Régen hallottam, hallattad
saját belső hangodat. Mintha elzártad volna nem csak előlem, hanem a külvilág
elől, magad elől, mindenki elől. Börtönbe, álcába, maskarába szenvedett
farsangi ünneplő ez, sokatmondóan semmiség, szertefoszló pillanat, elhajló
érzés, vágott virágok szenvedése, groteszk ütések harsogása tükörképeden,
forró gőzlepte üvegsík törülköző nyomokkal, amely hasztalan hasít csíkokat
homályosuló látásodon, fürtökbe akadt fésű tépi bogozza a tegnap kócosságát,
reccsen tövéből kifordulva a múlt sóhaja, repedezik a még fel sem vitt
mai smink, nem fénylik már az öröm odaát szembe veled, halkan csörgedezik
az éj utolsó lehelete, zubogva ömlik alá keserve, s ölel magához frottírba
öltözött csönded, szilaj hullámokba önt a ma csodája, ha megszületik egyáltalán.
Hiányzik
a hangulat, az érzés, a perce, az érintése, hozzám hajol lüktetése ereidnek,
panaszszellő ébred észrevétlen a száraz lepedő hideg ráncai közül, gyűrött
ez az arc, kifakult emlékű a tegnap, jövőnk ígérete feszíti ökölnyi szorításomat,
rámfeküdt a suttogó éj, ordítva születik ujjá az örökségünk, törölném kínjaimat
ölelésemből, ha nem markolna alázuhant emlékeket. |
