Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Szabó Márton - Vasi Szabó János
Mandulasziget tornya
mesenovella
I.
 
Amygdalion szigete a nyugati nagy kontinens partja elõtt, a Széles folyam torkolatától délre terül el. Azt írják róla, hogy a Nagy Grizilinda nem jókedvében emelte ki a tengerbõl ezt a nagyrészt kopár buckákból álló földet. E sivárság lehetett az oka, hogy még a Nyúldombok lakói se éltek rajta huzamosabb ideig, bár kõhajításnyira fekszik a szárazföldtõl. Az elsõ igazi telepesek az északról jött muflonok voltak, akik a sziget déli részén védett kikötõt találtak hajóiknak. Ezért telepük elõször csak a hajózó útvonalon pihenõ és frissvíz-vételi hely volt. Késõbb, az immár önmagukat juhoknak aposztrofáló gyapjasok kereskedelmi raktárakat is létesítettek és a helységet Venszének nevezték el. Egyre többen végleg ott maradtak közülük: õk voltak Amygdalion, a juhok nyelvén: Mandulasziget, valódi "bennszülöttjei". Késõbb - a Küttenbek vazallusaiként - foxik is jöttek nyugatról, majd szorgos nyúl-kertészeket is betelepítettek, ám õk sem tudtak csodát mûvelni a száraz, sovány vörös-talajon; csupán egy haszonnövény díszlett szépen, a mandulafa.
 
A Mandulasziget nem is lett volna több mint a sok Középsõ és Déltengeri juhkolónia egyike, ha nem érkezik röviddel történetünk kezdete elõtt oda egy foxi, akinek kék köpenyes, bottal kóricáló alakjáról már akkor is legendákat meséltek. Õ volt Pöklencs, aki Amygdalion észak-nyugati csücskében rendezkedett be. Elõbb egy nagy házat építtetett, késõbb kibõvíttette számos oldalszárnnyal, ami Savarakatana néven vonult be a Mandulasziget történelmébe. 
 
A déli oldalon kereskedõ juhokat nem zavarta Pöklencs ügyködése. A földdarab északi felén a sivár domboldalak a mandulafa nevelésen kívül másra nem voltak alkalmasak, az õszi és téli idõszakban lezúduló viharok kikötõ építését sem tették ott kifizetõdõvé. 
 
A foxival nagyszámú nyúl is érkezett az eddigiek mellé: a Nyúldombok és Avelánia üregi fajtáin kívül izmos lábú, nagy mezei nyulak a messzi - Medvedzenországon is túli - Rósejbniföldrõl, és délrõl, a Waúcsik-pusztáról. Pöklencset mocsári foxik is követték, õk ugyan nem tartoztak a városias köttenbiek közé, de hamar megszokták a letelepedett életmódot, vezetõjüknek a Kékgúnyást tartották. Pöklencset más, különösebb alakok is föl-föl keresték lakhelyén, ám róluk csak keveset tudtak Amygdalion régi és újabb lakói.
 
Azt sem értette senki, mi oka volt arra a jeles kutyának, hogy a már addig is sûrûn beépített telek sarkában, közvetlenül a part gránitszikláján egy torony építésébe kezdjen. (Bár, akik közelebbrõl ismerték, tudták, hogy sok jó tulajdonsága mellett kicsit rátarti foxi, s átutaztában mindig irigykedve figyeli a Széles folyam partján épült Frágia égbenyúló, õsi tornyát.) Mandulasziget dolgos népe egy ilyen monumentális építmény felhúzásához nem konyított, hiába vezényelte személyesen a munkát Pöklencs, a falak inkább dõltek, mint kicsúcsosodtak volna. 
 
 
II.
 
A nyugati kontinensen akkoriban alapították Szamédia néven a barnamedvék a gyarmatukat, s ott rohamléptekkel nõtt ki a pusztából Rapinum városa. Onnan hívott hát - borsos díjazásért - építõmestert. E jeles pallér nem volt más, mint a Küttenb kikötõjébõl származó foxi, Falvájó Klancs (teljes nevén: Falvájó genere Klancs de Küttenb).
 
Klancs mester szó szerint a vihar szárnyán hajózott be Dél-Vensze juh-kikötõjébe. Az õszi orkánok elõjátéka volt csupán, de a hánykolódó lélekvesztõrõl bizony cudar állapotban kacsázott a fogadóbizottság elé. A küttenbieknél vaskosabb, elhízott kutya volt, nyilván õsei közt az Amygdaliontól keletre húzódó szárazföld Barackpartját lakó kömöndörfoxi is akadt. Pofáján csatakosan oszlott szét a szõr, orra remegve szimatolt, fekete gombszeme reménykedve bámult a köré sereglõ üregi nyulakra. A vezetõjük mélyen meghajolt.
 
- Légy üdvözölve Klancs uram, Mandulasziget földjén. Vakondlyuki Tapsi volnék, számadója a kiváló Kékgúnyás Pöklencsnek. Szerénységemet és itt sorakozó társaimat bízta meg urunk, hogy vigyük a poggyászodat a jó nevû venszei Kosszarv Csárdába, ahol kipihenheted a tengeri átkelés fáradalmait.
 
- Natyon szépen köszönöm a szíves fogadtatást, és ityekszem mielõpp munkápa állni. Mert amiként Pöklents urunk levelépen írva vatyon: komoly nehézségek merültek föl ditsõ pürgoszának magasítása közpen... Ám elõpp a Tsárdápan magamhoz veszek némi frissítõt, mert ez az ítéletidõ kiszivattyúzta a tsontjaimpól is a velõt.
 
- Akkor jó szívvel ajánlhatom Néked a Kosszarv kiváló mandulapárlatát. Léleknek és testnek egyaránt melengetõ ital. Már hozzák is a nyulak a csomagokat: induljunk!
 
 
III.
 
A dombok sora a sziget északi felét uralta, köves, itt-ott sziklákkal tarkított lejtõin a fû még sárga volt a nyári napégéstõl, ám a déli oldalukon sûrûn álló ripacsos kérgû, gyakran csavarodott törzsû, széthajló szabálytalan koronájú fákon a hosszúkás tompa csúcsú levelek teltzöld színûek voltak. Az ágakon csoportban megbújt világoszöld burkú termések héja még nem nyílt fel. Az elõzõ napok viharosabb idõjárásának nyoma sem volt, itt megült még a nyárutó szélmentes, száraz melege. Falvájó Klancs mester lihegve kapaszkodott a fürge nyulak nyomában. Ahogy a dombok ritkultak egy tengerparti gránitszirt magasodott elébük, oldalában a téglavörös sokszögletû épület tömbje. Vakondlyuki Tapsi kinyújtotta mancsát: 
 
- Íme Savarakatana háza, Pöklencs urunk lakhelye. 
 
Az építmény fölött, a szikla márgaszínû csúcsán, mint valami hibás korona állt a félbehagyott építkezés cementszürke csonkja. Klancs tekintetét egy közeledõ alak vonzotta magához, nem volt különleges látvány, ahogy a késõbbi korok historikusai leírták: a jó idõ ellenére is feje búbjára húzott csuklyában végzõdõ kopott kék köpenyt viselt, gyékény saruja látott már jobb idõket is, mancsában göcsörtös botra támaszkodva fürgén lépdelt feléjük kurta lábán. Falvájónál jóval kisebb kutya volt, a csuklya alól szõrös pofa, és ravaszkás gombszem figyelte, amint a pallér igyekszik kétrét görnyedve meghajolni elõtte.
 
- Natytiszteletû Pöklents uram, állok szolgálatodra.
 
- Légy üdvözölve, Falvájó mester! Ha nem fáradtál el túlságosan, meg is mutatnám milyen munkáról volna szó.
 
Pöklencs gyorsabban felért a sziklaoromra, mint a nyulak, Klancsra még többet kellett várni. A szabályos kör alakú alap hozzá nem értõ számára is jelezte, hol épül(ne) a torony, a szanaszét hagyott szerszámok, és téglarakás bizonyította, hogy a munka szakadatlan zajlik, ám a derékmagas alapon túli omladék azt is, hogy ismét sikertelenül próbálták magasítani a falát. 
 
- Itt volnánk, mester uram. Ez az építmény valamiért nem kíván a helyén maradni, amit felhúznak a munkások estére, ledõl reggelig... pedig, se a föld gyomra nem korog, se az alap nem csúszik meg alatta, hisz láthatod: szilárd gránit.
 
- Natytiszteletû uram, magam se láték mást. Esetleg nem gondoltál, valami pûpáj ártó hatására? - Klancs izzadó pofaszõrét simogatta, amint az omladékot vizsgálta. Pöklencs viszont bosszankodva felugatott:
 
- Falvájó mester! Nem tudod, ki elõtt állsz? Hát azt hiszed, bármi a közelébe juthat az én  Savarakatanámnak, aminek nem adtam engedélyt?
 
Ám a nagydarab kutya egy ágsöprûvel széthúzta az építmény közepén a hulladékot, a szikla gránitszürke húsába kibogozhatatlan ábrát vésett valaki. Klancs meglepõdve fordult Pöklencshez.
 
- Natytiszteletû uram, mi létyen ez az ápra itt a pürgosz közepén? Nem úty tûnik, hoty az építõk munkálkodását könnyítõ rajzolmány volna, mondhatni se füle, se farka...
 
A kék köpenyes foxi kíváncsian hajolt az ábra fölé, izgatottan beleszimatolt a levegõbe, aztán botjára támaszkodva fölegyenesedett. A köré sereglett nyulaknak és küttenbi kutyáknak szólt:
 
- Íme, a jeles építõmester, Falvájó Klancs uram! Az irányításával történjen a továbbiakban a munka.  Holnap újabb kõmûvesek érkeznek segítségül szamédiföldrõl, dolgozzatok hát serényen!
 
- Falvájó uram, te pedig bármilyen kérésed vagyon, fordulj bizalommal Vakondlyuki Tapsihoz, õ elõkeríti, akár a föld alól is. Jó munkát!  
 
A torony falai gyorsan nõttek, látszott hozzáértõ pallér vezeti a munkásokat. De lett légyen alkonyig felhúzva bármilyen derék építmény, reggelre az is az omladék halmát növelte...
 
 
 
IV.
 
Dél-Vensze hálókkal, csomagokkal, bálákkal teli sószagú kikötõje épp olyan volt, mint a Középsõ-tenger szigetein épült számos juh település. A lapostetejû mészfehér épületek közt kiemelkedett a vörös téglából rakott, kúpos tetejét égetett agyagcserepekkel fedett csárda. Az északi, zordabb vidékek stílusában épült, ami nem is csoda, mert a tulajdonos, a Kosszarv család a messzi Medvedzenföldrõl, Muflonháven kikötõvárosából származott, ott áll a mai napig a Tülkös Muflonidisz Csárda, ami hírnévben északon alig marad el a legendás íriszi Mókás Medvedzen fogadójától. Kosszarv Czaczakosz a Muflonidisz klán "oldalágából" származott, s mint oly sokan népükbõl a délre tartó juh kolóniákat követve letelepedett a Mandulasziget partján, megalapítva a nevezetes Kosszarv Csárdát. 
 
Kékgúnyás Pöklencs ott állt a vaskos cédrusfa kapu elõtt, nem kellett kopogtatnia, rögvest szélesre tárult.  Rövid, barna szõrû muflon nyitotta ki. Hatalmas csigaszerû szarvat viselt, ahol borfoltos köténye hátul meg volt kötve fekete csík húzódott, és a hát két oldalán fehér nyeregszerû folt volt megfigyelhetõ. A szõrzet ellenére is láthatóak voltak a régi csaták beforrt hegei, mert a Kosszarv Csárda tulajdonosa egykor a híres Frágiai lovagrend muflon dandárjának lándzsása volt. Régtõl ismerte a foxit, fejbólintással üdvözölte, ám a köszöntés közben is morgott valamit.
 
- Üdv, Czaczakosz mester! 
 
- Pöklencs uram, a vendégek már várnak - a csárda központi ivóját megkerülve a lábosokkal, zöldség és gyümölcsládákkal teli, gõzös konyhán át az épület egy elválasztott szárnyához vezette. Itt egy szûk folyosó után, vasalással erõsített ajtó állta útjukat, mögötte gyér mécses-fényû szûkös helyiség tárult fel. Az égett olaj és gyertyagyanta szaga megülte a szobát. Három faragott szék állt a közepén, kettõben már ültek. A félhomályban annyi látszott, hogy az egyikük egy szokatlanul vékonydongájú mezei nyúl, a frágiai kapilla színtelen szürkés köpönyegét hordta. A másik alak elsõre alacsony szamédi medvének tûnt, ám a gyér világításban is kivehetõ volt a sötét, szinte fekete bundája, a szokásos medve övön kívül csak egy vállán átvetett köpenyt hordott, ezért mellkasán jól látszott, hogy szõre ott fehér-krém színû félhold alakban. Bizony, õ egy volt a nyugati nagy vízválasztó hegyeken is túli örvösmedvék közül, kiket a távoli hazájuk szomszédságában, a hatalmas Csin-birodalomban holdmedvéknek neveztek. Éles karmú mancsát ölébe ejtve, leszegett fejjel ült. Amikor a foxi belépett, mindketten fölálltak, fejet hajtottak. Pöklencs gondterhelten köszöntötte õket:
 
- Guar medve uram, Frágiai Hugó, legyetek üdvözölve! Üljünk le, és rögvest térjünk a tárgyra; súlyos gond nyomasztja lelkemet, ezért is kérettelek ide bennetek. Mint híre ment, nagy építkezésbe kezdtem a Mandulasziget északi csücskében, ám ez a munka bizony nehézkesen halad. Eddig jómagam és a munkások gyakorlatlanságában láttam a kudarc okát, ám a minap ezt a mintát találtam a szikla alapjába vésve, korábban elkerülte a figyelmemet - egy papiruszt vett elõ a köpenye alól. Guar kíváncsian hajolt a hevenyészett rajz fölé, meglepetésében az orrát is fölhúzta, a nyúlnak dörmögte:
 
- Hugó, ilyen ábráról õriznek valami szöveget a frágiai kapillában, esetleg a toronyban? - ám a nyúl nemet intett fejével:
 
- Ez valami nagyon õsi szimbolika lehet, még Frágia alapítása elõtti idõbõl, de kiérzem belõle a gonosz akaratot...
 
Pöklencs összeszorította mancsát, határozottan felugatott: - Akkor vizsgáljuk meg a helyszínen, bár leszállt az este, telihold van, a világánál épp eléggé látható lesz. Induljunk máris!
 
 
V.
 
Savarakatana épületébõl az ösvény egyenest a sziklacsúcsra vezetett, ezüstös holdfényben mandulafák álltak a tisztás szélén, a bársonyos sötétbe boruló tájban a csöndet az örvösmedve morgása törte meg:
 
- Hugó uram, emeld a lámpást a talaj fölé! Hm. Ilyet még nem láttam. De ez a jel nem lehet a Fekete torony elbukott népének munkája, mert azok nem használták a mandalakört, se a spirált a véseteiken. Javíts ki Pöklencs, ha rosszul tudom!
 
Ám a kutya göcsörtös botjával a gyéren benõtt talajt bökdöste kíváncsian. A telihold lidérces fénye csak a torony közepét világította meg, az ábra gipszfehér színben játszott. Pöklencs már értette, miért nem vették korábban észre: a napvilágnál csak figyelmes szem fedezhette fel a sokféle törmelék, mészpor alatt.
 
- Itt mintha üreg kongana, irányíts ide kis fényt Hugó! - szólt, amint a nyúl odatartotta a lámpást, felszikrázott a foxi kezében a bot, a szikla mélyén kondult valami, mintha súlyos ereszték ropogna, s megnyílt a talpuk alatt a talaj. A három kutató a kitárult sötétségbe hullt, illetve esett volna, mert Guar, aki fahusángját keresztbe tartotta, most ott függött az ébenfekete lyuk fölött, Hugó az övébe kapaszkodott, míg Pöklencs utolsó láncszemként a nyúl lábát fogva lógott az áporodott szagot árasztó nyílásban. Botját még akkor is bal mancsában tartotta. Mint vége-nincs kút tátongott a grafitszín mélység, odalentrõl furcsa por és párafelhõ csapott föl, s már a kutya lábát fonta körül; amint megpróbált megszabadulni tõle, a saruja lerepült a mélybe. Az örvös dühös mordulása rántotta ki a megdöbbenés apátiájából:
 
- Pöklencs, ahelyett, hogy lent ficánkolsz, mássz már föl! Leszakad a karom és szegény Hugó mester se rugó, ami a végtelenségig nyúlik.
 
- Másznék én Guar, csak valami fogja a csülköm, a sötétbõl jön, nem tudom micsoda!                   
 
- Hangokat hallok odalentrõl! - nyöszörögte a nyúl, miközben a foxi dühösen a párafelhõ felé sújtott botjával, parancsolón felugatott: szavaitól dübörgött alattuk a szikla. A botból éles fény csapott alá, a mahagóni-sötét pillanatra átláthatóvá vált: egy a messzeségbe szûkülõ járat, amit különös színekbe játszó - karmazsinvörös, kaktuszzöld, kadmiumsárga, muszlinkék - fátyolszerû valamik töltöttek ki. Amint fölfelé törtek, ki a gránit szorításából, suttogás és hörgés, majd a bot szikrájától fájdalmas üvöltés hangzott.
 
Pöklencs, Hugó és Guar a téglarakás szélén találták magukat, a hold opálfehér fénye a sima talajra vetült, nyoma sem volt se a nyiladéknak, se az ábrának. Guar morogva föltápászkodott.
 
- A történteket mivel magyarázod, Pöklencs? - a kutya mancsával verte le a port és a földdarabokat a köpenyérõl, prüszkölve vágott vissza az örvösnek: - Tán elfeledted azokat a régi históriákat, amik a föld mélyének õsi lakóiról szólnak? Akik vénebbek az összes fúmanónál, varázslónál, a ledöntött Fekete torony szörnyetegeinél, már akkor a sziklák alatt éltek, mikor a Nagy Grizilinda kiemelte a világtengerbõl az elsõ szárazföldeket. Ám ezeknek a lényeknek nem engedte meg, hogy a napvilágra elõjöjjenek, bezárva élnek a gránit, bazalt meg dolomit szirtek alatt. A régiek félelmükben varázsábrákkal jelölték meg a földet, ahol hatalmuk a felszínt is elérte. A Mandulasziget õsi föld, ez a hely itt a bizonyíték, a torony azért nem tudott fölépülni, mert a lentiek bûbája éjjelente lerontotta. De most sok köbméter szikla mögé torlaszoltuk az üregeiket. Az ijedtségnek vége, gyertek! Vakondlyuki Tapsi mester finom vacsorával és a legjobb mandulapárlattal kárpótol bennetek!
 
Így esett meg, hogy a torony, melyet utóbb csak Pöklencs Tornyának hívtak, mégis csúcsosodni kezdett, mert volt elég dolgos kéz, aki rakta, és Falvájó Klancs személyében jeles pallér, aki felügyelte az építkezést. Azt, hogy mi történt korábban, mért nem magasodott a pürgosz, Pöklencs, Guar és Hugó nem árulta el senkinek. Támadt elég gondjuk-bajuk hamarosan. Ez a rövid fabula is csak széljegyzetként maradt fenn a déli Vigilopolisz kapillájának könyvtárában.
Ez az írás 2017. január 29-én került a NapSziget honlapjára.
 
Szabó Márton további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
Vasi Szabó János további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón