Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Erdei Péter
(1987- )
Ház a parton
EGY

Vekker nélkül ébredt. Ránézett az órára: 5:12-t mutatott. Pár percig még heverészett: elõzõ nap sokat melózott.

Aztán felkelt. Odacsoszogott a cseresznyefából készült hintaszékhez, felhúzta foszladozó alsónemûjét, farmernadrágját, sízoknival vetekedõ vastagságú fuszeklijét, és egy rongyos pulóvert. Meglátott egy doboz cigarettát, örömmel nyúlt utána, de üres volt.

Be kell menni a Maggie's-be - gondolta bosszúsan. Nem szeretett a Maggie's be járni. Régebben nem volt vele semmi gond, de miután lefeküdt a boltot vezetõ afroamerikai nõvel, Maggie-vel, azóta mindig valamiféle bûntudat gyötörte. Eszébe jutott, hogy hogyan történt, aztán pedig, hogy két hónapra rá... de erre még gondolni sem akart. Belebújt szarvasbõr mokaszinjába, fejébe csapta a Lakers bajnoki címét hirdetõ baseball-sapkát, ellenõrizte, hogy el van-e zárva a gáz és a vízcsap, megigazította a fényképet az íróasztalon (a fényképet, amin a lánya és õ - de erre megint csak nem akart gondolni), és nekiindult.

Sokáig tépelõdött, kocsival, bicajjal, vagy gyalog menjen e, de miután egy szál cigije sem volt, a bicikli mellett döntött. Nagyot káromkodott, mikor sárba lépett, de aztán nyeregbe pattant, és elindult a fûszeres felé.

A hangok az éjjel békén hagyták, és most sem érzett a szokásos keserû idegességen kívül mást - leszámítva persze, hogy nagyon hiányzott a cigi. 

Kiszámolta mennyi pénze van a hónap hátralevõ részére, 150 dollár, és tizenötödike volt, tehát durván 10 dolcsi maradt egy napra.

Mikor kerekezett, egy õz ugrott elé az útra, õ nagyot fékezett, káromkodott, az õz pedig elszaladt az úttest túloldalán fekvõ rengetegbe.

Mélyen szívta be a friss reggeli levegõt. Jó döntést hozott, amikor ide költözött - most legalábbis így érezte.

Felejteni akart, pihenni, és aztán talán mindent újrakezdeni. Megpróbálta felidézni a Philly-beli reggeleket, amikor még Maddy és Susan... de most tényleg nem akart erre gondolni.

Azonban kénytelen volt, mert gondolatainak másik útja egyenest, kíméletlenül és kérlelhetetlenül a puskához vezetett, a puskához, amit két éve már meg is próbált elsütni a saját szájába, csak befuccsolt a závárzat. 

Azóta mindennap hálát adott a Mindenhatónak, hogy nem sikerült, és kérlelte, adjon erõt ahhoz, hogy ne kényszerüljön újra megpróbálni.

A hangok nap mint nap figyelmeztették, gunyorosan idéztek a Bibliából: Ne ölj! - mondták kacagva, és hozzátették: úgysincs hozzá tököd.

És szerencsére valóban nem volt hozzá töke, bár ezt próbálta életigenlésnek beállítani.

Némileg hitelesebb lett volna életigenlést emlegetni, ha az egyetlen fix napi program nem egy nullahetes RedLabel magábadöntése lett volna.

Igaz, a marihuánáról egy éve leszokott, de ezt nyugtatókkal pótolta. Egyszer egy nap bevett 25 tablettát, és miután véreset hányt, megfogadta, hogy ha nem is lesz igaz keresztény, többet nem szarakszik a bogyókkal.

Tovább tekert a kacskaringós úton, amikor megint megszólította a hang: Miért nem rántod balra a kormányt, Benjamin? Benny, Benny, Benny. Benny fél a haláltól. Benny fél, hogy meg fogják büntetni. 

Mikor ezt az idegen gondolatot/hangot meghallotta, görcsösen próbált a lányára, Maddyre gondoloni, amikor elõször elvitte állatkertbe, moziba, vidámparkba. S ekkor furcsa dolog történt.

Újabb idegen gondolat jelent meg a fejében: a megbocsátás.

Csak egy szó volt, és ráadásul a jól ismert démon jól ismert hangján hangzott el, de elvitathatatlanul ott volt a fejébe: megbocsátás.

Gondolkozott, hogy mit akar ez jelenteni, talán a hangok így gúnyolódnak, mindenesetre nem mert reménykedni kezdeni.

Idõközben megérkezett a Maggie's-hez. Belépett az ajtón, az ajtó fölötti csengõ halkan csilingelt 

- Tíz szardínia konzerv, két kiló kenyér, egy karton malbi, 1 redlabel. - vetette oda az afro eladóhölgynek.

- Más nem kell, kisszívem? - kérdezett vissza kihívóan a nõ. Mindig ilyen kihívó volt, mióta Benjamin felcsinálta, majd dobta.

- Semmi más, életem szerelme. - válaszolt undorral a férfi.

- Kapás volt? - kérdezte a csaj.

- Nem volt és egy zacskó is kell. - válaszolt a a férfi. Kapás tényleg nem volt, már majdnem egy hete az utolsónak. Pedig ebbõl kéne megélni, elvileg, ebbõl kéne a számlákat fizetni, elvileg, ebbõl kéne havi 100 usd-t befizetni a kápolna pénzesdobozába, elvileg. Megváltás egy rugóért. Elvileg.

- Szerelmem tudod bármikor bárhol... bárhogy. - csipkelõdött a nõ.

- Pakolj be és kérem a visszajárót - vetette oda Benjamin.

70 dollárt adott, kettõ ötven járt vissza. A kettõ ötvenet a férfi kifelé menet bedobta a hadiárvák részére gyûjtõ dobozba.

Elhelyezte a bevásárlózacskót a kormány jobb oldalán, nyeregbe pattant és elindult hazafelé kerekezve.

Még 100-150 méter volt hátra a házáig, amikor meg kellett állnia, lerakta a cangát az út szélére és sírvafakadt.

Maddy és Susan halála elõtt nem sírt, csak Vietnámban, amikor egy shrapnel levitte három lábujját. 

De most mindennap kerülgette a sírás, és ezen a reggelen nem tudta visszafojtani.

Miután lenyugodott, visszatolta a száz méteren a biciklit a házig és azon kezdett tanakodni, kimenjen-e a nyílt vízre halért, hogy legyen mit eladni, legyen mibõl megélni, legyen mit enni, vagy bevedelje a whiskyt, elszívjon 4-5 szál cigit, és ugorjon fejest a feledés áldásos ködgomolyagjába.

Végül, pár pillanat töprengés után egy harmadik megoldást választott, leemelte Remington puskáját a polcról, megtöltötte, ellenõrizte a závárzatot, a csövet a szájába tette,

Maddyre gondolt - és persze Susanra -, gondolatban elköszönt a tengerparti viskójától, s minden lelkierejét összeszedve megpróbálta magát rávenni, hogy húzza meg a ravaszt, de nem ment.

Kivette a szájából a csövet, a puskát visszatette a szekrénybe, 15 másodperc alatt bevedelte a hét deci töményet, rágyújtott, végigdõlt az ágyon és újra elsírta magát.

Három éve történt, de azóta képtelen volt feldolgozni. 

Épp egy útszéli prostit döngetett, amikor felesége és kislánya meghalt az autóbalesetben. Mikor aznap (szerda volt, erre tisztán emlékezett) hazaért, és a rendõrök fogadták, el sem akarta hinni, hogy mi történt. A temetésen egy nyomorult szót sem tudott kibökni, mikor a pap átadta neki a szót. Egyetlen szó villogott az elméjébe: Christine, a prosti neve, akivel a baleset éjszakáján volt.

Így aztán elsétált a mikrofontól, a szál vörösrózsát bedobta a koporsóba felvette napszemüvegét és hazament. 

Aznap bevett 32 mg xanaxot, nem is öngyilkossági szándékkal, inkább csak mert elege volt. Azóta nem hagyják békén a hangok. Mindig ugyanazt mondják: Christine. És mindig nevetnek utána.
 

KETTÕ

Délután ébredt. Nem sok hiányzott hozzá, hogy odaérjen a mosdóhoz, de végülis nem sikerült: a konyha közepén adta vissza a természetnek, jelen esetben a tikkfa padlónak ami jár, az üveg viszkit meg a két sajtos kiflit.

Szédelgett fájt a feje, így bevett 6 quarelint, és hogy a bennük lévõ koffeint ellensúlyozza, 12 db 0,25-ös xanaxot. Bekapcsolta a tévét és idétlen vetélkedõket nézett. 

Mikor jelent meg Mickey Egér a tévében? - szólt az elsõ kérdés. 

A játékos, egy negyvenes, elegáns ügyvéd, tíz-húsz másodperc gondolkozás után 1952-t jelölte meg feleletként. Irgalmatlan hajókürt-dudálás hangzott fel: rossz válasz.

Hol honos az apasszin-kígyó? - így a másik kérdés. A telt keblû titkárnõ Távol-Keletet jelölte meg válaszként, mire fanfárok harsantak: helyes válasz.

Benjamin Ford mosolyra húzta száját, a Távol-Kelet kellemes emlékeket ébresztett fel benne. 

Önként jelentkezett Vietnamra, és mesterlövészségig vitte. Eszébe jutott Ed Wolf, a mulatt srác, aki amellett, hogy az osztag legjobb pókerese volt, 400 méterrõl eltalált egy tízcentest.

Ford alapvetõen büszke volt katona múltjára. Sok embert ölt meg, néhányat egy életre megnyomorított, sok apának ölte meg a fiát, sok fiúnak az apját, de ha õszinte akart lenni magával, az ópium miatt megérte. Ott próbálta ki, Namban, és bár sosem lett függõ, mindig boldog elégedettséggel gondolt vissza azokra a napokra.

Most is épp átadta volna magát a révedezésnek, amikor is a mûsorvezetõ felkiáltott: A kétezer dollár nyertese tehát Christine LeBlanc.

Dühében kikapcsolta a tévét. Elõrángatott egy újságot, de a címlapon épp egy három halálos áldozatot követelõ autószerencsétlenség volt.

Bár hányingere volt, úgy érezte, muszáj imádkoznia. Letérdelt a húgyfoltos ágy mellé és elmondott tíz Miatyánkot. Mindig ennyit mondott el, ha szükségét érezte az imádságnak.

Mikor befejezte, némileg megkönnyebbült, de ekkor újra hangokat kezdett hallani. 

"Legalább élvezted, Benny? Benny Benny Benny, legalább jó kis kufircolás volt?"

Nem akart válaszolni. Nem akart beszélgetésbe bonyolódni egy hanggal, ami csak a fejében létezik.

Néha, ha úgy érezte, elég bátor hozzá, megpróbálta elküldeni a hangok gazdáját.

Mész a fenébe! - mondta ilyenkor, s erre többnyire hallgatás volt a válasz.

Ám felmerült benne, hogy talán nem is valami gonosz démon, ad absurdum maga a sátán beszél hozzá, hanem valaki a jók közül, egy õrangyal vagy ilyesmi.

Egy õrangyalt mégsem küldhet el az ember a fenébe.

Így aztán mostanában nem válaszolt a hangoknak. 

Miután se tévézni, se olvasni nem volt kedve, betette a Nirvana cd-jét, a kedvenc CD-t abból a húszból amit Susannal (Uram, irgalmazz!) közösen válogattak ki a WalMart akciós lemezei közül.

Max hangerõre kapcsolta a zenét, ettõl mindig enyhén, vagy talán nem is olyan enyhén euforikus állapotba került, és ez történt most is. 

Megpróbált nem gondolkozni, hátha akkor nem jelentkeznek a hangok. Fõként a hangok miatt, miután kilépett a seregbõl, fakultatív jelleggel, de mégis erõsen ajánlva elküldték pszichoterápiás csoportra. 

Poszt-traumatikus-stressz-rendellenességet állapítottak meg nála. A csoportot vezetõ ifjú hölgy pszichiáter komoly, bensõséges hangot megütve kérdezte tõle a második vagy a harmadik ülésen: Mit érzett a dzsungelben.

Te mit éreznél, szerelmem, ha tizenöt ferdeszemû sárgadinnye üldözne bozótvágó késekkel meg kalasnyikovokkal felszerelve? - ezt akarta kérdezni a pszichiátertõl, de ehelyett inkább csak ennyit mondott: Félelmet.

Félelem, ühüm, az azt hiszem természetes abban a helyzetben, válaszolta Ms. Pinkerton és itt elakadt a beszélgetés.

A csaj megkérdezte még, mi elõl menekül, mire Ford azt válaszolta, hogy a videotéka tulajdonosától, aki két hete rajta kéri számon a Psychot (nem a remake-et).

Megpróbálta felszedni a csajt (a pszichiátert), fél sikerrel, vacsorázni hagyta magát elvinni, de felmenni már nem volt hajlandó. Enyhén emlékeztetett Ford elsõ, gyerekkori szerelmére, a nevére már nem is emlékezett, a Philadelphia külvárosi részén lévõ középsuliba jártak együtt. 

A lány topmodell és filmsztár akart lenni (topmodell és filmsztár, egyikbõl sem engedett), végül Los Angeles prostik által lakott negyedében végezte heroin túladagolással, négy férfi által megerõszakolva, miután az elsõ casting nem pont úgy sikerült, ahogy azt eltervezte.

A hullaházban elég ocsmányul festett, kék-zöld, tûszúrásos karjaival, monoklis szemével, de egy két évvel azelõtt, 15-16 évesen még szemrevaló teremtés volt. Benjamin Ford egy szalagavatón esett bele, nem õk ballagtak, csak tapsolniuk kellett a végzõsöknek. Egy hónapig jártak, mikor is a lány megvette a retúrt Los Angeles-be. Végül a visszajegyet a fentiek okán nem használta fel.

Fordot nem érintette mélyen az eset, eleve nem akart továbbtanulni, családot alapítani, letelepedni, õ harcolni akart. Az elsõ adandó alkalommal beadta a jelentkezést a sereghez, és miután a tíz km futás (idõre), a száz fekvõtámasz és a százötven felülés nem jelentett gondot neki, rögtön felvették.

Vietnám maga volt a Mennyország és a Pokol is egyben. Gyönyörû táj versus lövöldözõ sárgák. Ópium versus õrjáratozás a monszun idején. De inkább találta jónak, mint rossznak. Legalább élettapasztalatot szerez - gondolta.

Aztán egy repeszdarab levitte három lábujját. A kórházban csinos kis ápolónõ vette kezelésbe. Két hónappal késõbb megvolt az eljegyzés, de a gyerekre öt évet várni kellett. 

Mindig fiúban reménykedett, és az egyetlen, tényleg igazán az egyetlen hazugság, amit a feleségének valaha mondott, az az volt, hogy hú, de örül, hogy lány lett.

Aztán rájött, hogy apának lenni a legjobb dolog a világon. 

Hármasban, de néha csak õ meg Maddy sétálgattak a parkban, moziba jártak, színházba, cirkuszba... Tökéletes volt. 

Elindított egy vállalkozást is, rozsdamentes extra-éles konyhakésekkel kereskedett. Boldog volt. 

Egészen addig a pillanatig, amíg ki nem derült, hogy üzlettársa, egy Steve nevû pattanásos arcú kretén, kimenekítette a profitot egy Kajmán szigeteki számlára, és lelépett.

Az volt az a nap, amikor rájött Ford, hogy átvágták, amikor leállította a Nissan Pickupot egy csinos kis prostinak (Christine), és aznap este ért haza arra, hogy rendõrök várják a háznál, és aznap tudta meg, hogy Maddy és Susan nincs többé. 

Ezen elmélkedett most is, miközben a hangszóróból bömbölt a You know you're right, és ekkor, miközben épp beleájult volna az öntudatlanságba, ismét meghallotta azt a hangot, amit aznap délel?tt a biciklisávon: "Megbocsátás!". Nem tudta mire vélni, így a fal felé fordult és a fejére húzta a paplant. Ekkor valami olyan hangot hallott, amit már évek óta nem.

Kopogtak.

Félig kábán az italtól, a gyógyszertõl és a cigitõl felkászálódott és odament az ajtóhoz.
 

HÁROM

Az elsõ gondolata az volt, hogy valami hajléktalannal van dolga: az ajtó túloldalán álló férfi nem hogy koszos volt, hanem ótvar mocskos. Ez egyfelõl megnyugtatta Fordot, mármint, hogy nem betörõvel van dolga, másfelõl magában bosszankodott, hogy, na ennek is adhat öt dollárt - lelkiismereti okokból nem tudta megállni, hogy segítsen akárhány hajléktalannal is találkozik.

De a férfi nem kért pénzt. Dadogni kezdett, és felhúzta az ingét a nyakáig. Négy, öt centis seb éktelenkedett a felsõtestén. 

Ford már nyitotta is az ajtót, s közben áttekintett a férfi válla felett, hogy mégis hogy érkezhetett, s erre  meg is lelte rögtön a választ: egy kiszolgált motorcsónak volt a tengerparton.

Besegítette az embert, aki, amint belépett a házba, összeesett. Ford azonnal hozott neki egy félliteres ásványvizet, majd lefektette az ágyra.

Ollóval levágta a férfi felsõingét, kitisztította a sebet, leragasztotta, majd jelezte, hogy hívja a doktort. 

Nem lehet! - suttogta a férfi, s a pulóverére mutatott. Nebraska Büntetõfegyintézet volt ráírva.

Ford káromkodott, dühében odaköpött a padlóra. Már csak ez hiányzik - gondolta. Volt ugyan némi ismerete az orvoslás területén, de egy ilyen súlyos sérültet ellátni nem gyerekjáték.

Mindenesetre amennyire tudta rendbehozta a sebet, adott fél liter vizet és egy deci vodkát a férfinek, felpolcolta zúzódásos lábát, betakarta, és átment a másik szobába gondolkodni.

Egyrészrõl elítélt fegyencet (amennyire tudta) segíteni a szökésben - büntetendõ. Másfelõl nem is ismeri a szerencsétlent, lehet hogy eleve ártatlanul ítélték el, várja otthon a felesége, a gyerekei, a kutya, a macska.

Pár percnyi töprengés után eldöntötte: kötelessége segíteni.

Visszament a szobába, leült a dívány mellé, amin az idegen feküdt, és hangosan megkérdezte: Hogy hívják?

- Mi...Mi...Mike. - válaszolta az idegen.

- Oké Mike, helló. Az én nevem Ben Ford. Ne félj, láttam, hogy dutyiból jössz, segíteni fogok neked. Van családod, valaki, akihez mehetsz? - kérdezte.

- Nem em... nem emlékszem semmire. A nevem Mike. - mondta a férfi.

Fordot elöntötte a méreg. Volt elég gondja, évek óta hangokat hall, az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, és erre most itt egy amnéziás fegyenc, akit istápolhat.

- Oké, Mike. Semmire nem emlékszel? Rokonok, hogy miért ültél, hogy hogyan szöktél meg, semmire?

Reménykedett, hogy valamit csak kiszed a jövevénybõl, és minél hamarabb megszabadul tõle. De nem volt szerencséje.

- Semmire nem... semmire nem emlékszem. - mondta a férfi és lehunyta a szemét.

Ford tudta, hogy börtönbe is kerülhet miatta, de már korábban eldöntötte: segít az idegennek.

- Oké Mike, itt biztonságban vagy. Adok ételt, italt, alhatsz a kanapén. Rendben?

- Rendben. És... köszönöm.

- Nem tesz semmit. - vetette oda foghegyrõl Ford, és feltett fõni négy tojást, a kenyérpirítóba meg két szelet toastkenyeret.

A seb a férfi hasán aggasztotta. Ki kell hívni Riley doktort, határozta el magát. A doktor rendes ember, semmi nem érdekli, csak a morfium, meg a macskái, segíteni fog.

Odament a telefonkészülékhez és tárcsázott.

- Riley doktor? Elnézést hogy zavarom, doktor úr, de van itt egy kis probléma, kényes eset, nem telefontéma. Át tudna ugrani esetleg a nap folyamán?

A doktor beleegyezõleg morgott valamit, és lecsapta a kagylót. 

Ford rágyújtott, és a doktor érkezéséig hátralevõ harminc percet a hintaszékben pöfékelve töltötte el.

Amint a gyógyítás e felkent apostola megérkezett, Ford azon nyomban látta, hogy az öreg ünnepnapot tartott. Ez annyiból állt, hogy dupla adag morfiumot pumpált magába.

A keze reszketett, a bõre sápadt volt, verejték gyöngyözött a homlokán.

Tömören üdvözölték egymást Forddal, majd a doki munkához látott. Két óra alatt két golyót szedett ki a magát Mike-nak nevezõ férfi lépébõl, majd pedig tizenegy öltéssel összevarrta a sebet.

- Most már renben lesz. - mondta Riley doktor.

- Köszönöm, doktor úr - válaszolta Ford.

- És maga rendben van, fiam?

- Tudja hogy van ez, doki. Próbálok felejteni - ha megy, akkor iszom, ha nem megy, akkor még többet iszom.

- Hrmpf... Értem. Hát vigyázzon magára. - A doki távozni készült.

Ford megállította:

- Na és az emlékezetkiesés? Mikor jönnek vissza az emlékei?

- Nincs pszichológus diplomám, fiam. Lehet, hogy egy nap, lehet hogy soha. - A doktor felhúzott szemöldökkel nézett Fordra. - Van még kérdés?

- Nincs, dokikám, köszönjük szépen. Menjen, száguldjon a végtelenbe és tovább (hallgassa a nimfákat tovább).

- Hehe... mindannyiunknak kell egy kis szórakozás, ugyebár. - nevetett dr. Riley némileg röstellkedve, majd eltávozott.

Amint a doktor elment, Ford bezárta és bereteszelte az ajtót, lehúzta a rolót, elfüggönyözte az ablakokat.

Elhatározta, addig istápolja ezt a váratlan jövevényt, amíg vissza nem térnek az emlékei. Holnap majd megpróbál beszélgetni vele. 

De elõbb ki kell mennie a tengerre, halat fogni.

Még egyszer megigazította a már alvó idegenen a takarót, amikor is egy gyûrött röpcédula esett ki a férfi zsebébõl.

Egy egyházi pamflet volt, vérfoltos. A Megbocsátás szó volt rajta.

Ez nem csak hogy meghökkentette, egyenesen megdöbbentette Fordot.

Bizakodó hangulatban tért nyugovóra, de azért még ledöntött két deci whiskyt.
 

NÉGY

A szokásosnál tovább aludt. Általában már reggel hat órakor fenn volt, de aznap már hét óra is elmúlt, mire fölébredt.

Sietve belelépett házipapucsába, és rögvest kiment a nappaliba, ahol az idegen (Mike) aludt. Volt benne egy kis félsz, hogy a jövevény talán kirabolja, de ez a kellemetlen, szúró kis érzés azonnal abbamaradt, amint látta, hogy a jövevény még mindig nem ébredt fel.

Szertartásszerûen felvette munkaruháját, feltette fõni a kávét, a pirítóst a pirítóba, de most két személyre készített reggelit. Kiballagott a verandára, bevitte az újságot, átfutotta a sportoldalt, rátekintett Mike-ra, s úgy döntött, hogy nem ébreszti fel, ki megy a vízre horgászni, s csak majd ha hazaért, akkor próbál beszélni ezzel a férfival.

Összecsomagolta halászfelszerelését, kiment a partra, beszállt a csónakba, és elindult. Jó hangulatban volt.

Vagy fél óráig várakozott, mire a zsinór megfeszült. Egy négy-öt kilós tõkehal hal volt a horgon. Ennek Ford nagyon megörült, s egyszeriben pozitív színben kezdte látni a világot. Segít egy idegenen, az utóbbi idõben kevesebbet iszik, kapás is van, mi kellene több.

És ekkor megszólalt a hang: "Mit tennél vele?"

Ford annyira meglepõdött, hogy tátva maradt a szája, majd lehuppant a csónak deszkaülõkéjére. Vietnám óta gyakran hallott hangokat, de még sosem ilyen erõsen. És akkor újra hallotta: "Mit tennél vele?"

Elõször válaszolni akart, de aztán úgy döntött, minél gyorsabban kiér a partra, annál jobb. 

Felhúzta a motort, és max. sebességgel célba vette a partot. A visszaút lehetett vagy két perces, de óráknak hatott.

Ford jól emlékezett még Marvin bácsira, édesapja testvérére, aki diliházban végezte. Mindig azt üvöltötte: A rántottát megmérgezték az óriások! A rántottát megmérgezték az óriások! S egyszer, amikor egy gyanútlan nõvér fõtt tojást szedett a tányérjára, eltörte a kulcscsontját. 

Hatvanöt éves korában halt meg, élete utolsó húsz évét egy elmegyógyintézetben töltötte. 

Fordnak felrémlett, hogy ha átadja magát a hangoknak, õ is így végezheti. Igaz, mostanában kevesebb hangot hall, mint régebben (bár teljesen biztos ebben sem volt), de ez a mai gondolat túl erõs volt ahhoz, hogy ne tulajdonítson neki jelentõséget.

Így aztán miután kikötött a csónakkal, és bevitte a halat a konyhába, gyorsan bevette az esti gyógyszeradagját. Átnézett a nappaliba. Mike láthatólag kezdett ébredezni.

Ford odament hozzá.

- Hello, Mike! Jobban van? Jobban érzi magát? - kérdezte.

- Igen, határozottan. Csak azt nem tudom... hogy hol is vagyok tulajdonképpen.

- Fort XY-n van, közvetlenül a tengerparton. Az ingjén, amiben ide betoppant, egy börtön neve található. Van ötlete, hogy került oda, és hogy hogy sikerült megszöknie?

- Sajnos halvány sejtelmem sincs róla. Csak annyit tudok, hogy a nevem Mike és...

- A keresztnevét sem tudja?

- Nem.

Ford egy pillanatig gondolkodott.

- Jól van Mike, itt el lehet egy darabig. Pihenjen, gyógyuljon, és próbáljon emlékezni. Rendben?

- Rendben. És... köszönöm.

- Nincs mit. Ha valamire szüksége van... itt leszek a szomszéd szobában.

- Ok, fõnök.

Ford bólintott és visszament a hálóba. Elõvette a Bibliát. Hónapok óta nem olvasta, de most úgy érezte, szüksége van rá.
 

ÖT

"És monda: mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhébõl és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!"

Ezt olvasta Benjamin Ford ex-vietnámi katona, félskizoid alkoholista halász a Bibliában és nem volt vele kibékülve.

Jób könyvét vette elõ, ezt tartotta a legkülönösebbnek az összes közül. Mindig, mikor elolvasta, feltette magának a kérdést: miért? Miért teszi próbára Jóbot, ezt a jámbor lelket a Mindenható? Mit vétkezett ez a szerencsétlen ember, hogy a szeretteit elvétetik tõle, hogy megveri a ragya, hogy jószágai elhullanak?

S persze, az efféle meditációk sötét óráiban Ford párhuzamot vont önnönmaga és Jób között. Jób: rendes ember. Maga a Mindenható mondja róla: "Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélõ, és bûngyûlölõ."

Milyen bûnt követett hát el, hogy az Atya, a Mindenség Teremtõje rászabadítja a sátánt?

Mivel érdemelte ki ezt Jób? Talán tudott saját jóságáról, és ekképpen az öntudat minden jóságát a fonákjára fordítja. Jobb ostobának, öntudatlannak és - gonosznak lenni, mint jónak és tudni róla?

És mi rosszat követett el õ, Benjamin Ford közlegény, tisztes férj, szeretõ apa, lojális munkatárs, aki minden nap, minden-minden nap olvassa a Bibliát, és imádkozik.

Igaz, tette hozzá a veterán, mióta Maddy és Susan... szóval azóta ritkábban imádkozom, ez tény, de... ez csak nem bûn? - kérdezte magától.

Ez az utóbbi érv (érezte) meglehetõsen gyengére sikeredett, így hát másra terelte a szót.

Nézd, Uram, (kezdte) megöltem nem egy nem két, sõt nem is három ferdeszemût, megittam vagy száz liter whiskyt, megdöntöttem négy-öt vietnámi kislányt, vagy egy tucat prostituáltat, csaltam a feleségem, de: bátran szolgáltam a hazámat, eltartottam a családom (feleségemet, kislányomat, szüleimet), írtam egy szakkönyvet a modern gépfegyverekrõl, megtanultam három idegen nyelvet (a vietnamit, a spanyolt, és a portugált), talán mégsem éltem olyan szörnyû életet, nem könyörülhetnél rajtam meg végre-valahára? Jóbnak is megkönyörültél, hát irgalmazz meg nekem is.

Folyni kezdtek a könnyei. Arrébb rakta a Bibliát, és lefeküdt aludni. Ekkor lépett be az idegen.

- A Bibliát olvassa? - kérdezte.

- Igen. Jób könyvét.

- "Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te meg taníts engem!"

- Szóval ismeri a Bibliát.

- Egy részét.

- De azt hiszem, itt nekem kellene kérdéseket feltennem.

- Hallgatom.

- Nem emlékszik egyáltalán semmire? A nevén kívül.

- Nem.

- Hogy hogyan került börtönbe? Mit követett el?

- Nem.

- Értem.

- Én is kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Az a gyönyörû hölgy és a bájos kislány a kandallón lévõ fényképen... a családja?

- Khmm... Volt. Igen, a feleségem és a kislányom voltak.

- Voltak?

- Igen, három éve... autóbaleset.

- Sajnálom.

- Köszönöm.

Elhallgattak. Ford az ablakon bámult kifelé, a jövevény a padlót bámulta. Hirtelen Ford megkérdezte:

- Mondja, ön szerint jó az Isten?

- Igen.

- Mibõl gondolja?

- Hát például a Johnnie Walker miatt. Ha Isten gonosz lenne, pocsolyákból innánk, nem Red Labelt. Láttam, ön sem veti meg.

- Ez igaz. - mondta Ford és felnevetett. - Akkor nincs mi miatt aggódnunk.

- De van.

- Éspedig?

- Úgy hívják: sátán.
 

HAT

- Hisz a létezésében? - kérdezte Ford.

- Ha Jób könyvét forgatja, akkor talán önnek is kéne.

- Nézze, sok szörnyûséget láttam életem során. Vietnám, detox, a szeretteim temetése... mégis, valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy egy értelemmel bíró lény minden jónak az ellenkezõjét hirdeti.

- Minden csak nézõpont kérdése. Ami valakinek jó, az másnak rossz. Az egész világ a versengésen alapszik. Kell, hogy legyenek vesztesek. Vietkongok, Hitler, Ted Bundy. És ezek a vesztesek néha dühbe gurulnak. Az irigység, a féltékenység, a talmi bátorsággal-pökhendiséggel palástolt rettegés az erõsebbtõl... Mind-mind igencsak erõs indítóokok, elegek ahhoz, hogy... hogy... hogy az ember ne tapsikoljon, ha születik egy kisbárány.

- Erõs szavak.

- Nézze, Mr. Ford...

- Benjamin.

- Nézze Benjamin, a dolog nyitja a kereszt.

- Krisztusra gondol?

- Nem. A Marshall-keresztre.

- Az meg mi a bánat?

- A kereslet-kínálat viszonyát prezentáló közgazdaságtani szakkifejezés. Röviden összefoglalva: van, akinek jut, van, akinek nem jut. Akinek jut, az többet akar, akinek meg nem jut, az még annál is többet. Lehet, hogy a paradicsomban élünk, barátom, csak nem jut minden dzsihadistának ezer szûzlány.

Egy pillanatra elhallgattak.

- Én a feleségemmel és a lányommal is beérném. - mondta végül csendesen Ford.

- Autóbaleset, azt mondja?

- Igen.

- Ki volt a hibás?

- A másik. Elhajtott.

- Mit tenne, ha találkozna vele?

Benjamin Ford hosszan, mélyen a másik szemébe nézett.

- Megölném. - mondta.
 

HÉT

Aznap reggel irgalmatlanul rosszul érezte magát. Éjszaka rémálmot látott; baltával felfegyverzett sátánisták üldözték Los Angeles utcáin. Az út két szélén futó járdán emberek voltak karóba húzva, kerékbe törve, és az égen a Napkorong helyett egy hatalmas, vörös telihold volt. 

Meg kell találnom a sofõrt meg kell találnom a sofõrt, meg kell találnom a sofõrt - csak ez zakatolt Ford fejében, ahogy feltépdeste az út szélén parkoló autók vezetõülését.

De sofõr helyett csak valamiféle torzszülötteket látott a volán mögött, volt itt halfejû ember, emberfejû hal, undorító, gusztustalan, tizenhat-lábú pók, és az egész utcában valami leírhatatlan, min?síthetetlen, záptojásszag-szerû bûz terjengett.

Ford eszét vesztve cirkált a kocsik között, és mikor egyszer mintegy véletlenül rápillantott saját kezére, észrevette, hogy ujjairól letépték a körmöt, egész karját vágások borítják.

Az út közepén egy kamion parkolt, LCF666 rendszámmal, s mikor a végletekig kimerült és teljesen kétségbeesett Ford odaért a vezetõüléshez, egy vigyorgó kamionsofõr mutatta neki középsõ ujját. Ford csak nézett, s ekkor a kamionsofõr lábai közül fölbukkant Christine arca, amint tébolyultan vigyorog, minden második foga kiütve, szájából ömlik a vér és azt kiáltja nevetve Fordnak: egy tízesért neked is csinálom.

Ford már nem bírja ezt, s mivel tudatában van, hogy álmodik, próbál felébredni, s mikor már épp sikerülne elmenekülni az álomból, a prosti, Christine felemeli Maddy levágott fejét.

Ez már Fordnak is sok, torkaszakadtából üvöltve ébred, hálóinge merõ verejték, s észreveszi, hogy ágybavizelt.

Mike beront a szobába, Ford nyugtatgatja, hogy semmi baj, csak rosszat álmodott.

Délután kettõkor csöndben ebédelnek. Ford még mindig kótyagos a rémlátástól. Miután végzett az ebéddel, közli, hogy ki kell takarítania a motorcsónakot.

- Mit álmodtál? - kérdezi Mike.

- Szörnyûségeket. Beteg emberek... Szörnyetegek... A lányom...

- "Eddig és ne tovább!" - mondja Mike, s mikor Ford kérdõleg néz rá, csak ennyit mond magyarázatképpen: - Jób 38:11. Pihenned kell - teszi hozzá.

- Le kell csutakolnom a csónakot. - válaszolja Ford.

- Majd én megcsinálom. - ajánlkozik Mike.

- Rendben. Köszönöm. - válaszolja Ford.

Mikor bemegy a házba majd' orra bukik az idegen koszos-rongyos nadrágjába. Kifordítja a zsebeit. A bal zsebben a pamflet a "Megbocsátás" szóval. A jobb zsebben egy névreszóló étkezõjegy. Michael McLaughlin névre.

Ford már épp kiáltani akar Mike-nak, de egy pillanatnyi ötlettõl vezérelve beüti a laptopján a google-be. Az elsõ találat: 10 évet kapott a gázoló.

Forddal fordul egyet a világ. Már emlékszik: az a kihívóan vigyorgó srác, aki elvett tõle mindent, és ott virított a bíróságon, az ítéleten nevetve.

Ettõl kezdve Ford nem gondolkozik. Leemeli a Remingtont, megtölti és vár. 

Michael McLaughlin délután ötkor ért vissza a vízparti házba. A csónakot lelkiismeretesen kitisztította, s már várta a kiadós vacsorát.

A házba lépve rögtön érezte, hogy valami nincs rendben. Nem vette azonnal észre az árnyékban ülõ, puskáját kezében tartó Fordot.

Ford célba vette. Kibiztosította a fegyvert.

Michael McLaughlin értetlen-ártatlan szemekkel nézett szembe a puska csövével.

- Miért? - kérdezte.

- 2006. február 8-adika. 7-es autópálya. Te voltál.

És akkor emlékezett. A három üveg sör, a csúszós út, a baleset. Minden visszajött. Egy szempillantás alatt.

- Sajnálom. - mondta Mike McLaughlin.

- Én is. - mondta Ben Ford.

- Nézze, nem tudom, hogy hogyan tehetném jóvá...

- Nem kell jóvátenni. Megbocsátok.

McLaughlin lesütötte a szemét.

- Mindenre emlékszem. Megyek és feladom magam.

- Rendben.

McLaughlin összepakolta holmiját és elment.

Benjamin Ford pedig kiült a tornácra. Úgy érezte, végre el tudja engedni a szeretteit. Mosolyogva gondolt kislányára, Maddyre, és feleségére, Susanra. Felkelt, és kiöntötte a lefolyóba a maradék viszkit, a cigarettásdobozt pedig kidobta a kukába. Visszaült a verandára. A Nap lemenõben volt.

A látóhatár vörösen izzott, errõl Fordnak eszébe jutott a napalm, amit vietkongok nyakába öntöttek. Egy feketerigó szállt a verandát szegélyezõ korlát közepére. Ford pisztolyt formált kezével, célbavette a madarat és azt mondta: "Bumm!"

"És meghala Jób vénségben és betelve az élettel." (Jób 42:17)

Ez az írás 2016. szeptember 1-jén került a NapSziget honlapjára.
 
Erdei Péter további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón