Vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSŐ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Kramer Tamás
(19..– )
Öt betű
Kicsöngeni kicsöng, csak épp nem veszi fel senki. Próbálom újra. Öt-öt-hét-nyolc-nulla-kilenc.
 
Anyámat látom, amint fejét lassan a csengés irányába fordítja, aztán vékony keze megfeszül.
 
A fotel karfájába markolva feláll.
 
A könyvszekrény üvege összerezzen, pislákol a viráglámpa a tévé tetején, porkutyák csaholnak a kályha körül. Némelyik visszahúzódik a szekrény mögötti oltalmazó sötétbe. Dohszag a lakás minden szegletében, csak a fehérneműs fiókból árad a pipereszappan illata. Később rendre ide dugta el a készpénzt. Kérdezgették is Tokaiék meg a szomszéd Mici, hogy mire gyűjt? Én tudom, mire gyűjtött. Megmondjam? Színes tévére. Olyan korban serdült, amikor az élet fekete-fehér volt.
 
(m-e-g-s-z-o-k-t-a.)
 
A konyhát sem fűtötte rendesen, néha a sparherd előtt egy sámlin kuporogva kötött vagy horgolt. A sparherd, amely csak vasárnapokon üzemelt. Akkor jól megpakolta fával, szinte izzott a püspökkenyér és csillogott a fokhagymával telitűzdelt libacomb.
 
A többi napokon egy nagy kék bádogbödönből evett. Ez színültig volt pecsenyezsírral. A kenyér karéját hüvelykje és a kés közé szorítva körbevágta, meghámozta, és csak a puha kenyérbelet tette a kistányérra. Így tudta már csak megrágni.
 
(c-s-o-s-z-o-g-o-t-t.)
 
Az udvarról a sárga keramitot rég elhordták, a helyét betonnal öntötték fel, de anyám megőrzött egy darabot a kockákból, hogy elfedje azt a kis lyukat a mosdóban. Egy lyuk volt a falban, talán ha öklömnyi. Mögötte csönd és koromfekete sötét. Az egyik lakó mesélte, hogy eldugult a lefolyó és ki kellett hívni a csőgörényes embert. Az ám az ijesztő.
 
Volt, hogy egy lány és egy fiú rohantak rajtakapva, még fogták egymás kezét, úgy trappoltak le az emeleti lépcsőforduló félhomályából. A lift olykor hatalmasat zördülve indult, a végtelen égboltra tört volna, de útja a fekete alagúton át csak a padlásig, a mosókonyhák ajtajáig vezetett.
 
Az udvar rendszerint kihalt volt, csak az emeleti lakók csörgette kulcscsomó verte fel évszázados álmából. A pincék szájánál mint apró kutyaólak, patkányméreggel teli ládák hevertek. Gyerekként látni véltem a csúfos sorsú tetemeket. Nagy ívben elkerültem hát.
 
Udvarunk felett csak nagyritkán járt a nap, ahogyan az ég is csak ünnepnapokon kéklik. Szájtáti gyerek voltam, kedvem lett volna...
Hátat fordítottam és berohantam a konyhába.
 
Anyám csillagsüteményt sütött.
 
A szobák egymásból nyíltak. Első a nappali volt, az ablak mellett hatalmas étkezőasztallal. Csipketerítő borította, a külvilágot csipkefüggöny takarta el. A szoba túlsó sarkában állt a kisebbik kályha. A kályha mellől nézve anyámat csak a sziluettje látszott, a nappali fény mint egy angyalt, úgy ragyogta körül. 
Porlepte filmhíradók korának angyala. 
Középen egy kis asztallapon tengernyi gyufa hevert, mellettük gyertyatartó, áramszünet esetére.
 
A belső szoba falán egy régi kép lógott ócska, ütött-kopott keretben. Rettegtem ettől a festménytől, akárcsak a háború előtti fényképektől. Mindig az járt a fejemben, mi vár erre a sok emberre. Most kis csoportba rendezve mosolyognak a képen, szélén a házmesterrel, de a mosoly hamarosan lehervad majd az arcokról, amikor a fényképező helyébe valakik ágyúcsövet tolnak. Szóval a régi kép egy doboz gyufát és egy gyertyát, egy éppen kialudni készülő gyertyalángot ábrázolt. Gyerekként azt is furcsálltam, hogy a gyertyaláng a képen esténként nem ad fényt. Ma már nem gondolok erre. A gyertyaláng, ha elalszik, nem gyertyaláng többé, mondaná az anyám, bölcsen.
 
A képtől balra a másik kályha csúcsosodott. Ezt jobbban szerettem, általában melegebb volt, mint az első. Ha beszélgetésünk anyámmal hosszúra nyúlt, odahúztam egy széket és estéken át a forró kályhának dőlve hallgattam történeteit. Különösen azokat szerettem, amelyek soha meg nem történtek, amelyek így tudtak nekem édes mesék maradni. Például a kislányról, akinek karácsonyra egy zacskó köménymag volt a jussa; a kislányról, akinek sosem volt cipője és egész életében felhőn járt.
 
Apámról szóló meséi a múltnak olyan zavaros vizeiben úsztak, hogy gyerekfülem ezeket képtelen volt befogadni. Amely mesék bejutottak, azokat az idő emésztette el, az emlékezés gyomra.
Nem az apám volt az első szerelme, s hogy helyette ki, azt nem tűrné meg a családi fotóalbum. Házasságuk a tisztelet és megbecsülés oltárán köttetett, három kerek esztendővel azután, hogy apám hazatért a frontról.
 
Vidéken befejeződtek a deportálások. 
Első feleségét és első lányát nem látta többé. 
Cserébe Istent sem.
 
Én negyvenhétben fogantam, egyként váltva meg szüleim életét, fülükbe hegedültem a huszadik század leggyönyörűbb dallamait.
 
A zongorához túl kicsiny volt a kezem. A hegedű viszont tökéletesen illett arcom finom vonalához. A hangszer maga volt a harmónia, mélygesztenye szín, klasszikus ívek, lágyan guruló hangok.
Ha kezembe vettem, megfeszítettem a vonót, apám kendőjét nyakamba tűrve játszani kezdtem, a csipkefüggöny fellibbent és a gang korlátján mint a kottán, táncra perdültek a hangjegyek. A bútorok most súlytalan lebegtek, a szomszédok összesereglettek, a házak előtti fák harsányan zöldelltek és a Duna...
...a Duna habos hullámokat vert a delfinként cikázó uszályoknak.
 
(h-e-g-e-d-ű.)
 
Végigültem hát szüleimmel a hatvanas éveket, elvesztettem a szüzességem, kulcslyukon át meglestem a boldogságot és mindent elmeséltem, hátha úgy megértik.
Ők szabadidejükben keresztrejtvényt fejtettek.
Mindig velük voltam, időm túlnyomó részét szüleim társaságában töltöttem, féltve óvtam őket távollétem borzalmától.
Ők cserébe keresztrejtvényt fejtettek. A legnagyobbat a világon.
 
Apámat egyetlenegyszer láttam mosolyogni. A tévé előtt ültünk, mely feketén-fehéren ontotta a híreket. Ősz volt. A ráncok kezdtek kisimulni homlokán. És bár a semmibe nézett, ajkai görbe mosolyra nyíltak és szeme csillagport szórt a szobába, körös-körül a fénynyalábba.
Tizenhétéves voltam, a karjaim közt tartva szótlanul néztem, amint beszáll a csónakba és búcsút int.
 
Ketten folytattuk hát. Anyám meg én.
Én meg anyám.
Sűrűsödni kezdtek körülötte a keresztrejtvények.
 
A zeneakadémiát közepes eredménnyel végeztem. Ahogyan annak idején anyám zenei pályafutása is vízbefúlt, úgy lettem én hegedűtanár a kerületi zeneiskolában. Az én hegedűszómra nem léptek vendégek sem a tisztiklubból, sem a Royal Szállóból. Én nem álmodtam koncertteremről. A hegedűhöz hű maradtam, de az élethez nem. S hogy milyen a hűtlenség? Hát ilyen. Éppen ilyen.
 
Felneveltem a fiam, taníttattam szépre és jóra, meg arra, hogy hetente kétszer látogassa meg az öreganyját. Az évek eredménytelen múltak, a soha fel nem tett kérdések pedig egyre gyűltek egy arccal a falnak fordított kredencben. Szeretném azt hinni, hogy e kredenc kulcsát majd én hajítom a vén Dunába. Állok a Zsil utcában vagy a régi vámraktárak alatt, és egy csobbanás erejéig hátat fordítok mind a kellemetlen fényeknek, fejemre húzom a felejtés puha plédjét. 
Ez a kredenc a valóságban az utcára került. A lomtalanítással végleg elvesztve státuszát kinyílt, kíváncsi kezek marcangolták, tépték darabokra, hordták szét a négy égtáj felé az ezernyi fényképet, képeslapot, dísztáviratot, megfejtett és félbehagyott keresztrejtvények garmadát.
 
Öt betű.
 
Anyám hetvenöt éves lett. Születésnapjára összespórólta a tévé árát. Leült a súlyos fotelbe, megkapaszkodott, és a híradó színei elöntötték a lakást. Kékesszürke galambok röpködtek a kályha felett, fehér lovak galoppoztak a könyvszekrény tetején, anyám rumosmeggyet habzsolt és nevetett.
Ahogy lassacskán elfelejtett beszélni, egyre gyakrabban helyettesítette mondandóját az izé, a na és a hogyismondják. Betegségre, öregségre lehetett gyanakodni, el is vittem egy ismerős orvoshoz, beutalták vagy hét különböző vizsgálatra, de semmit sem találtak.
Félni kezdtem, félni a magatehetetlenségétől, a tehertől, amit a vállamra készül rakni. A fiam is egyre ritkábban látogatta. Lehellete hideg lett.
 
Ahogy kedden mindig, most is hívtam. Mondtam, estefelé benézek. Nem szólt semmit, nem tudott. Sovány volt, arca beesett, egész testében úgy festett, mint egy göcsörtös faág, soha nem láttam ilyennek. 
 
Soha? Vélhetően igen. 
Mindig is ilyennek láttam.
 
Összeszedtem néhány holmiját, elvittem magamhoz. Nem evett, és nem beszélt. Lefektettem, pihenjen, a fiam mondta, jó éjt, megsimogattam a homlokát.
Aznap éjjel nem aludtam. 
 
Amikor estefelé beléptem, a látogatási idő a végéhez közeledett már. Anyám ágya patyolattiszta volt, párnája kisimítva. A szekrénykén a szokásos gyógyszerhalom és a rejtvény, ahogy épp félbehagyta. Karjaim ernyedten tették le a gyümölccsel és keksszel teli szatyrot. Csak úgy, ahogy a zacskó füle kicsúszott ujjaim közül. Némán a lábamhoz roskadt. Mozdulatlan néztem, miközben ők is mozdulatlan néztek. 
Betegek és a nővér. 
Személyes tárgyai – mondták – a lepedőben vannak. 
 
Valami belül fémeset csikordult, aztán mintha gúzsba kötötték volna, nyelnem is fájt, ahogy összeszorítottam torkom, és egyre csak szorítottam, hogy ne halljam az üvöltést. A végtelen mélyéről tör elő. Irgalom nincs, csak lassan ölő méreg. Hasító, gyilkos fájdalom, ahogy a rosszul záró vízcsap száján óriásira dagad egy könnycsepp.
Ez volt hát a legbelső szoba? – kiáltottam torkom szakadtából. – Tényleg ide vágytál? Tessék! Megkaptad!!! – És most is, mint mindig, megkímélt engem.
 
Ahogyan ő elfelejtett beszélni, én úgy felejtettem el hallani. Soha többé nem hallottam semmit. Nem hallottam a villamos csilingelését, az aluljárók rikkancsát, de azt sem, ha valaki hozzámszólt.
Kedd van. Felhívom anyámat, talán ma mesél, talán ma mégis mond valamit.
 
Da capo al fine.
Ez az írás 2005. március 20-án került a NapSziget honlapjára.
 
Kramer Tamás további írásai az Első Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Első Közlés Írások 
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
Szerkesztőségi forródrót és SMS-küldési lehetőség: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón