„Hol habod az éggel összeér,
rózsa van ott s vén kötél”
(Tengerparton állva
s szép mindent csodálva…)
Nézhetlek egyszer
áldott tiszta keggyel;
égre ülő messzi távol
szemem benned vígan
táncol.
Óh, habos, háborgó
kék csoda
benned formálódik
az Élők mosolya!
Hullámok ősi mozgása
földünket megkoronázva;
tör előre s húzódik
hátra
selyemként megérintve
a homokban állva.
Veled lüktetek végig
a parton,
csupa öröm, és fény
lett arcom.
Csodád mindig láthatom,
csodád nyílt tárlatom.
Ahogy este
áldott perselyedbe,
nyeled el az ég aranyérmét;
s mire a világ kiéli
összes kéjét
újra kipréseled magadból,
apró, sötét, mély
habokból
elfoglalja hallgatag
helyét;
Eléri a Nap az ég
peremét.
(Ez a játék oly’
mesés,
nem több, mint a
bűnbe esés)
Nézhetlek százszor
s mint ritka nyári
zápor
mélyén szavaim a
földbe hullnak;
Eső voltam, és eső
leszek újra.
Közben partodon állok,
lélegzem s mosolyodra
várok.
Ahogy tölti tüdőm
só párád
ereimbe, mint ős
Nektárját
pumpálom szét, összeolvadunk;
egyre inkább egyek
vagyunk.
(Tengerparton mosolyogva,
picit magamon túlszaladva…)
|
