Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
Az utód
Vasárnap délután volt. A márványtalpú öreg óra elütötte a hármat az almárium tetején. Az asszony megmozdult a heverõn. Nehezen mozdult, marasztalta fájó dereka, de vendég ígérkezett délutánra, nem maradhatott tovább.
 
A nyár aranyló melege beszökött a nyitott ablakon át, felmelegítette a tálcára készített üdítõt, megolvasztotta a csokoládét az aprósütemény hátán. Szöszmötölt vele egy kicsit, aztán betette a hûtõbe a vendég érkezéséig.
 
A falu új orvosa, Kriszta doktornõ jelentette be magát délutánra. Ez amolyan tisztelgõ látogatás lesz az elõd özvegyénél, mivel megboldogult ura helyére jött. Igen fiatal még, alig száradt meg a tinta a diplomáján. Futólag már találkoztak. A templomkert mellett beszélgettek az öreg pappal, mikor Kriszta meglátta õket, átvágott árkon-bokron a kerékpárral, bemutatkozott, mondta a vasárnap délutánt is, aztán elrobogott, mint a szélvész.
 
Az öreg pappal nyugtalanul néztek össze, mert az ifjú hölgy inkább hasonlított egy széllelbélelt diáklányhoz, mintsem a falu baját felvállaló orvoshoz. Amúgy igen kellemes jelenségnek találta, módfelett csinosnak is. Virágmintás vászonnadrágot viselt, blúzát megcsomózta a melle alatt, kint volt a barnára sült dereka.
 
Szegény ura a betegsége idején sokat nyugtalankodott a falu jövendõ sorsa miatt. Megbízható, komoly utódot várt maga helyett. Gondolt a körülményekre is. Kijárta az új orvosi lakás építését, nem sajnálták az anyagi áldozatot sem. Maguk is adtak, a faluban is perselyeztek, hogy felépülhessen a háromszobás ház. Erre idejön ez a csitri, beköltözik az új orvosi lakásba a szüleivel, a falunak pedig nem lesz igazi orvosa, mert ez a széllelbélelt kisasszony aligha tudja, hogy mit vállalt.
 
Sejti ezt Kriszta anyja is. Reggel megismerkedtek a mise után. Mellette ült a padban, mikor kimentek, az asszony megszólította. Kedves asszonyka, barátkozó, s talán gondolatolvasó is, mert mentegette a lányát. Mondta, hogy türelmet kérnek, hiszen Kriszta még nagyon fiatal, de belejön idõvel, mert igen elszánt. Babszem korától orvosnak készült, veleszületett a szándék, nem lehetett lebeszélni róla.
 
Ettõl sem lett jobb a kedve, mert mit tudhat egy pesti teremtés a falun végzendõ munkáról. Semmit. Fogalma sem lehet arról, hogy milyen embert próbáló munka ez, az ura mellett megtapasztalta.
 
Kedvetlenül tett-vett a szobában. Megállt néhány pillanatra a tükör elõtt, megigazította a haját. Õszhajú asszony nézett vissza rá, megviselte arcát a múló idõ. Sóhajtva fordult el a tükörtõl - megöregedett, eltemette az urát, magára maradt.
 
Nem elõször maradt magára az élete során. A háború alatt õk is Pesten éltek. Az urát elvitték a frontra. Kislányával Kispestre költözött a szüleihez, ott volt alkalmas pince, lehúzódhattak a légitámadások idején. Bombatalálat érte a házat, odavesztek az övéi. Azokban az órákban nem volt velük, víz után járt, így maradt életben. Mikor meglátta a romokat, a bombatölcsért a pince helyén, majdnem az eszét vesztette. Üvöltve kaparta a törmeléket, idegenek vonszolták el, mert nem akarta megérteni, hogy nincs remény. Napokig bolyongott aztán a szétbombázott ház körül.
 
Utána valahogy lejutott nagyanyjához vidékre. Az ura ott talált rá, mikor sebesülten megjött a háborúból. Súlyos volt a sérülése, nem lehetett többé gyermekük. Nagyanyja városában maradtak, Pestre nem kívánkoztak többé. Csak  nagyanyja halála után jöttek a faluba, s itt élték le az utóbbi évtizedeket.
 
Körülnézett a szobában. A bútorok java még nagyanyjáé volt. Megõrizték az emlékek miatt. Szerencsére nagyanyjánál maradt néhány fénykép is az övéirõl. Ágikáról, a kislányáról csak egyetlenegy, a dédike ölében ül. A háború alatt készült a kép, Ágika akkor négy esztendõs volt. Most ott áll a fénykép az almárium tetején az ura, s szülei fényképe között, tanúskodnak eddigi életérõl.
 
Nagyanyjáról maradt egy olajfestmény is, fiatalasszonykorában ábrázolja. Feltették az almárium fölé a falra. Megbarnult már, de ragaszkodik hozzá, pedig fájdalmas rátekinteni. A medalion az oka. Nagyanyja nyakában ott van a festményen, a valóságban a kislányával együtt eltemette a bomba.
 
Nagyanyja azért ajándékozta nekik, hogy legyen valami értékük, ha megszorulnának. Ágika nyakába rejtette el, mert azokban az idõkben az értékeket rejtegetni kellett. Azt remélte, a kislánynál nem keresik.
 
Még most is maga elõtt látja. Felállította a székre, nyakába tette a láncot, s elmagyarázta, hogy miért kell õriznie. Látta a szemén, azokon a csodálatos ibolyaszemeken, hogy megértette. Nem volt oka aggodalomra, mert sohasem vette elõ. Ha idegen volt a közelükben, figyelt rá, hogy meg ne lássa.
 
Megmarkolták szívét az emlékek, s ráborult az asztalra sírva. Ki tudja, már hanyadszor zokogta: a gyermeket miért nem vitte magával azon a szörnyû napon, hiszen utána szökött. Az utcáról vitte vissza a pincelejáróig, s ráparancsolt, hogy menjen le. Ha akkor magával viszi, életben marad. Rázta a zokogás, friss volt az ura utáni bánat, hamar jött a könny.
 
Hallotta kicsapódni a kiskaput. Megjött a vendég. Sietve rendbe tette magát. Állva várta a vendégét, már mosolygott. Jött a fiatal doktornõ, nem is jött, száguldott. Berobbant az ajtón, ragyogott az arca, hozta a lendület.
 
- Csókolom, Ágnes néni! Jaj, de kellemes hûvös van idebent! Kint meg lehet pusztulni a hõségtõl! - kiáltotta, amint belépett. Táskáját ledobta az asztalra, lehuppant kínálás nélkül a legközelebbi ülõalkalmatosságra, szétdobta nadrágos lábait, kifújta homlokából a haját, s fesztelenül folytatta: - A kapás-dûlõbõl jövök. Oda kellett kibumliznom ebbe a gatyarohasztó melegben... Huh!
 
Nézte az ifjú hölgyet. Mi tagadás, kissé meghökkentette ez a fajta közvetlenség. Nem árulta el, helyette elnézõn elmosolyodott. Kivette a tálcát a hûtõbõl, teletöltötte a poharat, s felé nyújtotta igyekvõn.
 
- Akkor talán jólesik majd ez a hideg üdítõ, parancsoljon!
 
Kriszta elvette a poharat, de megfogta közben a kezét, s kérõn nézett rá.
 
- Csak nem teszik engem magázni? Ágnes néninek végképp nem engedem. Amúgy sem szeretem a távolságtartást.
 
Elmosolyodva felelt, de hangjában ott volt az enyhe rosszallás is.
 
- Hallottam hírét. Mondják, tegez már az egész falu. Jó lesz ez, kislányom? Az orvosnak tekintélyt kell tartani, fõleg faluhelyen.
 
Kriszta felnevetett, s kedvesen legyintett.
 
- Ó, a tekintély! Nekem megvan errõl a külön bejáratú véleményem. Ágnes nénit nem akarom megdöbbenteni vele, ezért csak arról beszélek, hogy számomra mindennél fontosabb a falu szeretete. Akit szeretnek, annak a szavára is figyelnek. A többi az én dolgom. Lehet, hogy rámegy majd a magánéletem, panaszkodni is fogok, néha káromkodni is, de az biztos, hogy megteszek értük mindent... - mondta már bepárásodott szemekkel, átforrósodott hangon.
 
Meglepte ez a szép elhivatottság. Mintha csak az urát hallotta volna. Benne is ez a tûz lobogott. A felismerés belefojtotta az elgondolt intelmeket, s nyújtotta az aprósüteményes tálcát. Aztán örömmel nézte, Kriszta szájában miképpen tûnnek el kettesével a tészták.
Az ifjú doktornõ akkor már gondtalanul nézelõdött, mint aki befejezte az elõbbi témát. Megdicsérte a régi tárgyakat, s megakadt a tekintete az olajfestményen. Nézte a képet, s valami különös izgatottság vett rajta erõt. Felugrott, s miközben majdnem megfulladt a süteménytõl, azt kiabálta, hogy õ ezt a medált ismeri, biztosan ismeri, s tudni akarta, hogy ki van a festményen. Türelmesen válaszolt. Mondta a nagyanyját, azt is, hogy téved, a medaliont nem ismerheti, mert egyedi darab volt, s eltemette a bomba 44-ben, az egyetlen gyermekével, Ágikával együtt.
 
Kriszta szeme megtelt könnyel, rázta a fejét boldog tiltakozással, és sírva-nevetve követelte, hogy maradjon ott, ahol van, ne mozduljon egy tapodtat sem, s elrohant, mint a szélvész.
 
Megdöbbenve ült a helyén, de amint meghallotta a rohanó léptek zaját, a sírással vegyes, zaklatott hangokat, maga is rohanni kezdett. Aztán Kriszta édesanyjának tenyerén csodát látó szemmel nézte a medaliont, majd az elveszettnek hitt gyermeke örömkönnyeket síró ibolyaszemeit, s alig merte elhinni, hogy az almáriumon õrzött fénykép életre kelt.
Ez az írás 2016. október 23-án került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón