Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
Az ajándék
December abban az évben hóval köszöntött be. Néhány nap után tekintélyes mennyiség gyûlt össze a járdák mellett. Zsófi rótta az utat, s közben alkalmasabb téli cipõrõl ábrándozott. Megállt a kirakat elõtt, sóvárogva nézte a meleg csizmákat, bundabélésû cipõket. Csak az tudja, hogy milyen nagyon tud sóvárogni az ember, aki már taposta átfagyott lábakkal a hideg égi áldást. Hiábavaló volt a vágyakozása, nem jött össze a cipõ ára karácsonyra. Már szenteste napja volt. Szomorkásan ballagott haza, otthon betette lábát a forró vízzel teli lavórba.
 
Nyugdíjas tanárnõ volt, öreglány, ahogy mondták a háta mögött. Az a fajta, aki egyedül élt ugyan, mégis számos emberre volt gondja. Mindig voltak védencei. Zsófi már fiatal korában is ilyen volt, amolyan egyszemélyes közintézménye a jónak, akihez mehetett bárki a gondjával. Fiatalnak csinos volt, hogy mégis egyedül maradt, az éppen abban keresendõ, hogy saját sorsára sohasem volt elég ideje.
 
Míg áztatta a lábát, végiggondolta a napját. Feledi Tóni bácsinál volt egész nap. Kitakarította a lakást, az ünnepek miatt sütött-fõzött is. Téli vakáció alatt nem fõztek a kollégiumban, Tóni bácsi onnan kapta a mindennapi ebédjét. Azért nevezte bácsinak, mert mindenki így hívta. Tanártársa volt valaha, elõtte tíz esztendõvel ment nyugdíjba. Feleségével is barátságban voltak. Mariska a betegsége alatt könnyekkel kérlelte, hogy az öreget ne hagyja magára, ha neki el kell menni. Ezért Zsófi becsületbeli ügyének tekintette a gondoskodást.
 
Pedig sok dolga-gondja volt az öregúrral. Tónit csak két dolog érdekelte, a fia és a pipája. A pipája éjjel-nappal a szájában volt, a fiát pedig tizenévesen messzire vitte a kalandvágy. Évtizedek óta külföldön élt, így aztán volt is, meg nem is. Amúgy sem lehetett számítani rá. Még annyi fáradtságot sem vett. hogy apja leveleire rendszeresen válaszoljon. Évente csak egy-két levelet írt. Tóni sokat kesergett miatta, de ez sem befolyásolta abban, hogy a fiának maga elmondja mindazt, amit el akart mondani. Hetente kettesével-hármasával küldte leveleit a legutóbbi címre.
 
Általában az élet dolgairól írt. Intette, óvta, tanította. Akkor sem beszélhetett volna többet hozzá, ha mellette van. Sokba került a légiposta, s a pipadohány, a rezsi után alig maradt pénze. Nem foglalkozott vele. Evett, ha volt mit, máskor beérte a pipával. Ha Zsófi nem gondoskodott volna róla idõrõl-idõre, a kiporciózott menza ebéd mellett már régen éhen halt volna.
 
Zsófi neheztelt a világgá ment fiúra. Ismerte születése óta, kezdõ tanárként tanította is. Kedves gyerek volt, de nagyon nyugtalan. Nem tudott csendben maradni, folyton felugrált a helyérõl, s mindig valami kópéságon törte a fejét. Mondta is neki nemegyszer, hogy tõle jobbakat is máglyára vetettek hajdan.
 
A kópé csak vigyorgott, mint a vadalma. Tett mást is. Elnevezte balerinának a háta mögött. A diákok így emlegették aztán évtizedeken át. Mariska árulta el, hogy a kópé volt benne a ludas. Sokat töprengett azon, hogy miért éppen ezt a nevet akasztotta rá, s szívesen megráncigálta volna miatta a fülét, de akkor már messze járt.
 
Odakint sem állapodott meg. Nyugtalan lelke világvándorrá tette, bolyongott a földrészek között. Egyszer maga is írt neki. Leszedte róla a keresztvizet. Megírta, hogy az nem ember, aki így bánik az apjával, mikor tudja, hogy õ az egyetlen gondolata, s kesereg utána éjjel-nappal. Az öregúrnak sohasem merte bevallani. Fõképpen azért, mert a fiú elhallgatott. Két esztendeje egy sors sem írt. Nem hitte, hogy a levele volt az oka. Talán valami baj érte. Ha erre gondolt, megkönnyezte a fiút.
 
Aztán eszébe jutott a saját élete. Karácsonyestéken szokása volt valamiféle számadást készíteni. Ha elkezdte, gyötrõdött mindig. Hiszen nehéz volt tudomásul venni, hogy egyedül maradt, mert nem született magányra. Eszébe jutottak a reménykedõ évek, s jöttek az emlékek sorra.
 
Mikor rádöbbent, hogy kifutott az idõbõl, kapkodni kezdett. Elsõ próbálkozása Bakai volt. Akkoriban együtt tanítottak. Helyes férfi volt, kicsit õszülõ már, markánsarcú, elvált. Egy ideig komolyan hitte, ha késve is, neki rendelte az ég. Csalódott. Bakai módos özvegyasszonynak is tette a szépet. Az asszonytól viszonzásul kapott egy új kocsit. Látnia kellett, hogy iránta nem lehet komoly a szándéka.
 
Aztán ott volt az árva Guszti. Így nevezte magában, mert mindig azt sírta, hogy mennyire árva. Ismerte régrõl, a városnál valaha magas pozíciót töltött be. Megboldogult felesége mosolygós volt haláláig. Remélte, hogy neki se lesz rosszabb dolga. Guszti hetente egyszer-kétszer nála ebédelt, olykor meghívatta magát vacsorára is. Kedves volt, virágot vett, kezet csókolt. Hálából eljárt hozzá hébe-hóba takarítani. Egy napon kivitte a papírkosarat a kukához, s régi szokása szerint átnézte, hogy tévedésbõl semmi se kerüljön ebek harmincadjára. Talált benne néhány feljegyzést, amibõl kiderült, hogy az árva Guszti vidékre járt udvarolni. Apróhirdetésben ismerkedett. Az asszonyok neve mellé felírta a címüket, s azt is, hogy melyiküknek mit mondott a kedvenc ételérõl. Magát is megtalálta a töltött káposztájával. Árva Guszti precíz volt, az asszonyokat valami listán összesítette, gondosan kipipált minden tételt. A teli papírkosarat visszavitte a házba, mérgében Guszti fejére borította, s bevágta maga után az ajtót.
 
Nem próbálkozott tovább. Már nyugdíjas volt, mikor még egyszer fellobbant benne a remény. Kapott egy kedves ajánlatot. Bandi hajdan a körzeti orvosa volt. Módfelett kedvelte. Özvegyember volt, jó modorú, már nyugdíjas maga is. Szívesen beszélgetett vele. Tudta, hogy jó gyerekei vannak, látogatják is, s nem szólnak bele a dolgaiba. Bejárónõje is volt, aki elvégzett mindent körülötte.
 
Bandi egy nap felkereste, s szép bevezetés után arra kérte, hogy legyen a társa. Panaszolta, hogy az estéi nagyon magányosak. Jó volna valakivel üldögélni a televízió elõtt, vagy beszélgetni a kandalló mellett.
 
Néhány nap gondolkodás után igent mondott, de csak azzal a feltétellel, hogy eleinte vendégként tölti nála az estét. Már az elsõ napon beigazolódott, hogy kellett az óvatosság.
 
Bandi elvitte magához a kocsiján, s leültek együtt a televízió elé. Kérõje néhány perc múlva már horkolt. Mikor adás végén, éjféltájban ébresztgette, hogy a megbeszélés szerint hazafuvarozza, félálomban udvariatlan volt, szinte goromba. Egyedül ment haza a késõi órán, s végig azon kesergett, hogy mennyire nincs szerencséje.
 
Bandi másnap bocsánatot kért, magyarázkodott és könyörgött. Adott még egy esélyt maguknak, s elment újra. Nem kellett volna. Megismétlõdött az elõzõ este. Mielõtt hazament, leírta egy papírlapra, hogy máskor ne keresse, mert aludni egyedül is tud az ember, ahhoz nem kell társaság. Inggombjára akasztotta. Nem is kereste többet.
 
Itt tartott gondolatban, mikor valaki megzörgette az utcai ablakot. Megtörölte gyorsan a lábát, s félrevonta a sötétítõt. Megrettent. Egy torzonborz alak vigyorgott be az üvegen keresztül. A következõ pillanatban ráismert. Évtizedek óta nem látta, mégis megismerte. Sírva fakadt, s megfenyegette az ablaküvegen át. Aztán rohant, ahogy a lába bírta. Papucsban, hálóingben ki a havas udvarra, szaladt kaput nyitni, mert megjött a csavargó, egyenesen hozzá jött. Nem mondta, mégis tudta. Nyakába röpült, az meg felkapta, szaladt be vele, közben sírva-nevetve kiabálta:
 
- Megvagy, Zsófi néni? Megvagy, balerina? Apa megvan..., balerina megvan..., hazajött a világcsavargó!
 
Letette a szoba közepén, s vigyorgó örömmel nézett rá. Zsófi még sírt, de közben már füstölgött magában. Hát itt van a kópé! Él, a gézengúz! És letegezte a szemtelenje, lebalerinázta a szemébe! Mégsem tudott haragudni rá. Összecsókolta a képét újra, s újra.
 
A fiú közben elmondta, hogy járt már a szülõi háznál, világítottak az ablakok, de nem akart váratlanul rátörni az apjára. Zsófi megint füstölgött magában, mert csúnyán törte a nyelvet. Azt gondolta, játssza az idegent, de majd ad neki, csak örvendezzék ki magukat!
Egyelõre nem került rá sor, mert a kópé ment volna az apjához. Kapkodva öltözött. Vitte aztán a szép autóján, s egész úton be nem állt a szája. Zsófi lassan megértette, hogy nem jókedvében töri a nyelvet. Ahol õ volt az utóbbi két évtizedben, ott senki sem beszélt magyarul. Valami õserdõben, fakitermelésen dolgozott. Címei, barátok címe volt. Alkalmilag küldték utána a leveleket. Volt úgy, hogy egy esztendõbe telt, mire eljutott hozzá  apja levele, s válaszolni sem volt könnyebb.
 
Az öreg Tóni pizsamában nyitott ajtót. Tekintetével mindjárt a fiát kereste. Mindig várta. Karácsonykor különösen. A késõi csengetés fellobbantotta benne a reményt. Remegett aztán tetõtõl-talpig, a fia két erõs karja tartotta lábon.
 
Zsófi is sírt, s azt gondolta közben, hogy ez az eddigi élete legszebb karácsonya. Aztán órákon át hallgatták a világ vándorát. Mikor készülõdött haza, a kópé elé állt ünnepélyes arccal.
 
- Az a te leveled nagyon megütött itt! - mondta a mellére mutatva. - Helyére tette csavargó eszét. Itt marad apával, veled. Itthon, örökre! Hoztam kis pénz, majd kezdeni biznisz. Hoztam neked is ajándék. Karácsonyra Jézuska, hogy ne haragudj csavargóra többet. Oké?!
 
S, átadott egy cipõdobozfélét. Zsófi összecsókolta a bozontos képét azért a néhány szóért, de mi tagadás, az ajándéknak is örült, mert az idejét sem tudta, hogy legutóbb mikor kapott ajándékot. Mikor indult volna, a kópé valósággal az ölébe kapta, s vitte a kocsijához. Tiltakozott, nem akarta elszakítani õket egymástól, de hiába. A kópé betuszkolta a kocsiba, a háza elõtt kitette, s robogott vissza az apjához. 
 
Rohant be a dobozzal, s közben erõt vett rajta valami szokatlan csodavárás. Gyermekkorában érzett hasonlót. Kezdte hinni, hogy cipõt hozott neki. Talán éppen olyat, mint amit a kirakatban látott, vagy még annál is szebbet, krokodilbõrbõl, élete végéig tartót.
Amint beért, azonnal bontogatni kezdte, még a kabátját sem tette le. Remegõ kézzel tépte a sok selyempapírt. Aztán csak állt, s bámult, mert valóban cipõ volt a dobozban, olyan gyönyörû, amilyet még sohasem látott: Balettcipõ. Selyembõl, bársonyból.
 
Nézte, nézte, aztán elkezdett nevetni. Elõször csak kuncogva, aztán egyre hangosabban, végén már úgy hahotázott, hogy majdnem beleszakadt szegény szíve.
Ez az írás 2016. december 2-án került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón