Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
Pongrác
Nyár eleje volt, mikor Pongrácot megismertük. Akkoriban költöztünk ki a tanyára. A három fiam gazdálkodni akart, munkanélküliek voltak, s így menekültek a kilátástalanság elõl. Egyikük sem értett hozzá, pályakezdõk voltak, tapasztalatlanok, de remélték, majd menet közben megjön a tudás is. Tréfásan mondogatták, ha egy zenetanár, egy kalkulátor, s egy számítógép-bûvölõ összefog, abból csak jó dolgok sülhetnek ki, s megvették a tanyát a város közelében.
 
A tanya igen rossz állapotban volt, olyan hullámos volt a teteje, hogy tengeri beteg lett az a madár, melyik rászállt. Kevés volt a pénzük, maguk akartak új tetõt készíteni, de egyikük sem volt József tanítványa, ácsmunkát még közelrõl sem láttak, s megakadtak a cserép leszedése után.
 
Fóliával letakart bútorok között laktunk, miközben naphosszat vitatkoztak a tetõn. Mivel a konyhába becsodálkozott az ég a mennyezeten át, az eresz alá költöztem a fõzéssel, ott hallgattam a vitájukat. Akkor is éppen azt tettem, mikor jött Csuri lányom, s jelentette, hogy egy csavargó ül az akácfa alatt, s hallgatja a tetõn vitatkozó fiúkat. Mentünk együtt csavargót nézni. Furcsa szerzet volt. Rongyos farmert viselt, kinyúlt pólót, hozzá lehetetlen kalapot, az arcát szõrzet borította, alig látszott a szeme. Kopott hátizsákja sem jómódról árulkodott. Megkérdeztem tõle, hogy mi járatban van, de nem felelt.
 
Csuri súgta, hogy talán nem ért magyarul. Sok a bolyongó idegen mostanában. Németül kérdeztem újra. Erre mélyen szemébe húzta a kalapot, s magyarul dörmögte:
 
- Közterület!!!
 
Érthettük belõle, hogy semmi közünk hozzá. Az akácfa valóban a portán kívül volt, az árkon túl, az út szélén. Visszahúzódtunk, de szemmel tartottuk. A fiúk is észrevették, elhallgattak egy pillanatra, de aztán tovább vitatkoztak. Az új gerendázatról volt szó. Lackó jegyzeteket készített a régirõl, de Fecó újítani akart az ésszerûség jegyében, Lackó és Dönci ellenezte. Olyan hanggal voltak, hogy hetedik határban is hallották õket. Ezt a kiabálást harsogta túl az idegen, egyenesen Fecónak címezve a mondandóját.
 
- Az eszed tokját, te nagyokos! Hát a szelemennel mi lesz? Anélkül akarod felrakni a gerincet?!
 
Fiaimat még sohasem láttam olyan fürgén mászni. Körülvették az idegent, faggatták, s röviddel azután ott marasztalták kosztért, szállásért tetõt készíteni. Így ismertük meg Pongrácot. Megismertük? Ez túlzás.
 
Csak annyit tudtunk róla, hogy ért az ácsmunkához, és Pongrác a neve. Többet nem árult el magáról. Beköltözött a hirtelenében kimeszelt istállóba, beérte egy priccsel.
 
Csak a fiúkkal állt szóba, Csurit és engem meg sem látott. Fecóval megüzente, reggelire tejet és sajtot kér, ebédre semmit, mert akkor aludni fog, de vacsorára mindennap legyen hús. Fiam azt mondta, vegyem komolyan, mert ez kikötés. Így is csoda, hogy hajlandó volt nálunk maradni fizetés nélkül, akkor legalább a kosztja legyen rendes.
 
Áldottuk a sorsot, hogy Pongrácot hozzánk vezette. Még az sem zavart, hogy kijelentette, ne faggassuk, mert nincs mondanivalója. Ha lesz, akkor szól. Ez világos beszéd volt, nem kérdezgettük többet.
 
Másnap hozzáfogtak a tetõhöz. A déli pihenõt leszámítva, Pongrác úgy dolgozott, mint a megszállott. Hajtotta a fiúkat is, ordítozott olykor, ha valamit nem a kedvére tettek, de egyikük sem vette zokon. Olyan szakértelemmel tette a dolgát, hogy elkápráztatta õket. Amúgy is megkedvelték hamar. Esténként a tábortûzhöz hívták, Csurival mi is odatelepedtünk, s míg a sercegõ szalonnára ügyeltünk, hallgattuk a beszélgetésüket. Pongrác a fiúkkal barátságos volt. Magáról soha nem beszélt, de minden másról lehetett vele beszélgetni. Otthon volt minden témában.
 
Csuri eleinte azt mondta, hogy még a szeme sem áll jól, s az is lehet, hogy törvény üldözte bûnözõ. Késõbb már jobb véleménye volt, szegény hajléktalannak nevezte, s megpróbált szóba elegyedni vele, de Pongrác perben-haragban állhatott a nõi nemmel, mert az egyetlen kísérlete is kudarcba fulladt.
 
Buktát sütöttünk, Csuri frissiben akart kedveskedni. Pongrác éppen meszet oltott, s amint meglátta a közeledõ lányt, üvölteni kezdett.
 
- Menj innen! Mit gondolsz, lekvárt kevergetek?! Tûnés!!!
 
Csuri már nagylány volt, harmadikos gimnazista, megbántva fordult vissza. Attól kezdve újra csavargónak tartotta, s titkon félt tõle. Így történhetett meg, hogy Pongrác egyik este nem kapta meg a kialkudott húsadagját. Halat sütöttem aznap vacsorára, Pongrácnak is azt akartam adni. Minden mást már a tálcára készítettem, mikor  valamelyik fiú kiszólított. Pongrác bement a tálcáért. Akkor már rendben volt a konyha, Csuri sütötte a halat helyettem. Ijedtében nem nézte meg, hogy mi van a tálcán, odaadta. Pongrác egy szót sem szólt, elvitte hal nélkül, s bezárkózott az istállóba. Mikor rájöttünk a mulasztásra, hiába kopogtattam.
 
Dönci másnap reggel azzal ébresztett bennünket, hogy Pongrác elment. Futni volt, s látta, hogy ballag a jegenyésben, hátán a zsákja. Messze volt tõle, köztük a szántás, elõbb minket riasztott.
 
Szaladtunk Pongrác után. Kerékpárokkal mentünk, mikor meglátott bennünket, levágott a rekettyés felé. Oda már gyalog szaladtam utána, az én mulasztásom volt, nekem kellett rendbe hoznom. Loholtam utána, s könyörögtem, de rám sem nézett. Ment, mint a süket.
 
Igen nagy szükségünk volt rá, így a vége felé már könnyekkel jött a szó. Nagy keserûségemben nem figyeltem, hogy merre vette az irányt. Ott jöttünk ki a rekettyésbõl, ahol bementünk. A fiúk is nagyot néztek, magam is elcsodálkoztam, el is némultam. Pongrác rám nézett, s csak annyit mondott : "Na, azért!" Aztán elindult vissza a tanyára.
 
Hamarosan elkészült a tetõ. Csuri is megérte, hogy Pongrác szóba állt vele. Utasította, hogy szedjen mezei virágot, mert az új tetõt fel kell bokrétázni.
 
Azon az estén ünnepeltünk a tábortûz mellett. A fiúk hálásan szorongatták Pongrác kezét, s azzal tréfálkoztak, hogy örökre nálunk marasztalják. Nélküle nem lenne új tetõ, a jószághoz is ért, hallották már tõle.
 
Pongrác bólogatott, s mondta a tanácsait, hogy malacokért a nyéki vásárba kell menni, s majdnem éjfélig sorolta, hogy mire vigyázzanak. Aztán nótázásba fogott. Belekezdett egy szép, szomorú népdalba. Közel állt a szívéhez, elárulta az arca. Csuri is szerette a népdalokat, ismerte is, s vele dalolt. Eleinte bátortalanul, de aztán megbátorodva. Vidámabb népdalokat is énekeltek. Hol felváltva, hol együtt, aztán felelgettek egymásnak. Elhallgattuk volna reggelig, de Pongrác egyszer csak felpattant, mint aki hirtelen észbe kapott, s azt dörmögte, ideje eltenni magunkat másnapra, mert a jegenyésben már virrad. Mikor elment, róla kezdtünk beszélgetni. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy nálunk marad továbbra is. Hiszen hajléktalan, hova is mehetne. Mielõtt bejönnek az õszi hidegek, az istállóra kéményt kell építeni.
 
Azon az éjszakán már nyugodtan hajtottam fejem a párnára. Legnagyobb gondunknak lába kélt. Fiaim is visszanyerték önbizalmukat, hiszen Pongráctól oly sokat tanultak az elmúlt hónap alatt, s ott volt a dörmögõ, bogaras, mégis szívesen látott földönfutó, akit akkor már kicsit családtagnak éreztünk.
 
Reggelre eltûnt, csak hûlt helye maradt utána. A fiúk végigrohanták a határt, keresték mindenfelé, de hiába. Pongrácot elnyelte a föld. Napokon, heteken át vártuk vissza, nem tudtunk belenyugodni abba, hogy elment.
 
Véget ért a nyár, Csuri visszament az iskolába. Ahogy az  lenni szokott, az elsõ nap számba vették a változásokat. Az egyik lány mesélte, hogy új tanárt kaptak. Pongrácnak hívják, abban az iskolában tanított eddig, ahova õ járt elsõbe, ismeri jól. Elvált. Mivel a felesége is ott tanít, aki mellesleg egy boszorkány, áthelyeztette magát. Biztosította a többieket, hogy igen jól jár vele az osztály, mert mindene a diák. Ott segít, ahol csak tud. Amúgy is élvezni fogják, mert szenzációs figura.
 
Csuri már az elsõ pillanatban felkapta a fejét, de a szája csak akkor maradt tátva, amikor Pongrác szembejött vele a folyosón elegánsan, kiborotválkozva.
 
A tanár is megismerte, s rászólt nevetve:
 
- Csukd be a szád, Csuri, mert kihûl a hasad!
 
Azon az estén, mikor Csuri elmesélte, sokáig csend volt az asztalnál. Mindenki elmélyülten tanulmányozta a petróleumlámpa fényét. Aztán Csuri halkan énekelni kezdte azt a szép, szomorú népdalt. Mi hallgattuk, s nagy-nagy melegség támadt a szívünk körül.
Ez az írás 2016. október 23-án került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón