Vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSŐ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Fabók Endre
(19.. – )
A vágy szonettjei
(Szonettkoszorú egy céda emlékének)
Barackszín ködök tánca
  
– 1 –
  
                                              Szeretem, ahogy levegőt veszel: 
                                              – édes ajkaid csak résnyire nyílnak, 
                                              majd lassan ismét egymáshoz simulnak; 
                                              de előbb a könnyű lég halk nesszel 
  
                                              nevetve, gyorsan hagyja tested el. 
                                              Érzése, vágya van e sóhajnak, 
                                              vele csendesen velőmbe hatolnak, 
                                              s szívem, testem rájuk rögtön felel. 
  
                                              A levegő, mely bent megjárta tested, 
                                              titokban megleste ártatlan lelked, 
                                              s elhozta nekem gyönyörű magad. 
  
                                              Megismerlek, meglátlak és felfoglak; 
                                              szép gondolataid feltárulnak, 
                                              ahogy a mellkasod lassan megdagad. 
  
  
– 2 –
  
                                              Ahogy a mellkasod lassan megdagad, 
                                              melleid megemelik koponyám; 
                                              s elhagy végre az átkozott magány, 
                                              mert érzem hússal és vérrel velem vagy. 
  
                                              Illatod körülleng, el sohasem hagy, 
                                              mint védő szellem őriz, vigyáz rám; 
                                              csókra hívja forró, szomjazó szám, 
                                              ahogy hűs nektárja ajkamra ragad. 
  
                                              Elbűvöl a fény, mi bőrödön játszik, 
                                              tőle puha húsod lágy mézzé válik, 
                                              mi félve hevült testemre tapad. 
  
                                              Mindig új és új életet adsz nekem, 
                                              mikor nyögve megrándulsz hirtelen, 
                                              ahogy a vágy belőled felszakad. 
  
  
– 3 –
  
                                              Ahogy a vágy belőled felszakad, 
                                              megáll egy percre a vézna idő, 
                                              s körbevesz egy vén reszkető erő, 
                                              amelytől megdermed minden mozdulat. 
  
                                              Nézd! Szeret minket e néma pillanat. 
                                              Múltunkról nem kérdez, csak jövőt sző. 
                                              – Mint holt időkből jött csüggedt költő, 
                                              ki máshol nem talál békét, nyugalmat, 
  
                                              hát csak álmodja az elkövetkezőt, 
                                              ki feledi őt, a nyúzott tervezőt. 
                                              Így érzek énm, ha jarod nem ölel; 
  
                                              csak akkor nincsen békém a halálban, 
                                              s hiszek e világ feltámadásában, 
                                              mikor meztelen mellettem fekszel. 
  
  
– 4 –
  
                                              Mikor meztelen mellettem fekszel, 
                                              mohó számmal csókolom szép kebledet, 
                                              s gyönyörű kínok rázzák meg testemet. 
                                              E percet ne, soha ne felejtsd el! 
  
                                              Értsd! – Szeretlek őrült szerelemmel; 
                                              és többé nem kívánom tenélküled 
                                              eme kiszáradt fárasztó életet. 
                                              Eléd állok szerető szívemmel, 
  
                                              s vérem ontom, ha csak egy szóval kéred, 
                                              és megjárom még a halált is érted. 
                                              Csak eme percet ne, ne felejtsd el! 
  
                                              Most e világ körülünk lassan elfogy, 
                                              és ahogy elvész, mind jobban érzem, hogy 
                                              minden kis porcikád őrülten kell. 
  
  
– 5 –
  
                                              Minden kis porcikád őrülten kell! 
                                              Mint vidám szél a tavaszi réteket, 
                                              én úgy szeretném szeretni testedet. 
                                              – Lágy, már régen óhajtott meleggel, 
  
                                              szíved rózsáit ébreszteni fel. 
                                              Új fénnyel tölteni szomorú szemed; 
                                              édes illattal csalni elő lelked, 
                                              hogy most olvadjon össze enyémmel. 
  
                                              – Nézzem, hogy nyakadon mint lüktet egy ér, 
                                              hogy táncol benne a vörös, forró vér, 
                                              ahogy a szívedből gyorsan szétszalad. 
  
                                              Ha csodálom szent, gyönyörű testedet, 
                                              elveszi megmaradt kis eszemet 
                                              két szemed, csípőd, karod, arcod, ajkad. 
  
  
– 6 –
  
                                              Két szemed, csípőd, karod, arcod, ajkad 
                                              megbontja szilárdan rakott elmém; 
                                              agyam most homokvár tenger szélén, 
                                              mi majd dagálykor a habokba olvad. 
  
                                              Lassan lerontod makacs falaimat, 
                                              újra csendes, szent hittel öntesz el: 
                                              – Ha a bölcs égből senki sem felel, 
                                              akkor sem érhet keserű bánat. 
  
                                              A szerelem gyorsan az ember szívét 
                                              – mint a tenger szerves törmelékét, 
                                              mit egy új virágzó életnek ad – 
  
                                              felkapja, s izzó tüzekbe szórja szét, 
                                              ahol gyönyörben fogyhat el. Ezért 
                                              fáj, ha kezem csupasz testeden halad. 
  
  
Rádöbbenés
  
– 7 –
  
                                              Fáj, ha kezem csupasz testeden halad; 
                                              bőröd érintése elhamvaszt, mint 
                                              a tűz, de szükségem van rá megint. 
                                              Kérlek… Kérlek, újra add nekem magad! 
  
                                              Éheztetett lelkem tépi a harag, 
                                              megőrjít az, ha más csak rád tekint, 
                                              amint a hajad ölébe vadrózsát hint, 
                                              – mert enged, mit rákötöttem: a Szalag. 
  
                                              Furcsa vagy. Csókod is hamis, keserű; 
                                              kihalt már a régi, tavaszi derű. 
                                              Csak volt szerencsénk a szerelemmel; 
  
                                              miért tépsz vissza magányos utamról?! 
                                              – Óh tudod, tudod te céda, tudod jól, 
                                              megszűnök, ha velem szeretkezel. 
  
  
– 8 –
  
                                              Megszűnök, ha velem szeretkezel, 
                                              nem látom mi a fekete valóság. 
                                              – Titkon valami kúszik, valami rág; 
                                              valamit ügyesen elleplezel. 
  
                                              Vágyaink színébe temetkezel, 
                                              de e régmúlt árnyalat már hazugság, 
                                              a vörös ma már csak megüt, arcon vág, 
                                              perforált szívemnek ma szike kell! 
  
                                              Óh, ha combod nem érintené ágyékom, 
                                              ha nem viszonoznád böjttelen csókom, 
                                              ha nem hallanám folyton hangodat, 
  
                                              – könnyebben tudnának elhagyni téged. 
                                              De te beszélsz…, csókolsz…, hiszen érzed! 
                                              – megszűnik bennem az erős gondolat. 
  
  
– 9 –
  
                                              Megszűnik bennem az erős gondolat, 
                                              ahogy jelmezed magadra öltöd, 
                                              ahogy a hátamba vájod a körmöd, 
                                              s ahogy nyoma égőn bőrömön marad. 
  
                                              Nézlek, és buta szívem széjjelszakad; 
                                              te vagy ki, szerelmünk tőrrel ölöd, 
                                              lés ha holt, mégis újjá te szülöd, 
                                              ahogy ajkamra szorítod ajkadat. 
  
                                              Játszol velem, mint szeméttel hűvös szél. 
                                              te csak magaddal-magamba temetnél, 
                                              hogy felejtsem mit tesz a szó: Salak. 
  
                                              Bizonygatod, nem egy vele rúd neved, 
                                              és én bolond még hiszek is neked, 
                                              ahogy a nyelved állam élén halad. 
  
  
– 10 –
  
                                              Ahogy a nyelved állam élén halad, 
                                              mennyországom vélem élni benned, 
                                              pedig létem pokollá te tetted. 
                                              Mondd te szajha szerelmed nekem mit ad, 
  
                                              – azt, mi holtad után a Földnek marad! 
                                              Adtad már másnak is. Hol a lelked? 
                                              Szép illatot hazudsz – s hiszek neked, 
                                              iszom minden egyes rossz szagú szavad. 
  
                                              Két kezedbe fogod gyanakvó arcom, 
                                              és szirénének-kacagásod hallom; 
                                              – mint bolondot, gúnyosan kinevetsz. 
  
                                              Hajamba túrod csalfa, apró kezed, 
                                              a vállamra ejted ravasz kis fejed, 
                                              és a füldembe súgod, hogy szeretsz. 
  
