Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
Egy régi nyár
Harminc esztendõ után, harsogó napsütésben érkezett meg a kisváros pályaudvarára. Amint leszállt a vonatról, s letette bõröndjét a sínek között, azonnal az emlékeit kereste, hajdani önmagát a díszráccsal elkerített peronon, a mennyezetrõl függõ virágtartók alatt.
 
Álldogáltak néhányan a félig nyitott peronon. Köztük egy lány is, aki éppen olyan volt, mint õ azon a harminc esztendõvel ezelõtti nyáron. Alig húszéves, karcsú és vidám. Társaság vette körül, talán a barátai. A díszrácsos kerítéshez támaszkodott, ami éppen olyan zöld volt, mint régen, s kacagó jókedvvel beszélt a többiekhez, akik mindannyian párban voltak. A lány talán éppen a kedvesét várta.
 
Nézte egy ideig, s nézte volna tovább is, de a hangosanbeszélõ rászólt, hogy menjen ki a sínek közül, mert újabb vonat érkezik az állomásra. Kicipelte bõröndjét, s a kijárat mellett letette. Oda, ahonnan még a peronra látott. Tudta, az élet gyakran ismétli önmagát. Azon a régi nyáron õ is így várt, éppen így, ilyen boldog örömmel. Jött is a fiú valóban. Leugrott a vonatról, egyenesen a díszráccsal elválasztott peronhoz sietett, átugrotta az alacsony kerítést, s magához ölelte a lányt. A társaság aztán elvonult. Bepárásodott szemmel nézett utánuk. A fiú hasonlított a fiújára, az is ilyen magas volt, s jóképû, csak könnyû nyári öltözet helyett vasutastiszti egyenruhát viselt.
 
Egy nyáron át tartott a szerelmük, s csodaszép volt. Az itteni kempingben töltötte azt a nyarat a rokonainál, a fiúval a kemping melletti fürdõben ismerkedtek meg. Mivel a fiú vidéken szolgált, nap mint nap kiment elé az állomásra. Aztán elmúlt a nyár, s válniuk kellett. Messze kerültek egymástól. A távolság ellenségükké szegõdött. Mégis fontos lett az a régi emlék. Ahogy teltek az évek, s hátukon hozták a szürke hétköznapokat, egyre fontosabb. Most, hogy erre vitt az útja ennyi év után, látnia kellett még egyszer a várost, s megszakította útját.
 
Sóhajtott, s valami alkalmas segítség után nézett. Az állomás elõtt nem volt taxi, s a kemping messze volt. Rokonai már régen elmentek a városból, így a kemping motelében foglalt szállást egy éjszakára.
 
Ráérõnek tûnõ ember üldögélt a kijárat melletti padon csomag nélkül. Ültében zsebre dugta kezeit, s úgy nézelõdött, mint akinek semmi dolga. Megszólította. Megkérdezte, kivinné-e a bõröndjét a kempingbe, megfizeti. Az ember megnézte tetõtõl-talpig, aztán a szájában lógó cigaretta mellõl odapöccintette:
 
- Egy százas, de elõre!
 
Meglepte az összeg, noha ebben az id?ben száz forintnak volt még némi értéke, de mindenképpen többre számított. Legalább a duplájára. Talán az egyszer? öltözete miatt nem nézett ki bel?le többet. Nem bánta. Kifizette a mondott összeget, s elindult a b?röndjét hátrahagyva. Az ember felkecmergett a padról, id?sebb ember volt, pocakos, nehéz járású, s nyögve emelte fel a b?röndöt.
Amint kiértek az állomás területér?l, átölelték az emlékek újra. Jól ismerte a befelé vezet? utcát, a fiúval naponta végigsétáltak rajta. Régen hangulatos, falusias utca volt, most emeletes családi házak sorakoztak egymás mellett, de felfedezte egy ottfelejtett öreg házban a kicsi boltot. Gyakran vásároltak ott, édességet vettek,  séta közben etették egymást. Játékosan megharapták a másik ujját, hogy aztán legyen okuk megcsókolni. Fordult az ajtónak, de megtorpant a küszöbön. A kis boltból talponálló lett.
 
Az ember beérte közben szuszogva, s az ajtóra mutatott.
 
- Ide bemehetnénk, kisnagysád, mert nehezebb a b?röndje, mint gondoltam! Toldja meg a százast még eggyel.
 
Magában mosolygott a dolgon, ahogy a kisnagysádon is, s odaadta a százast. Maga kint maradt õrizni a bõröndöt. Közben nézelõdött. Úgy emlékezett, hogy a kis bolt körül volt a szivattyús kút. Mindig megálltak mellette. Egymás tenyerébõl ittak, összeborultak aztán boldog kacagással. Volt ott egy kisfa is, körülötte kergetõztek, s a zsenge fához dõltek csókolózva. Nem látta a kutat, hiába kereste. Az ember kilépett az ajtón, bajszáról törölgette a habot, s úgy nézett a bõröndre, mint akinek elment a kedve a további cipekedéstõl. Megkérdezte tõle, ismerõs-e ebben az utcában. Az ember szeme felcsillant. Talán azt hitte, hogy nem kell tovább menni, s mondta, hogy naponta járja az utcát.
 
- Volt itt egy szivattyús kút, megszüntették volna?! - kérdezte.
 
- Kút? Ha szomjas, itt a kricsmó, csak nem akar vizet inni, kisnagysád?! - szörnyülködött az ember.
 
Bosszankodva legyintett, s tovább indult. Néhány ház után meglátta a kutat. Modernizálták, de ott volt. Röpült felé, s míg a tenyerébõl kortyolgatta a vizet, átölelték az emlékek újra. Az arcát is megmosta, jólesett a nagy melegben. Csak akkor vette észre, hogy ez egy vezetékes kút. Bosszúsan kérte számon, a bámészkodó emberen.
 
- Miért nem mondja, hogy ez nem a régi kút?!
 
- Víz... víz! - vonta meg vállát az ember - A szivattyús kutat már régen betemették. Valahol ott volt, ahol az a motor áll... - mondta visszafelé mutatva.
 
Kétháznyit ment vissza. Megnézte az ott lévõ fát. Megnõtt, megerõsödött az évtizedek alatt. Meg kellett érintenie. Megsimogatta, s a fejét hozzáhajtotta néhány pillanatra. Amikor visszaballagott, az ember mérgesen fogadta.
 
- Városnézés, nagysád?! Nem örülök. Ha így folytatja, estig se érünk a kempingbe!
 
Nem volt kedve magyarázkodni, s elindultak újra. Az ember fújtatott, a bõrönd mellett cipelte a maga súlyát is, izzadt erõsen. Amikor egy újabb italbolthoz értek, letette a bõröndöt, s míg törölgette az arcát, a bejárat felé pislogott.
 
Kedvében akart járni, s megkérdezte, van-e még a százasokból. Az ember rosszalló pillantást vetett rá, s megráncigálta sörhöz szokott pocakja alatt a nadrágszíját. Szó nélkül nyújtotta az újabb százast. Magában nagyon remélte, hogy nem találnak lépten-nyomon újabb italboltra, mert akkor sokba kerül a fuvar.
 
Õrizte a bõröndöt sokáig. Mikor elindultak, s mentek egy darabon, ott volt elõtte az újabb emlék. Túloldalon állt egy hatalmas fa. Olyan vastag volt annak idején már a törzse, hogy alig érték át a fiúval, ha megálltak mellette játékosan. Átvágott az úton, s hívta az embert is.
 
- Jöjjön, nézze meg ezt a fát! Hát nem gyönyörû?! Legalább százesztendõs... - mondta, s megpróbálta átfogni, ahogy régen.
 
Az ember az egyik lábáról a másikra állt, látszott rajta a türelmetlenség, de azért felelt.
 
- Van ez már kétszáz is, ha nem több! Már gyerekkoromban is ilyen vastag volt, pedig annak ötven esztendeje.
 
- Ötvenéves, és már nyugdíjas?! - kérdezte, hogy kérdezzen valamit.
 
- Ötvenhárom, és leszázalékoltak, a betyárját! Na, megyünk, vagy ölelgeti még egy kicsit a fát?
 
Zavarba jött. Észre sem vette, hogy még mindig átölelve tartja. A kempingig már nem álltak meg. Nem is örvendezett magában, mert alig ismert a városra. Az ember a kemping kapujában letette a bõröndöt. Látszott rajta, hogy nem hajlandó beljebb vinni. Azért megkérdezte reménykedõn.
 
- Holnap utazom újra, segítene megint?!
 
- Lehet róla szó, ha jobban megfizeti. Kevés a háromszáz ezért a nehéz bõröndért. Ide az állomás is messze van. Igaz, a dolgomtól ráérek. A vasúthoz is kimegyek mindennap. Ugyanis, vasutas voltam, és szeretek kint nézelõdni.
 
- Mennyit kérne?! - kérdezte, de már másfelé jártak a gondolatai. Azzal folytatta, amire gondolt. - Ha vasutas volt, biztosan ismeri jól a kollégáit...
 
Az ember a szavába vágott.
 
- Ötszázat! Olcsóbban nem vállalom. Cudar nehéz cipekedni ebben a kutya melegben, meg magával macerás is a közlekedés. Minden fánál megáll, kisnagysád! - mondta szemrehányón.
 
Hálás volt, hogy a szavába vágott. Majdnem megkérdezte a fiút. Pedig megfogadta magában, hogy nem érdeklõdik utána. Nem akarja tudni, hogy mi lett a sorsa. Csak az emlékei színhelyét akarta látni. Az emberrel éppen csak elköszöntek.
 
Amint elfoglalta a szállását, s végigdõlt az ágyán, úrrá lett rajta a szomorúság. Felkavarták az emlékek, s kezdte bánni, hogy engedett a csábításnak. Ide jött, látta a régi peront, a két kedves fát, mindössze ennyi tárgyi emléke maradt a múltnak. Kevesellte a lelke, mint koldus a kapott alamizsnát.
 
Az ember másnap idõben ott volt. Már támasztotta a kapufélfát, mikor kivitte a bõröndöt. Rövidebb ideig tartott az állomásra vezetõ út, mint elõzõ nap. Az ember nem állt meg az útba esõ italboltoknál, õ sem idõzött hosszan az emlékeinél.
 
Hallgatagon mentek, de az ember végig pislogott rá. Attól tartott, hogy faggatni fogja. Jól sejtette. Mikor az állomásnál megkapta a bérét, megkérdezte:
 
- Mikor járt nálunk?
 
- Régen, nagyon régen... - mondta, s valami rossz érzése támadt.
 
- Nem a hatvanas évek elején véletlenül? - kérdezte az ember átható tekintettel, s zavartan forgatta az ötszázast az ujjai között.
 
- Elõbb egy kicsivel. Ötvennyolc nyarát töltöttem itt... - mondta elcsukló hangon, s elfordította az arcát. Az emberbõl elviselhetetlenül áradt a pálinka szaga.
 
- Ötvennyolc nyara... - ismételte az ember fahangon, s hirtelen feltört mellébõl egy furcsa jajdulás. Visszanyomta kezébe a pénzt. - Nem kell, szívesség volt! - mondta, s felkapta a b?röndöt, rohant vele az érkezõ vonathoz. Felvitte a kocsiba, feltette a csomagtartóra, s leszállt.
 
Nem ment el, hanem megállt az ablakával szemközt. A rossz érzést felváltotta az ijesztõ sejtelem. Leült az ablak mellé, s remegett a lába. Nem nézett ki, noha tudta, hogy ott van. Csak akkor kapta oda az arcát, mikor fütyült az indító. Az ember merõn nézte, s rágta a bajszát. Gyötrõ pillanatok voltak. Kétség, s bizonyosság határán ingadozott. Végül erõt vett magán, s halványan elmosolyodott. Az ember visszamosolygott félszegen. Az a mosoly átfestette az idegennek vélt arcot, elõtûntek a régi, kedves vonások. Nézte, s könnyek szöktek a szemébe. Közben a vonat elindult. Az ember felemelte a kezét, s tisztelgett.
Ez az írás 2016. december 2-án került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón