Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
A falióra
Éva végigdõlt a halványzöld bársonnyal bevont kereveten, nézte a pompás bútorok szépen hajlított ívét, ünnepélyes, tompa csillogását, s elfogta valami bizonytalan szomorúság. Már elhatározta, hogy elköltözik az anyósa házából a kicsi fiával. Elmennek ebbõl a házból, ahol öt esztendõn át boldogan éltek a férjével, s ahova hazahozták megszületett gyermeküket.
 
S, ahol rászakadt a szörnyû valóság: Ádám meghalt, s õk magukra maradtak.
 
Elmennek, mert belefáradt az anyósa ünnepi feketébe öltözött, örök gyászába, elváró szigorúságába, szikár konokságába. Elviszi innen a fiát, ebbõl az eleven halottasházból, ahol nagyanyja szeme neheztelõn szegezõdik rá, ha négyesztendõs gondtalanságával felnevet, vagy játékba merül.
 
Tizennégy hónapja gyászolják Ádámot. Azóta áll némán a falióra az ebédlõben a szekreter felett, kérlelhetetlenül mutatja a rettenetes órát, percet, mikor Ádám meggondolatlanul a sínekre hajtott. A bánat megállította az idõt, s megállj-t parancsolt a tágabb idõnek is.
Szerette az urát, de lassan elszenderedett benne a kín. Jó volna felejteni végre. Ádival vidáman játszani, reggelente örülni a madárcsicsergésnek, a házat belengõ kerti illatoknak, de nem lehet, mert a kívánkozó szándék megtörik anyósa elváró akaratán.
 
Ádám imádta az anyját. Ragaszkodása hozta õt is a házba. Azt akarta, hogy együtt éljenek, de elsõ perctõl félt az anyósától, szemre is szigorú méltóságától.
 
Sohasem kerültek közel egymáshoz, idõvel mégis tisztelni kezdte, mert nem szólt bele az életükbe. Távol állt tõle a kicsinyes torzsalkodás is. Talán azért, mert a fia elégedett volt.
 
Ádám volt az egyetlen gyermeke. Rajongó büszkeséggel nézett rá, s bármit tett, minden jó volt. Ádi születését is így fogadta. Éppen azzal az elégedettséggel, ahogy Ádám többi eredményét, sportsikereit, diplomáját, doktori címét, munkájával elért, magas kitüntetését.   
 
Egyedül az õ személyét fogadta tartózkodással. Nem neheztelt rá, mert elviselhetõn hozta tudtára. Ádám valójában észre sem vette. Becsüli azóta is, de nem tudja elviselni tovább ezt a nyomasztó légkört. Nincs lelkifurdalása, mert anyósa nem marad magára. Velük él öreglány húga idõtlen-idõ óta, amolyan mindenes a házban, derûs igyekezettel szolgálja mindennapi betevõjét. Böske néni majd a gondját viseli, ahogy eddig tette.
 
Itt tartott gondolatban, mikor Ádi a szobába lépett, illendõn elment a kerevetig, s csendesen leült mellé.
 
- Befejezted a legózást? - kérdezte a hátát simogatva.
 
A kisfiú bólintott, s hallgatott tovább.
 
- Olvassunk mesét? - faggatta nyugtalanul.
 
Idegesítette a szótlansága. Ádi lassan nemet intett, aztán felé fordult. Még nyugtalanabb lett, az édes kis arcon Ádám fáradt vonásait látta.
 
A kisfiú megszólalt bágyadt, erõtlen hangon:
 
- Mamucikám, tényleg elmegyünk?
 
- El, szívem! - felelt sietve, hogy megnyugtassa hamar, hiszen ez a gyermeknek sem élet, örökösen csendben lenni, szinte lábujjhegyen járni.
 
Újabban az óvodában sem játszott. Panaszkodott az óvónõje, s kérdezte az okát. Ádi alig emlékszik már az édesapjára, nem foghatta a bánatra, mondta a gyászos légkört, s a nagymama szigorúságát.
 
Mondta most is, hogy már nem tart sokáig, hamarosan beszél a nagymamával, s elmennek innen, de addig maradjon titok, még Böske néninek se árulja el.
 
Ádi hirtelen belekapaszkodott, s feljajdult, mint mikor fél a sötétben, alig tudta megvigasztalni. Aztán idegesen lelépett a kerevetrõl.
 
- Gyere, Ádikám! Azért is megfuttatjuk a Morzsit! - mondta feltámadt daccal, s megfogta a gyermek kezét. Átmentek az ebédlõn, elfordította arcát a faliórától, de így is látta, hogy folyton-folyvást négy óra öt percet mutat.
 
Mézédes, õszi délután volt, szokatlanul meleg. Anyósáék kint voltak az árnyas folyosón. Anyósa egyenes derékkal ült a fehér kerti széken, fekete ruhás, szikár alakja olyan volt, mint egy figyelmeztetõ felkiáltójel. Böske néni sámlin kucorgott, körtét válogatott derûs nyugalommal. Morzsi a közelükben hevert, elnyúlt kényelmesen a folyosó kövén.
 
Megálltak a folyosó szélén, maga elé fogta a fiát védelmezõn, merev arccal kiáltott a kutyának, s eldobta a teniszlabdát nagy lendülettel. Mozdulatában lázadás volt, elnyújtott, néma ordítás. Huszonnyolc éve kétségbeesett élni akarása.
 
A körtefát találta el. Lehullott néhány érett gyümölcs, a tompa puffanást moccanatlan csend követte. A kutyának esze-ágában sem volt elhagyni a folyosó hideg kövét, csak az egyik szemét nyitotta ki.
 
Éva kudarcnak élte meg a sikertelen kísérletet, elpattant benne a fegyelem, s Ádira borult sírva.
 
- Nem bírom tovább... nem bírom... - ismételgette végtelen keserûséggel.
 
- Mamucikám... édes mamucikám... - könyörgött a kisfiú ijedten, s nagyanyjára nézett segítségért.
 
A szikár öregasszony lesütötte szemét, mozdulatlan ült egy ideig, aztán felállt, s bement a folyosóról egyenes tartással anélkül, hogy bármit mondott volna.
 
Éva nehezen vigasztalódott, Böske néni a maga szelíd módján engesztelte.
 
- Ne neheztelj rá! Tudod jól, hogy sohasem tudta kimutatni a szeretetét más iránt, csak Ádámért rajongott, de szeret benneteket is. Ádikát biztosan. Mostanában ez is baja. Attól fél, hogy õt is elveszti.
 
Éva dacosan gondolta, hogy közelebb van hozzá, mint sejtené. Újra megfogta a fia kezét, s elszántan elindult az anyósa után. Az ebédlõben találtak rá, a szekreter elõtt állt.
 
- Anyuka, beszélnünk kell! - mondta Éva harciasan, aztán torkán akadt a folytatás. A szekreter felett járt az óra. Hitetlenkedõn bámulta.
 
Ádi felujjongott.
 
- A nagymama megjavította az órát! - kiáltotta, s futott a nagyanyjához.
 
A szikár öregasszony az unokája fejére tette kezét, remegtek az ujjai a gyermek szöszi fején. Csend feszült köztük, csak a falióra tiktakolt évtizedes méltósággal.
 
- Mondani akarsz valamit? - szólalt meg az öregasszony csendesen, s most valahogy más volt, mint eddig. Mintha kiszállt volna belõle az erõ, szikár termetét átitató konok akarat. Védtelennek, törékenynek tûnt.
 
Éva zavarba jött. Tétova mozdulatot tett, s megrázta a fejét.
 
- Nem, semmi, csak ez a nagy meleg... - motyogta, s hirtelen a könyvszekrényhez fordult, mint aki eleve azért jött, hogy néhány könyvet magához vegyen.
 
Ádi felujjongott újra.
 
- Mégsem megyünk el, mamucikám?
 
Kényszeredetten fordult meg. A fia leleplezte, de az igazi meglepetés az volt, hogy ragyogó képpel nézett fel rá.
 
Talán a felismeréstõl fakadt sírva, de most csendesen sírt, harag nélkül, s színt vallott közben.
 
- Keserûségemben gondoltam az elköltözésre. Ádámot sohasem fogom elfelejteni, de nem lehet örökös gyászban élni, anyuka! Nem lehet. 
 
Az öregasszony vállai megroggyantak.
 
- Igazad van, de mikor annyira hiányzik... olyan rettenetesen hiányzik... Jaj, Istenem!... Jaj, teremtõ Istenem! - jajdult fel az arcát tenyereibe rejtve.
 
A temetés óta nem látták sírni. Most sem sírt, csak reszketett, mint a nyárfalevél. Éva odament hozzá, s megrendülve átölelte. Elõször, mióta ismeri.
 
Ádi közben már a szekreter tetején volt, egyensúlyozott a drága nippek között, kinyitotta a falióra üvegajtaját, s vidáman skandált egy versikét.
 
- Lába sincsen, mégis jár, az idõ meg tovaszáll, magával visz bút, bánatot, s hoz helyette vigasztaló, derûs, békés napokat!
 
- Bár úgy lenne! - sóhajtotta Éva, s leemelte a fiát a szekreter tetejérõl. Aztán belekarolt az anyósába, s úgy vezette ki az árnyas folyosóra, mint a nagybeteget szokás.
 
Ádi majdnem fellökte õket az ajtóban, rohant Böske néninek újságolni a szenzációs hírt, már messzirõl kiabálta:
 
- Neked volt igazad, mégsem megyünk el!
 
A gyermek nyilvánvaló öröme átlendítette õket a bánat küszöbén, melegen egymásra mosolyogtak. Elõször, mióta ismerik egymást. Közben mögöttük a falióra elütötte az elsõ negyedet a vigasztaló idõbõl.
Ez az írás 2017. január 30-án került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón