|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Jéghideg betonba olvad lábnyomom,
Sírkertek virága őrzi képedet. Széttört nemlétünket ébren álmodom, Gyászdal oldja fel a régi vétkeket. Benned tűnik el az összes gondolat, Bennem megfeszülnek alvó tegnapok. Lüktető agyamba zárom csókodat, Lüktető vénádba fojtva meghalok. Árnyékok didergő arca rám vetül, Részvét nélkül játszik mozduló kezed. Felnyög álmából a szél, s tovább repül, Lassú glóriámba ég tekinteted. Benned lobban fel a csend szelíd szava, Bennem alszik el a béna félelem. Álruhádba bújva jössz megint haza, Álruhába rejtve érint két kezem. Lázas Tél hasal a házfalak mögött, Megvakít a könny, mi bőrödön tüzel, Ízed színes árnya halkan elszökött, Messzi hegygerinc a fákkal ünnepel. Benned válik láthatatlanná a vád, Bennem lesz valódi minden válaszod. Felsikolt a táj, de hangtalan a szád, Felsikoltanál, de el nem árulod. Álmosan kételybe süpped illatod, Köd szitál, s a járdán Éj suhan tovább. Ébrenlétbe halt reményt ölel karod, Nélküled az élet egyre mostohább. Benned zúg a génbe kódolt ösztönöm, Bennem él a szívbe vésett alkalom. Csillagok közt meztelenre öltözöm, Csillagok közt ajkaidra szomjazom. Halvány lámpa fénye rajtam útra kel, Míg belém karcolja ujjad versemet. Kéznyomod a fémkilincsen ázik el, Szédülő Titok arrébb oson Veled. Benned teljesül be minden érzelem, Bennem most egy régi emléked ragyog. Mert a fél világ felizzik lelkeden, S mert a fél világ ma egymagam vagyok. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
