|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Szerteföldön számtalanféle
várkastély és palota létezik, van csiszolt
kövekből épített, csipkés ablakú, karcsú, csúcsos tornyaival egekbe nyúló, krokodiloktól fortyogó vizesárokkal kerített, vaskos bástyákkal védett, aranykupolás és ezüstfedelű. Gróf Parolapergető Zakariás is büszke tulajdonosa egy réges-rég épült, gyönyörű palotának, mégsem lakott benne még egy napig sem. Az ő palotájában ugyanis, időtlen idők óta dolgozik a világ legaprólékosabb piktora, Katicapettyegető Felicián. Az üres palota tágas termeinek, zegzugos folyosóinak falait festi Katicapettyegető, suhanó ecsetvonásokkal, lélegző színekkel, olyan varázslatosra, amilyet még sosem láthattak a könnyező szemű emberek. Katicapettyegető Felicián világhírű arcképfestő volt valaha, aprócska képeket pingált, szép és csúnya arcokról, megrendelésre. Olyan kicsinyke képecskéket festett, melyeket bárki könnyedén viselhetett a nyakában, finom láncra fűzve, picurka festményein mégis ott volt minden, ami az ábrázolt személyről ecsettel elmesélhető, és még annál is több. Mert nem csak minden hajszál, ráncocska és szeplő volt látható Katicapettyegető képein, hanem a lefestett teremtmény egész élete, ajkán mindenegyes sóhaj, szemében az összes könny és kacagás, a homloka mögött rejlő gondolatok és a szívében bujkáló, titokzatos érzések. Mindenki, aki legőszintébb valóságában akarta látni, és örökké csodálni a számára legkedvesebb arcot, csakis Katicapettyegető Feliciántól rendelt festményt, és bár a mestermű elkészítése akár egy esztendeig is tarthatott, az eredmény sosem okozott csalódást. Nem csoda hát, hogy miután gróf Parolapergető Zakariás megpillantotta Könnyszirom Izabellát, a megye legeslegszebb várkisasszonyát, nyomban felfogadta Katicapettyegetőt, hogy a mágikus piktor megalkossa a tüneményes szépségű várkisasszony arcképét. Katicapettyegető Felicián tizenhárom hónapig munkálkodott művén, ám amint a gróf végre kezébe vette Könnyszirom Izabella elkészült arcmását, a lélegzete is elakadt döbbent ámulatában. A tévedhetetlen mozdulatokkal ejtett hajszálvékony vonalak, porszemnyi pontok híven tükrözték Könnyszirom Izabella szelíd vonásait, jövőjének és múltjának tiszta színeit, borús árnyalatait, olyan bűbájosan, hogy gróf Parolapergető Zakariás gyógyíthatatlanul beleszeretett a csodaszép várkisasszonyba. Hamarosan összeházasodtak, pazar menyegzőjükön pedig nem is lehetett más a nagyra becsült díszvendég, mint Katicapettyegető Felicián. Gróf Parolapergető válogatott mesterekkel hatalmas palotát építtetett, melynek falait minden időt kiálló, robosztus kövekből emelték, tekintélyt sugárzó, éles szögleteit, előkelő, lágy kanyarulatait gondosan tervezték, és a bő cicomával sem fukarkodtak. Csakhogy gróf Parolapergető Zakariás még ennél is különbet, sőt, a világ valamennyi palotájánál különbet akart. Elhatározta, életre szóló megbízást ad Katicapettyegető Feliciánnak, fesse ki a palota szobáit, termeit, folyosóit, suhanó ecsetvonásokkal, lélegző színekkel, olyan varázslatosra, amilyet még sosem láthattak a könnyező szemű emberek. Katicapettyegető elvállalta a feladatot, magára zárta a palota súlyos ólomkapuját, és nekilátott, hogy hosszadalmasan babrálva melegszínűre mázolja a rideg falakat. Eleinte kacskaringós, csipkés mintákat, cikcakkos cirádákat festett a hűvös falakra, majd tarka-barka faliszőnyeget, komoly, időtlen ingaórát, hízelegve ölelő karosszékeket, aranysávos bársonyheverőt, karmos lábú kristályasztalkát, az asztal lába mellé, viccesen vigyorgó vadászkutyát, de úgy érezte, ez mind, mind nem elég. Kell még játékos, öreg hintaszék, illatos üvegcsékkel teli, tükrös pipereasztal, díszesen faragott, ébenfa könyvespolc, selymes paplanok alatt szuszogva süppedő, puha ágy, az ágyon, lustán nyújtózó, kuszaszőrű macska, ámde hiába festette meg mindezt, elégedetlensége sosem hagyta nyugodni. Így hát Katicapettyegető csak festett, megállás nélkül, sok-sok szobabútort, csecsebecsét és miegymást, apró, pepecselő ecsetvonásokkal pingálva, minden egyébről megfeledkezve. Egy reggel úgy érezte, a palota vastag ólomüvegablakain keresztül nem süt be elég melegen a nap, ezért festett egy másik ablakot, szikrázó napsütéssel, a napsütésbe harsányzöld réteket, a rét mentén vidáman robogó gőzmozdonyt, ahogy pöfögve fut, távoli vidékek felé. Ha már ablakot festek – gondolta magában Katicapettyegető Felicián –, miért ne festhetnék ajtókat is. Azzal elkezdett szélesre tárt, szárnyas ajtókat festeni, az ajtókon túl más és más meleg szobákat, csillogó termeket, hosszú folyosókat, olyan valósághűen, hogy akár be is léphetett rajtuk, és mehetett tovább, a szobákon, termeken, folyosókon keresztül, újabb és újabb ajtókat festve, a végtelenségig. Ma már Katicapettyegető Felicián sem tudja, a számtalan ajtó közül melyik a valódi, és melyik az, melyet saját kezűleg festett a palota hideg falára. Katicapettyegető örökre eltévedt, nem is keresi a kijáratot, csak megy egyik ajtótól a másikig, miközben piszmogva pingál, bíbelődik, hogy egyszer gróf Parolapergető Zakariás és Könnyszirom Izabella páratlan palotába költözhessen. (2000) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
