Vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSŐ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Kovács Daniella
(19.. – )
Élek
                                    Sötétségben jártam éveket, hosszú napokat,
                                    Sötét porban hagytam sötét lábnyomaimat
                                    Nem láttam!
                                    S ahol csak jártam
                                    Ragadtak rám a sötétség bogáncsai;
                                    temetetlen múltam továbbfűrészelhetetlen
                                    faforgácsai
                                    És belebotlottam százszor ugyanabba,
                                    mélyedésbe, fába, kődarabba
                                    De mentem tovább! Műmosollyal, ami úgy rámragadt
                                    Rongyos ruhámon hordozva mindent,
                                    mi addigi utam során árulkodón belém akadt.
 
                                    Tovább, tovább…
                                    Vonszolva saját magamat,
                                    erőtlenségemet, fáradtságomat,
                                    a terheimet, és azt a szörnyen nehéz műmosolyt;
                                    miközben lépten-nyomon
                                    napsugarasnak képzelt sötét utakon
                                    hosszúra nyúlt árnyékom utánam loholt.
 
                                    Féltem. Én tényleg féltem.
                                    Csak lidércfény volt az is,
                                    mit én napsugárnak véltem.
                                    Sötétségben éltem.
 
                                    Éltem?!
 
                                    Sóhajtottam
                                    egy megfáradt életet kilehelő sóhajával
                                    Ellankadtam
                                    mélyre csúsztam
                                    hiába küszködő hatyatlással
                                    és kérdeztem
                                    Miért lélegzem
                                    Hogy létezem én így egyáltalán?!
 
                                    Kiáltottam!
                                    A legnagyobb tömegben sem hallotta volna senki
                                    Mint világtalan
                                    bolyongott körülöttem szétszórtan mindenki.
 
                                    És akkor elég volt.
                                    Térdre estem, letettem mindent, mi még enyém volt;
                                    azt a keveset, mit még szorongattam
                                    mind, mind, mind leraktam
                                    Isten elé.
                                    Imádkoztam.
 
                                    A Szeretet ölelt át
                                    Érdemtelenség könnyei hulltak a porba
                                    Szent kéz vette kezébe a kezem…
                                    Felsegített
                                    szívem kapuit ki tudtam tárni
                                    és igen, lábra tudtam állni
                                    de nem, nem az én érdemem!
                                    Rámutatok,
                                    mert Ő a kegyelem.
 
                                    Új ruhában mentem tovább
                                    és új szív dobogott az új ruha alatt
                                    minden eltűnt, de mégsem feledem –
                                    bennem hagyta névjegyének bélyegeit a tapasztalat.
 
                                    Látok.
                                    A Fény megy előttem
                                    fut a köd előlem
                                    nem vonszolok árnyékot.
                                    Valaki gyengéden fogja a kezem,
                                    vezet tovább-tovább
                                    ez erőt ad nekem,
                                    örömöt, hálát, békét,
                                    nyugtalan órák biztos menedékét,
                                    megriadt percek védelmező harcát
                                    Isten felém forduló Szent arcát
                                    és lelkem mélyéig hatoló bűnbánatot
                                    Száz meg száz kegyelemből felkelő napot
                                    Esélyt
                                    Reményt
                                    Erényt
                                    Fényt
 
                                    Fényt!
 
                                    Most már nem félek.
                                    A világosságra nézek.
                                    Beragyog.
                                    Élek.
 
                                    Élek!
Ez az írás 2006. június 26-án került a NapSziget honlapjára.
 
Kovács Daniella további írásai az Első Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Első Közlés Írások 
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
a Magyar Művészeti Portál