kidolgozták magukat becsülettel. Az út másik oldalán egy tarló, már bearatták a gabona javát, de sárgállik a sok pocséklástól, amit a modern gép maga után hagy. Manci átmegy, felvesz egy ottfeledett kalászt, elkezd játszani azzal ujjai között, megbillegteti fejét: 
  
- Ejnye no, lássátok? Régen ilyen pocséklás nem volt, amíg tsz volt, összeszedték a diákok a hátrahagyott búzát, vagy megengedték a szegénynek, hadd vigye az, akinek másra nem telt - ezt is igencsak helyeslik, tehetetlen dühében beejti ruhája zsebébe a félig morzsolt kalászt, majd beülnek az izzó bádogdobozba, az nagyot roppan alattuk, a sofõr is elõjött közben, s elindul velük végre hazafelé. 
  
Mire kiérnek a földekrõl a falu határába, már vörösen izzik a horizont, meg is áll a busz, lerobban, felforr a víz a hûtõben, épp, hogy elért velük az elsõ házig. 
  
- Na emberek! Innen csak a Krisztus papucsával mehetünk - tárja széjjel karjait a sofõr, érti is mindenki a beszédet, nagy kényszeredve bár, elcsigázott, maréknyi rongyos sereg, leszállnak, s elindulnak a faluba befelé. Az elsõ kocsmánál elkiáltja magát a munkafelügyelõ: 
  
- Egy sörre a vendégeim - s már megy is be a kocsmába - majd’ mindenki követi, pár asszony megy csak tovább, szorongatva zsebében a munkáért kapott pénzt. 
  
Manci is húzgálná hazafelé az urát, de az nem enged a szorításnak, bemegy, egy ideig kint várakozik az asszony, majd csak beljebb lép, leül az elsõ asztal mellé. A söntés van elõl, pár asztallal, s kis hokedliszerû székekkel körben, bentebb egy üres helyiség, a régi zenekar helyén apró pulpitus, rajta furcsa szerkezet, azt mondják, valami játékgép. A felügyelõ állja is a szavát, fizet egy kört mindenkinek. A vézna, vékonyarcú nõ egybõl csapolja a friss nedût, habzik kifelé a korsókból, s újabb kör, de azt már a munkás fizeti, majd a felvidult sereg el is felejti az egész napos gyötrelmét, illik mindenkinek fizetni, hiszen ha az egyik elkezdte, a tisztesség csak úgy kéri, csak az fogadja a neki felajánlott ingyen italt, aki azt viszonozni is képes. Még fél óra sem kell hozzá, s megéled az elcsigázott test, mutatják egymásnak a gépet, dobják bele a százast, csak úgy csillog-villog, zörög, zakatol az ócska szerkezet, de nyerni nem hagy senkit sem. Hamar vége a játéknak, egymás után kullognak kifelé a kocsmából, még páran szipolyozzák asszonyaikat, de a többség már lehajtott fejjel épp azon gondolkodik, mit is mondjon odahaza az õket váró éhes szájaknak. 
  
- Add ide a pénzt! - ripakodik Mancira is férje, olyan se részeg, se józan, épp a legrosszabbik állapotba ért. 
  
- Eszem ágában sincsen - válaszolja nyeglén az. 
  
- Már hogyne adnád! Elvégre az ember én vagyok! Add ide! Az anyja Úristenit ennek a kutya világnak! - s tántorogva kikapja az asszony kezébõl a felé nyújtott utolsó ötszázast, majd megy is vele a söntésbe, rendelni. 
  
- Mennyire futja ebbõl itt né? 
  
- Még egy körre, már ritkábban vannak… válaszolja a csapos. 
  
- Akkor egy kört mindenkinek! Nem mindég mulatok, ma úr vagyok! Ma kukoricát címereztem! Megértem életem legnagyobb napját is! - s a keserûségbõl, bokázás lesz. Valami régi katonanótát dünnyögve elkezdi verdesni a lába szárát, pedig nem látott az már csizmát legény kora óta, akkor is csak a szüreti felvonulások alkalmával. S egyre hangosabban énekel, lassan beszállnak az õt körülvevõk is, táncol az öreg, ahogy csak bírja, összeveri bokáját, nem törõdik a korával, na még egyet, még egyet, s egyszer csak összeesik. 
  
- Orvost! - kiabálja kétségbeesetten Manci. - Orvost! A várakozás nem túl hosszú, mégis elviselhetetlen, végre kiér az ügyeletes autója, - agyvérzés - állapítja meg a fiatal orvos, s már hívja is a mentõt. Mindenki kullog kifelé, de haza senki sem megy, várják a mentõt, ösztönösen kijózanodik pillanatokon belül a társaság, zsebeik üresek, amit egész napos kínlódással megkerestek, az most odavan mind, javarészt bent a gépben meg a pult fiókjában. Alig pár perc, s már szirénázik is a mentõ, rakják hordágyra, s viszik, a feleségének arra sem marad ideje, hogy lehajtsa a köténye szegletét, úgy maradt az felhajtva, amikor alóla a ruhája zsebébõl kivette azt az elátkozott pénzt. 
  
Telefoncsöngés ébreszti a sarokban alvó legényt: 
  
- Záróra - szól neki a pult mögül a nõ. 
  
Megértette, megy is kifelé, s a munkafelügyelõ bezárja a kocsma ajtaját belülrõl. 
  
- Téged keres a fõnök, nyújtja át a kagylót a nõ, mosogat, takarít, ideje lenne hazamenni végre, rég volt reggel, kimerült ebben a rekkenõ hõségben. 
  
- Igen, értettem… Visszajött majd az egész, bent van a gépben, meg a kasszában. Csak páran maradnak holnapra el, azokat ebbõl ki tudom fizetni majd … – hebeg, habog, érzõdik a levegõben a feszültség, valamit nem egészen jól csinálhatott, mert a vonal túlsó végében nincsen megelégedve a bevétellel - A munkát elvégezték mind, s a pénzt is visszarakták, persze kevés kivétellel… megpróbálom… veszteség van mindég… s hirtelen csend. 
  
A pénz, mint illuzórikus eszköz, a ma létezõ szemfényvesztõ körforgás eleme, az életünk minden területén kézzelfogható, s az, aki munkád elismeréseként estére odaadja, vissza is veszi a kocsmában még akkor nap, s majd másnap újra elkezdõdik az álnok hajsza a pénz ura, és cselédje között, hogy egyre vastagabbá váljék a törvények által is védelmezett uzsora zsákja. 
  
A mentõ hangos visítással ér be a kórházba, hol jobbra, hol balra esik benne Manci, csak egy támla nélküli szék jutott neki, mindenki a férjét próbálja magához téríteni. Imitt is, amott is csüng valami csõ belõle, az egyik kezében valami lével teli zacskó, a másikon sztetoszkóp lenyomata látszik, teszik a dolgukat, oly nagy gyorsasággal, hogy az asszony nem is bírja õket tekintetével követni. Megáll a kocsi, kicibálják a rozoga hordágyat, s szaladnak vele fel az emeletre, adja nekik a sofõr az utasítást: 
  
- Ne a traumára, a belre, várja a kardiológus - s már szaladnak is. 
  
Manci alig bír menni utánuk, a liftbe nem fért be, nem törõdik senki sem vele, hát rohan fel a lépcsõn, mire kinyílik annak ajtaja az elsõ emeleten, korát meghazudtolva áll elõtte, nem liheg, nem érez fáradtságot, hiszen most élete értelme fekszik magatehetetlenül, nem hagyhatja magára. Az sem hagyta õt el soha, egyetlen percre sem, mellette volt jóban, rosszban mindég. Türelmes, egyszerû asszony, szépen megy a hordágyat toló emberek mögött, koszosan, csak úgy, ahogyan a földekrõl beértek a faluba, idõ nem volt átöltözni, sem megmosakodni.  
  
- Tessék itt maradni! - utasítja az egyik elébük jövõ fehér köpenyes férfi, s már zárja is be az ajtót elõtte, eltûnnek az emberrel mind. Kihalt a folyosó, régen szellõztethették azt, áporodott bûz üti meg orrát, keveredik a fertõtlenítõ szaga a forró gõzzel, és a bezártsággal. Csak akkor döbben rá, mily védtelenül áll õ most ott az ajtóban. Koszosan, porosan, fésületlenül, köténye feltûrve, kendõje a vállára vetve, ugyan mi különböztetheti meg a neki jövendõmondást ígérõ putris cigányasszonytól… 
  
- Hát ilyen a nyomor? - de csak magától kérdi, mert tudja a feleletet. Megérte ezt a napot is, s Pista épp most szándékozik õt magára hagyni.  
  
- A fene ette volna meg azt a büdös munkafelügyelõt! - ébred benne a felismerés, egybõl peregnek elõ a nap történései. A felforrt agyú, megalázott embereket de könnyen tõrbe tudta csalni… 
  
- Bejöhet, semmi baj - hallja maga mellett a megnyugtató szavakat - csak kicsit sokat ivott a férje. 
  
Megkönnyebbülve fellélegzik, idõs, jó szagú, szikár ember néz vele szemtõl-szembe, majd felemeli egyik kezét, és megcirógatja: 
  
- Mancika! Te lennél az? 
  
- Hát a doktor úr ismer? - csodálkozik el a lassan feloldódó asszony, 
  
- Na de Manci! Nézz rám! - s fogja az asszony állát, felemeli, hogy jobban lássa az idõközben megváltozott arcát. 
  
- Úristen! - csapja össze az asszony önkéntelenül is a kezét. 
  
- Megismersz? - kérdi kitartóan a férfi. 
  
- Hát te vagy a Szabó Pityu! Édes Isten, így megöregedtünk?! 
  
- Így Manci. Na de majd máskor beszélgetünk, nyugtasd meg ezt a vén lókötõt, aztán gyere be az ügyeleti szobába, elmondom a teendõket. Kapálni voltatok, hol ivott ennyit? Nem bírja már ez a vénember az alkoholt, miért hagytad inni? 
  
- Nem hagytam én, dehogy hagytam, nem ivott tán már harminc éve sem, azért ártott az meg neki – választ nem vár, rohan be a szobába, az ember már kijózanodva várja, s szemlesütve állja tekintetét. 
  
- Pista te! Hát kellett ez nekünk? 
  
- Kellett a rossebnek! De már mit csináljak?! Megtörtént. 
  
- Na nem baj, hónaptól eszünk ciberét. Az is jó lesz, s majd az Isten csak megsegít, régen is volt még ilyen… - leül úgy, ahogyan van, koszosan, porosan, az ágy szélére, s megsimogatja embere fejét - egyet se aggódj, megleszünk, meglásd, levágjuk szombaton az egyik disznót, zöldség már van, csak lesz valami… 
  
- De a jány mit fog szólni? Mibõl öltözik fel a gyermek az iskolára? 
  
- Majd abban megy, amije van - vonja meg a vállát nyeglén. 
  
- Jaj te Manci, te Manci, már megint nem hallgattam rád - s látszik rajta az õszinte megbánás - Micsoda szégyen ez? Belehalok. 
  
- Halsz te a nagy csudát! Már hogy halnál? Akkor mi lenne velem? 
  
S erre csak ráborul az urára, megöleli. Az is viszonozza, s a nagy ölelkezésben, kiesik a kalász az asszony zsebébõl, egyenesen a férfi mellére. 
  
- Hát ez meg mi? - kérdi az elképedve. 
  
- A jövõnk! Ennek is meg kellett elõtte halni. Tavaly még csak egy szem volt belõle, most meg itt van, ni! - vidáman nyújtja át férjének a félig lemorzsolt búza-kalászt. - Na, látod? Lesz már mit enni… - s jóízûen kacagva vészelik át az egész éjszakát.
Ez az írás 2012. március 29-én került a NapSziget honlapjára.
 
Dezsõ Ilona Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón