Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
T. Ágoston László
(1942- )
A bicskafaló csuka
Jancsi és Árpi, a két jó barát alig várták, hogy az öreg pedellus megrázza a tanítás végét jelzõ csengõt, rohantak ki az iskolából. Otthon gyorsan bekapták az ebédet, s máris a kerékpáron lovagoltak. Meg se álltak a csatorna partig. Csak akkor szusszantak egy nagyot, amikor az úszó már vígan táncolt a hullámok hátán. 
 
Olykor elnézegették a kocsival érkezõ, sátrat verõ nagy horgászokat. Hosszú, bambuszból, vagy üvegszálból készült botokat lengettek a víz fölött, és órákon át bámulták a rezzenéstelen kapásjelzõt. A két fiúnak csak afféle filléres bot jutott, amelyen parafa dugóból, meg libatoll-szárból összeeszkábált "buktató" helyettesítette a kapásjelzõt. A horogra se üzletbõl vásárolt fõtt kukoricát húztak, hanem maguk ásta gilisztát vagy az uzsonnára csomagolt zsíros kenyér morzsáiból gyúrt kenyérgalacsint. A "nagy pecások" összenéztek és elmosolyodtak rajtuk. "Ezek akarnak itt halat fogni, és ezzel a felszereléssel? Még azt is elriasztják, ami véletlenül erre téved..." 
 
A két jó barát úgy tett, mintha észre se vennék a froclizást. Odébb mentek néhány méterrel, és áztatták tovább a zsinórt. Estére meg is telt a kis vödör tenyérnyi keszegekkel, naphalakkal, paptetûkkel. Ha elég sok volt a csalinak való apró hal, elcserélték egy méretes keszegért, és boldogan vitték haza a zsákmányt. 
 
Egyik nap Jancsi megunta az apró halat, meg a lekicsinylõ mosolyokat. Elhatározta, hogy addig nem nyugszik, míg valami méretes hal nem kerül a horgára. Erõsebb damilt tekert az orsóra, arra meg nagyobb horgot kötött. Aztán leült a vízpartra és várt. Az elsõ napon nem történt semmi. Meg se moccant a libatollas kapásjelzõ. Árpi unalmában fölásta az egész csatornapartot, és egy hatalmas befõttesüveget megtöltött gilisztákkal. 
 
Másnap a legszebb kukacot húzták a horogra, s alig hogy bedobták, megrándult a zsinór.
 
- Kapás! - ujjongott Jancsi. - Kapásom van!
 
- Vigyázz! - figyelmeztette Árpi. - Ez nem keszeg, valami nagyobb hal lehet. Jól vágd be a horgot!
 
Így is történt. Aztán megpróbálták közelebb húzni a parthoz, de bizony nem engedett a zsinór. Egész délután fárasztották, mire nagy nehezen partközelbe ért a hal. Az egyik "nagy pecás" emelte ki a merítõhálójával, mert nekik az se volt. De akkorra már ott tolongott körülöttük vagy fél tucat horgász, meg a közelben legeltetõ öreg juhász bojtárja. 
 
- Nézzétek már! - kiáltott föl az egyik pecás, amikor meglátta a zsinór végén ficánkoló halat. - Bármi legyek, ha ez a csuka nincs négy kiló! Ezen a vízen még senki se tudott megakasztani ekkora halat!
 
Jancsi melle dagadt a büszkeségtõl... Csak egy baj volt. A megtermett csuka nagyon éhes lehetett. Úgy elnyelte a gilisztát horgostul együtt, hogy le kellett volna nyúlni a torkába, hogy megszabadíthassák tõle. Igen ám, de ki vállalkozna arra, hogy betegye a kezét a tûhegyes fogakkal teli erõs állkapcsok közé? Senki se mozdult. 
 
- Van egy bicskád, öcsi? - kérdezte Jancsi a bojtárfiútól. 
 
- Hogyan is nézne már ki pásztorember bicska nélkül? - kérdezett vissza a másik, és átnyújtotta a féltve õrzött kését. 
 
A bicskával kitámasztották a csuka nagyra tátott száját, s kivették a torkából a horgot. Rendben is lett volna a dolog, csakhogy a hal még mindig éhes volt, nem nyugodott bele zsákmánya elvesztésébe. Csapott egyet a farkával, még nagyobbra tátotta a száját, aztán lenyelte a bicskát. A pásztorfiú szeme megtelt könnyel, s kétségbeesetten nézett Jancsira. 
 
- Ne félj, pajtás, visszaadja - nyugtatgatta Árpi. Aztán elkezdték masszírozni a csuka hasát, és kórusban mondogatták: "Köpd ki! Köpd ki!" A tizedikre kiköpte. A fiú boldogan ölelte magához elveszettnek hitt faragó bicskáját. 
 
A vízparton gyorsan elterjedt a hír, hogy a két fiú négy kilós csukát fogott egy szál botra kötött damillal. Egy hét múlva már tíz kilósra taksálták a ragadozó súlyát. Ettõl kezdve nem is mosolygott rajtuk senki. Sõt azért versengtek a felnõtt horgászok, ki tudja oda csábítani õket a stégjére, hátha meghozzák az õ szerencséjét is. Egyedül Pali, a juhászbojtár mosolyodott el, amikor a botjára ráfaragta a nagy halat is az összehajló birkafejek mellé. 
Ez az írás 2016. szeptember 27-én került a NapSziget honlapjára.
 
T. Ágoston László további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón