Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Szabó Márton - Vasi Szabó János
Meseregény
5. rész
Meggyesföld

Miután elbúcsúztak Ölmedzentõl, jól kiléptek a friss hajnali levegõben. Az út arra laposan beágyazott kövekkel borított volt. Délre járt, amikor a fakó felhõk nyiladékán megjelent a késõ õszi napkorong. A medve elérkezettnek látta az idõt, hogy megkurtítsák a vendéglátójuktól kapott zsák tartalmát. Jóízûen falatoztak, majd felcihelõdve ismét útra keltek. A dióerdõ láthatóan megritkult, a nedves fû vette át a sík vidéken az uralmat, bár itt-ott mindig került elébük egy magányosan ácsorgó, hatalmas diófa. Sûrû gyepet szõtt a korpafû, köztük nagy bokrokká nõtt a csarab: örökzöld, háromszögletû tûlevélkéi a szárhoz simulva pikkelyszerûen védték azt. Barnabás felnevetett:

- Pöklencs uram, ez a seprûfû, a hárs mellett a Mézpergetõk másik kincse. Nyár derekán pompázó lila, füzérszerû virágai legalább olyan nektár dúsak, mint a hársfáé, kiváló méhlegelõk, õseim belõle nyerték a hangamézt. Ez még a hársméznél is mélyebben borostyánbarna, erõs, dióra hajazó, fanyarkás zamatú csemege, a núciai fejedelmek kedvence, de az íriszi fogadóban is ebbõl készül a legkülönb mézsör...

Ám a foxi már nem figyelt a medvére, térdig gázolt a csarabosban. Ritkás mohaszerû gyep jelezte a felázott talajt, itt szõnyegszerûen lepett el mindent egy gazdagon elágazó, tojásdad, kihegyezett levelû növény. A kutya orra a vöröslõ levelek közt szimatolt, aztán fölemelt egy mancsnyi fekete, hamvas bogyót. 

- Szerencsénk van, mareskall uram, találtam néhány szem zamatos áfonyát. Ezt kóstold meg, a rozscipó mellé a legjobb ozsonna!

Még az este beállta elõtt elértek egy újabb tanyára, itt is jószívû medvedzenek laktak, akik nagy örömmel adtak szálást az utazóknak. Jól kialudták magukat, másnap vendéglátóik pótolták a tarisznya tartalmát. S ez nem változott napokig, dús füvû rétek közt kanyargott az út, az alkonyat e sûrûn lakott vidéken soha nem találta a szabadban õket. 

Az idõjárás is kegyes volt hozzájuk, az esõfelhõk nyugaton, a tenger fölött terpeszkedtek, s bár az északi szél a pusztában megerõsödött, a medvének ez kedvére való volt. (A kutya meg szorosabbra fogta kopott kék köpenyét.) 

Napokkal késõbb a környezõ rét látványosan megváltozott, a csarab és áfonya átadta helyét a sásnak, nõsziromnak, a magasra nõtt bogáncs lábánál galaj kúszott és perje hullámzott. Feltûntek az elsõ galagonya és kecskerágó bokrok, az utat idõvel kökénysor kísérte. Pöklencs megkóstolta az aszott termését, ám túl fanyar volt, még nem csípte meg a fagy. 

Érezhetõen emelkedett az út, a lejtõt bokrok erdeje tarkította. Egyre gyakrabban tûntek föl az erõsen ágas, sötétbarna, hosszant repedezett törzsû, terebélyes sárgászöld koronájú fácskák. A nedves fûben zanót, lednek és kutyatej szegélyezte a mozaikszerûen csoportosuló, illatos õszi lombozatú bokorfákat. A domboldal tetején lapos, tornácos ház állt. Az eddig látott medvedzen lakokkal ellentétben ennek kõbõl épültek a falai, a nagy ablakok délre, a közeledõ vándorokra néztek. Az út ott kígyózott a fala elõtt. Egy jókora medve lépett ki az ajtaján, bár vastag díszes öve hasonlított Barnabáséra, mégis különbözött, ennek okát Pöklencs abban látta, hogy bundája nem a szokott gesztenyebarna volt, hanem világosabb, szürkés ezüstszálak vegyültek az alapszínébe. A béke jeleként fölemelte a mancsát.

- Legyetek üdvözölve utazók a Lepényes tanyán! Ha megtisztelitek hajlékomat, megkínállak bennetek a vidékünk csemegéjével. Asszonyom, Ursula, most sütött egy tállal a híres meggyes lepényébõl. Fáradjatok beljebb. 

Lepényes Dörmindrának hívták házigazdájukat. A Lepényes família, aki õsidõk óta lakta a vidéket, a sajmeggy fák fényes-fekete, egyszerre édes és fanyarkás gyümölcsébõl készült termékeknek - párlatnak, befõttnek és lepénynek - köszönhette hírnevét és jómódját. Nem volt régibb család Núciában náluk, birtokuk a nyugati szélén terült el, a Grumza-földdel határos sajmeggy erdõ közepén.

Ursula asszony - aki urához hasonlóan megtermett, ezüstszürke bundájú medvehölgy volt - nagy tállal hozott a meggylepénybõl. A kutya orra izgatottan remegett, csábító illat ülte meg Dörmindra házát. 

- Jó étvágyat kívánok.

Még Pöklencs is kétszer szedett a finom csemegébõl. Ursula térült fordult, s a kutya nagy vigadalmára egy agyagkancsóval és kicsi ónkupicákkal tért vissza.

- Váljon egészségetekre vidékünk különleges párlata! 

Lassan kortyolták az erõs italt, miközben Dörmindra mondta a magáét. A panaszáradat forrása Dióliget urának erõszakos terjeszkedése volt: Irgumburgum Bendegúz fölvásárolta a tartományával határos földeket. Könnyen tehette, mert a Beerfiak és a szabad medvedzenek többsége mareskallnak állva Klerenccel délnek vonult; hatalmas elnéptelenedett terület húzódott Dióliget és Meggyesföld között. 

- De az a telhetetlen medveúr nem elégszik meg ennyivel, délen a Mézpergetõk birtoka - hála Ölmedzen gazdának - ellenállt a terjeszkedésnek, ezért nyugatnak vette az irányt, már az õsi Lepényes birtokot érinti. 

- Épp ezért indultam Íriszbe, a Fogadóban felszólalok Bendegúz hatalmaskodása ellen - dörmögte Barnabás, közben elfogadta, hogy Pöklencs készségesen újratöltötte a kupicát.

- Sokan visszavártuk Klerenc urunkat, hisz a núciai tanácsban a fejedelemi szék õt illeti. Érjen véget a széthúzás és ármánykodás!

Így szõtték tovább a szót sötétedésig. Akkor Ursula meggyújtotta a mécseseket, Barnabás fölállt, elköszönt a ház urától, mert másnap hosszú gyaloglás várt rájuk. A foxi még kicsöpögtette a kancsó aljából az itóka maradékát, és kacska léptekkel a vendégszobába ment.

Másnap a friss északi szél kisöpörte a sajmeggyerdõ lábánál ólálkodó ködöt, sárga levélszõnyeggel telt meg a fák alja és az út. Még Pöklencs is szaporábban lépdelt kurta lábán. Dörmindra szerint az erdõ túlsó felén álló Lepényes Irhandra tanyáján szálást és vacsorát kaphatnak, de utána a grumza-földi út darabig néptelen vidéken halad. Hála a jó iramban megtett kilométereknek az est beállta elõtt elértek a faházhoz. Irhandra és családja szintén a szürkés bundájú nagymedvék közé tartozott. Különösen szívesen fogadta Barnabást, mint kiderült, kölyökkorában többször megfordult itt anyja népéhez, az Árpásiakhoz menvén. Megerõsítette Dörmindra mondókáját: az északra tartó út mentén, nyugaton a vadon nõtt szilvaerdõ, keletre a Grumza-földet középen kettészelõ alacsony hegyek kísérik, s csak a Morgó Grumza birtokánál válik sík vidékké a táj és terül szét Árpafölde rónája. Medvedzenek nem lakják, de más népek se, a dzsungelszerû szilvaerdõ termését õsz elején leverik ugyan a fákról, de nem gondozzák õket. Ebbõl a hamvaskék, gömbölyû kisméretû szilvából készítenek - a meggy mellett - messzi földön híres lekvárt. Irhandra be is hozott egy kívül belül mázas, virágokkal díszített hasas cserepet - "szilkét" ahogy itt hívták -, ebbõl kanalaztak a friss cipó mellé. Bár a foxi ravasz kérdéseket tett föl egy szintén nevezetes termék, a szilvórium ügyében, be kellett érnie az ízletes lekváros kenyérrel.

Reggel kellemetlen meglepetés érte a vándorokat, vastagon dér borította a szálas füvet: a hidegebbre forduló idõjárás bizonyítéka. Jobb mancs felõl fûrészfogszerû, alacsony hegyvonulat nyomult északnak, balról a tenger felé sûrû sarjerdõ burjánzott, bár a levélzetét elvesztette: az erõteljes felfelé törõ ágak, a besûrûsödött korona nem mutatta a szokott téli kopár erdei látképet, inkább egy lombtalan, ezüstös törzsû, vöröses ágvégû söprûerdõre emlékeztette az utazókat. Ez a látvány: nyugaton a szilvadzsungel, keleten a ritkás füvel benõtt hegyek napokig elkísérte Klerencfia Barnabást és Kékgúnyás Pöklencset. Esténként a lehullt ágakból, gallyakból nagy tüzet raktak. A hideg idõ ellenére hosszú utat megtettek. Aztán a tenger felõl szürke elefánt fellegek gomolyogtak, s bár a hajnali fagyok megszûntek, hideg esõ csapott le rájuk. Ám akkor már feltûntek egy õsrégi palánkerõd falai. Megérkeztek Morgó Grumza birtokára.

Ez az írás 2016. szeptember 9-én került a NapSziget honlapjára.
 
Szabó Márton további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
Vasi Szabó János további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón