Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Szabó Márton - Vasi Szabó János
Meseregény
3. rész
A Medvégy-hegység északi oldalán

- Kik voltak ezek a galád támadók? - Barnabás lefelé ereszkedtükben is dühösen csapkodta bundájáról a havat. Pöklencs prüszkölve követte.

- Mint mondtam, ezek a hombejerek. Hogy mifélék? Senki nem tudja. Az idõk kezdete óta ott élnek a Medvégy-hegység havas csúcsai közt, a medvedzenek északi krónikáiban a hóförgeteg szellemeiként jelentkeznek, de nem árnyalakok, van anyagai testük, ravaszságuk pedig  legendás. Mibõl élnek a fagyos vadonban? Útonállásból, a Sziklaszeri hágó és a messzi keleten lévõ Kõszoros utasaira csapnak le, foglyokat nem ejtenek, csak a zsákmányt viszik el. Persze, inkább a magányos vándorokra támadnak, ezért nem találkozott velük atyád, amikor a mareskall sereggel erre masírozott.

- Akkor Pöklencs uram, szedjük a lábunkat! Itt a sziklák közt nem vagyunk biztonságban.

Az elvékonyodó hó alatt újra rátaláltak az útra, enyhén lejtett, gyorsan haladtak. Csillapodott a viharos szél, a téli zimankó átadta helyét az õsznek. 

A kõhalom után váratlanul ért az út a tarka lomdíszt öltött hárs-erdõ északi falához. Barnabás kitárta karját, mintha magához ölelné a tájat; az itt újra meredek lejtõt hársfák borították, ám a hegység lábánál már látszott a hatalmas dióerdõ, s mintha a nap is azt köszöntené, sugarával áttörte a fakó felhõket, pompázatos vörös-arany színûre festette a núciai panorámát. A medvébõl fölszakadt egy õsi nóta:

E hárs ösvényen túl nyílnak diófáink virágra,
Talapzatát hevíti õskorongnak langy sugára,
De haj! Jött és már enyészik: nyomunkban az õszelõ
Medveöltõk idejét sosem kímélõ õserõ.

Eztán hol itt, hol ott, s mint megszokott
Héjas termés kérge ajtaján kopog:
S amint Szélatyánk jobb-s-jobban susog,
Bozótanyánk ölén õ vígan andalog.

Mihelyt õsatyáinknak kedvelt étke lepotyog,
S kosarukba hulló dió elégedetten megkocog,
Fürge nyúlként anyánk sürög-forog,
Mert a háznép gyomra éhesen korog.

A foxi vigyorogva nézett az átszellemülten danolászó medvére. Elõttük a haragoszöld lombba sáfrányszín keveredett, ám a szürkés kérgû, hengeres törzsek tövében még páfrány zöldellt és az erdei holdviola szív alakú, fogazott szélû levelei közül lila bugavirázat árasztotta kellemes illatát. A megnyúlt, tojásdad alakú koronák átengedtek némi fényt. Jól látták az utat, a rozsdás hullott avar alatt a fák közt kígyózott. Fürgén lépkedtek. Barnabás vidáman mesélte családja történetét, mert a Mézpergetõ família innen származott Núcia déli erdeibõl. Vagyonukat (és nevüket) nem másnak köszönhették - az egész tartományban bõven termõ nemes-dión kívül -, mint a Medvégy-hegység északi lábánál elterülõ hárserdõ híres mézének. 

- Pöklencs uram, ha nyáridõben járnád ezt az erdõt, elkábulnál a rengeteg virág által ontott illattól.  A méhektõl nyüzsgõ fák alatt a fejedre csöpögõ nektár a híres hársméz alapanyaga. Medvedzenföld mézkészítõi közül kiemelkedett a Mézpörgetõ család, amit a núciai virágméznél kicsit barnább, különleges zamatú, fûszeres hársméznek köszönhettek. 

- Hm. Most még azt is szívesen megkóstolnám, mert a gyomrom bizony korog, a pár gerezd dió igen sovány früstök volt.

