Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
A kõvirág
A barnás-szürke kõsivatagokban élõ kövek is rejtõzködnek. Szemre-formára alig lehet megkülönböztetni õket értéktelen társaiktól, de ha megnyílnak az ég csatornái, kibontják pompás szirmaikat, s virágba borítják az élettelennek tûnõ sivatagot. Az ember lelke is rejt titkokat, olykor még önnönmaga elõtt is.
 
Márti egymást szeretõ emberek gyermekeként látta meg a napvilágot. Jó körülmények közé született. Szép házban laktak, nyáron a kertben jázminbokrok illatoztak, s hintát lengetett a szél, télen hóember állt a kert közepén sárgarépa orral, s a szánkó mindig készenlétben volt a teraszon.
 
Egy napon szomorúan fordult az élete. Szüleit autóbaleset érte, ez éppen karácsony elsõ napjára esett. Márti magára maradt a világban. Voltak rokonai, de vagy nem tudták, vagy nem akarták magukhoz venni, így az óvodás gyermek intézetbe került.
 
Nem tudta, mi történik vele, s várta a szüleit szüntelen. Ahogy telt-múlt az idõ, halványultak az emlékei, s csak az utolsó, együtt töltött estét õrizte a lelke sokáig. Szenteste volt, hármasban álltak a ragyogó fenyõfa elõtt, apja énekelni kezdte a Mennybõl az angyalt, anyja könnyes-mosollyal nézett rá, s õ hitte, hogy velük vannak az angyalok.
 
Aztán lassan beletörõdött sorsába, s nyolcesztendõs korára éppen olyan lett, mint a többi szertelen kis vagány. Karácsony már csak ajándékozási alkalmat jelentett, semmi mást. Elhalványult emlékezetében a szüleivel töltött utolsó este is.
 
Zsuzsa ebben az idõben ismerte meg, mégis megfogta a kislány személyisége. Zsuzsa orvos volt, munkája egy idõre az intézethez kötötte, s naponta beszélgetett a gyermekkel. Nem véletlenül. Házasságában szép kapcsolatban élt, de nem lehetett gyermekük, s Mártit lélekben kiválasztotta maguknak. A férje, Pali is megkedvelte a kislányt elsõ látásra, s hozzáfogtak a hivatalos teendõkhöz.
 
Mártinak egyelõre nem beszéltek róla, de attól a naptól gyakran vitték haza. Boldog órákat töltöttek együtt. A kislány egyszer csak megsejtette szándékukat, s különös módon reagált. Zárkózott lett, dacos is olykor.
 
Kedveskedésüket visszautasította, nem nevetgélt már velük a régi módon. Ha kapott valamit, nem látszott rajta az öröm.
 
Zsuzsáékat meglepte, s zavarba hozta. Egy idõ után kezdték hinni, a kislány bünteti õket, noha tudtukkal nem szolgáltak rá. Nyugtalanságukban, bizonytalanságukban kapkodni kezdtek, de bármit tettek, kudarc volt a vége.
 
Nem adták fel, tovább próbálkoztak. Mártit magukkal vitték a vidéki rokonaikhoz. Erre az alkalomra új ruhát kapott, maga választhatta ki, mégsem örült neki. Az autóban is kedvetlen volt. Zsuzsa hátraült hozzá, megpróbálta felvidítani, de nem járt sikerrel. A kislány mindenre a vállát rángatta.
 
A rokonság kedvesen fogadta. Voltak hasonló korú gyerekek is, de Márti nem barátkozott. Az asztalnál malackodón evett, a játékos kiskutyába belerúgott az asztal alatt, s olyan csúnya szavakkal küldte el, hogy Zsuzsa majdnem sírva fakadt. Ebéd után kiment ugyan a gyerekekkel, de játék ürügyén sorra verte õket.
 
Zsuzsáék úgy döntöttek, befejezik a látogatást, s rosszkedvûen indultak vissza a városba. Mártinak hétfõ reggelig volt kimenõje, ez vasárnap kora délután volt.
 
Nem beszélgettek az úton. Zsuzsa szorongva nézte a hátat fordító, makacson hallgató gyermeket, így figyelte Pali komor arcát is. Már bent jártak a városban, mikor Márti hirtelen megszólalt. 

- Azonnal vigyetek vissza az intézetbe! - mondta, hangja sértõdött volt.
 
Pali a fékre lépett, új utat választott, egyetlen szó nélkül teljesítette a követelést. Zsuzsa gyomra remegett, s egész úton abban reménykedett, hogy a kislány meggondolja magát, de mikor az intézet kapujában köszönés nélkül kiugrott a kocsiból, s elõre szaladt, már maga is úgy érezte, hogy közeli a végsõ kudarc.
 
Ez augusztus utolsó vasárnapján történt. Zsuzsáék elhatározták,  figyelmeztetésül nem hozzák ki a következõ hétvégén. Közben várták a telefonját. Zsuzsa már nem járt ki az intézetbe, de  jó kapcsolatban maradt a nevelõkkel, ennek köszönhetõen Márti bármikor telefonálhatott. Régebben naponta megtette, most egész héten hallgatott. Rosszulesett mindkettõjüknek, s elhatározták, hogy nevelési okokból addig nem mennek a kislányhoz, amíg hallgat. Nem sejtették, hogy hiába várnak majd hosszú heteken át.
 
Zsuzsa egyik hétvégén nem bírta tovább, sírva borult az asztalra. Pali eltolta a tányért, idegesen járkálni kezdett, aztán csak annyit mondott:
 
- Öltözz!
 
Mentek a gyermekhez. Márti mikor meglátta õket, zavartan elmosolyodott. Zsuzsának úgy tûnt, volt benne megkönnyebbülés is, de késõbbi egykedvûsége újra elbizonytalanította.
 
Attól kezdve csak látogatták. Decemberben, az ünnepek közeledtén, Zsuzsa nyugtalanul kérdezte, van-e kedve velük tölteni a karácsonyt. Márti megvonta a vállát, s azt felelte, neki mindegy, de ha akarják, kimehet.
 
Hazafelé gondolataikba mélyedtek. Megfogta szívüket ez a nehezen kezelhetõ gyermek, s azt is tudták, hogy józan ésszel nem lehet megindokolni, hogy miért ragaszkodnak éppen hozzá. Hiszen választhattak volna mást is. Látták a sóvárgó tekinteteket, bármelyik gyermek örömmel tartott volna velük, de nekik csak ez a háládatlan kellett.
 
Gondolataikból egyszerre sóhajtottak fel, s egymásra mosolyogtak restellkedõn. Pali ki is mondta, amit magukról gondolt.
 
- Mi alighanem bolondok vagyunk! - mondta, s boldogtalanul nevettek mindketten.
 
Következõ napokban lélektannal kapcsolatos könyveket olvastak, s minél többet tudtak a lélek rejtelmeirõl, annál nyugtalanabbak lettek. Így érkezett el szenteste napja. Zsuzsa késõ délutánig ügyelt a kórházban, Pali egyedül ment a kislányért.
 
Mire Zsuzsa hazaért, már díszítették a fát. Márti lelkesedés nélkül akasztgatta a fényes gömböket, de volt a hangjában valami, ami Zsuzsa fülét megütötte, a kislány ideges volt.
 
Mikor eljött a gyertyagyújtás pillanata, úgy tettek, ahogy mindig szoktak. Pali énektanár volt, s szép hangján megszólalt a Mennybõl az angyal. Márti arcán különös változás ment végbe. Szeme megtelt könnyel, arca kipirult. Zsuzsa szívében feléledt a remény.
 
S, akkor váratlan dolog történt. Márti ordítva nekirontott a karácsonyfának, tépte, rángatta, ahogy bírta, s közben artikulátlan hangon kiabálta:
 
- Nem akarom! Egyszer már eltüntetek, nem akarom, hogy újra elmenjetek! Jaj, nem akarom, nem akarom, nem akarom! - s hangja zokogásba fúlt.
 
Egyszerre kaptak a megzavarodott gyermekhez. Már maguk is sírtak. Nem törõdtek a talpuk alatt ropogó gömbökkel, sem a földön heverõ fával, csak a beléjük kapaszkodó, zokogó gyermekkel. Ölelték, csókolták boldog véget nem érõn.

Ez az írás 2016. november 10-én került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón