|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Július volt, fülledt, poros, nyári délután,
de éjsötét felhőket vajúdott a távol. Akár égő sebhelyek a messzeség hátán, visszhangzott az égbolt a villámok jajától. Messziről és hosszan jajveszékelt a szél, míg a bénult szívű, riadt városra zuhant, kemény volt és szívós, akár a vert acél, a házak vinnyogva sírtak a tetők alatt. A víz öklendező csatornák közt robogott, fák halott testrészeit görgetve a földön, akár, ha hegynyi hullám támadja a partot, hogy a föld színéről mindent eltöröljön. Mintha tort ültek volna féktelen ördögök, démoni hangokkal teltek utcák és terek, fekete vászon feszült ki a hegyek fölött, sikoltozott a szél, akár rémült kisgyerek. Aztán hirtelen csönd lett, mintha film szakad, a nyár tócsákba dermedt a szürke betonon. A Duna egykedvűn ringatta a hidakat, s nézte, ahogy a vihar kelet felé oson. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