  
– 11 –
  
                                              És a fülembe súgod, hogy szeretsz, 
                                              én hiszek neked – miért is ne hinnék, 
                                              – oly sok a régi színjátlék, az emlék; 
                                              a csalás, mit oly könnyen elkövetsz. 
  
                                              Csengő hangon a jövőről fecsegsz, 
                                              de szívedben már múltunk is temették; 
                                              nem számít neked se a Föld, se az Ég, 
                                              tudod, hogy velem mindent megtehetsz. 
  
                                              Dühödt, hergelt, hűséges kutyád voltam, 
                                              ki rosszat szólt rólad, nekiugortam, 
                                              és csak most látom, milyen jó barát. 
  
                                              Eszem szöktetne; szívem bizonytalan; 
                                              de húsom visszatart szakadatlan, 
                                              – kívánom bőröd ízét és illatát. 
  
  
– 12 –
  
                                              Kívánom bőröd ízét és illatát. 
                                              Én belebolondulok, ha hallom, 
                                              – elfelejteni még most sem tudom – 
                                              szörnyű szívednek őrült dobolását. 
  
                                              – hallom, mint táncoló, ködszemű sámánt, 
                                              ki erősen lecsap a dobra – domm: 
                                              Itt maradsz, velem maradsz, akarom! 
                                              Tánc-tánc, szédülj! A szíved többé nem lát! 
  
                                              Vakká tettél a szenvedő világra, 
                                              melletted nem figyeltem semmi másra; 
                                              feledtetted lelkem minden baját, 
  
                                              s tán leginkább ez az, miért utállak. 
                                              Nem kívántam semmi, semmi mást, csak 
                                              testednek biztos és meleg oltalmát. 
  
  
– 13 –
  
                                              Testednek biztos és meleg oltalmát 
                                              el többé sohasem felejthetem; 
                                              a vágyam lesz örök kísértetem, 
                                              mi majd követ mindig, mindeneken át, 
  
                                              mi visszahúz, hogy eklégítse magát. 
                                              De tudjad, elértem én is telem, 
                                              szerelmünk többé már nem kell nekem, 
                                              – Öntelt szemed, ha engem még vaknak lát. 
  
                                              Talizmánom helyett a tárgyam lettél, 
                                              nevess csak, hiszen tudom, úgy nevetnél, 
                                              most végre mint én, te is úgy szeretsz. 
  
                                              Itt vagyok; széttépett szívemmel veled, 
                                              mert vágyom – a hideg márványt – testedet, 
                                              azt, ahogy hazug magadba temetsz. 
  
  
– 14 –
  
                                              Azt, ahogy hazug magadba temetsz 
                                              újra és újra – imádom s utálom; 
                                              minden méreggel telt csókod bánom. 
                                              Óh, el végre, miért nem feledsz, 
  
                                              engedj el, engedj, ha már nem szeretsz! 
                                              A szerelmünk egyetlen ősi álom, 
                                              és azt is csak alkonyatkor látom; 
                                              minden reggel, ha a Nap kel, eltemetsz. 
  
                                              Gyűlölöm szánalmas vergődésemet, 
                                              gyűlölöm maró fegyvered – szemedet. 
                                              Engedj utamra, engedj végre el! 
  
                                              Tán engednél is? Óh, csak én nem megyek; 
                                              csak én, a gyönge nem… Nem merek. 
                                              – Szeretem, ahogy levegőt veszel. 
  
  
– 15 –
  
                                              Szeretem, ahogy levegőt veszel, 
                                              ahogy a mellkasod lassan megdagad, 
                                              ahogy a vágy belőled felszakad, 
                                              mikor meztelen mellettem fekszel. 
  
                                              Minden kis porcikád őrülten kell, 
                                              két szemed, csípőd, karod, arcod, ajkad. 
                                              Fáj, ha kezem csupasz testeden halad; 
                                              megszűnök, ha velem szeretkezel. 
  
                                              Megszűnik bennem az erős gondolat, 
                                              ahogy a nyelved állam élén halad. 
                                              és a füldembe súgod, hogy szeretsz. 
  
                                              Kívánom bőröd ízét és illatát, 
                                              testednek biztos és meleg oltalmát, 
                                              azt, ahogy hazug magadba temetsz.
Ez az írás 2006. október 17-én került a NapSziget honlapjára.
 
Fabók Endre további írásai az Első Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Első Közlés Írások 
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
a Magyar Művészeti Portál