|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Félhomály van! A lámpák fénye tompán ég.
Ébredezik a város, útnak indulok. Hogy mit kínálhat ez a nap, nem tudom még, lehet, hogy bánkódok, lehet, hogy vidulok. Távolra repül a légben minden szó, sajnos a szép repíti tova a verset. A szem lelket mutató kies tó. Hiába! Már nem ismerünk minden percet. Halk bánatot fütyül a fáradt őszi szél, a kérlelhetetlen közöny a lelkekbe mar, messziről sírboltok nehéz zenéje kél s a szürkeség körülvesz, mint ölelő kar. Pusztul a világ! De mit tehetek érte? Nagy kérdés, mely magányos utamon kísér. A szép megváltást hány és hány ember kérte? De a zord, rögös útról mindegyik kitér. Mert gyakran a jó a rögös, nehezebb út, magam is tudom, hogy sokszor milyen nehéz s néha oly sötét, mint egy feneketlen kút, melybe szegény vándor szomjas vággyal benéz. Nehéz hajnalon csendben pihen a szív, örömét magában hordja belül rejtve, egy furcsa titok csodásan magához hív, a jó válaszokat nem tudva, csak sejtve. Sok ezerszer félek a pusztító harctól, bár a hajnali utakon csendes minden. Nem futhatok el ez életnehéz sarctól, de kevés kincsem a világra hintem. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