A hársfák idõvel megritkultak, alacsony sombokrok vegyültek közéjük. A kutya kíváncsian vizslatta a sárgás levelek közt a sötétpiros, aszalódott termés maradványokat. A gyümölcs fonnyadt húsa kevésbé volt savanyú, mint amire számított. Régen, a waúcsik-farkasok földjén utaztában kínálták a serbettel, a somból készült frissítõvel.  Most is jól esne egy flaskával - gondolta. 

Barnabás rá se hederített a bokrokra, a hárserdõ nyiladékán kijutott egy sok száz lépésnyi széles tisztásra, ami mögött a dióerdõ ezüstszürke törzsû fái sorakoztak. 

Tejszerû ködpatakok nyaldosták körül a diófák lábát, alattomosan kúsztak a rét harmattól csepegõ füvén át a két vándor felé. Pöklencs izgatottan szimatolt körbe, de a nyirkos avar után csak nedves fû kesernyés illatát érezte. 

A medve nem törõdött a térdig érõ köddel, jókedvûen ballagott a fák közt. Ha elérhetõ magasságban felnyílt dióburkot látott, leszakította, és erõs mancsának roppantásával megtörte a héjat. Pöklencs ábrázatát látva, nevetve megosztotta a finom belet. A vak is láthatta: Klerencfia Barnabás, itt az õsi Núcia földjén, hazaérkezett. 
 

Ölmedzen tanyája

A késõ délután gyönge napfénye alig hatolt át az egérszürke gallyak közt. A vastag, illatos avarban a medve önfeledten csörtetett. Pöklencs, akinek a köpenyege széles csíkot szántott a levélszõnyegen, türelmetlenül rugdosta félre az avarban megbújt feketeburkú kemény diókat. 

Barnabás hirtelen torpant meg, a kutya szinte beleszaladt hátulról. Mancsa a szekerce nyelét szorongatta. A foxi is hallotta: az egyre inkább félhomályos erdõ kísérteties csöndjét közelgõ ropogás törte meg, nehéz talpak alatt reccsentek a földre hullt ágdarabok. Izgatottan beleszagolt a levegõbe, ám a vastag fatörzsek közül egy bunda barnállott elõ. Társa elengedte a szekercét. Jókora, még Barnabásnál is derekabb medve lépett elébük. Vállán hatalmas zsákot cipelt, bal mancsa a száját fogta össze, öve hasonló, a kilógó bárdnyi fejsze úgyszintén. Könnyed mozdulattal rakta lába elé a dióval tömött puttonyt. Jobb mancsát a béke jeleként elõre tartotta:

- Brumm, mi járatban vagytok erre? Egy mareskall, ha jól látom, és egy küttenbergi. Kik vagytok? 

- Békével jöttünk. Az én nevem Klerencfia Barnabás, egykor itt születtem a núciai erdõben, a Mézpörgetõ birtokon, tán hallottál rólunk... - ám nem tudta befejezni, mert a nagydarab mackó hozzá lépett és jól hátba lapogatta. (Pöklencs a fülét is behúzta a csuklya alá, egy ilyen "baráti üdvözléstõl" a tisztásig repült volna vissza.)

-  A teremburáját! Hogyne ösmerném. Atyád jó barátom, egykor tõle kaptam az elsõ szekercémet. Hogy megy a sora ott a messzi délen? Kevés hír jön a Medvégyen túlról, a nyulak ellustultak, néhányat látni csak közülük mostanság. De lassan besötétedik, tartsatok velem a házamba.

A kutya fölélénkült a hírre, ám mikor bemutatkozott, elfelhõsült meghívójuk tekintete:

-  Csak nem, ama kékgúnyás volnál?

-  De, jó medvém, az vagyok. Induljunk, amíg teljesen ránk nem esteledik.

-  Éngöm, Ölmedzennek hívnak, a családomból kerülnek ki medveöltõk óta a Mézpörgetõ família gazdatisztjei. Már jó ideje vártuk, hogy Klerenc vagy a jogutóda átvegye dél-núciai erdõ irányítását, mert bizony a szomszédságban akad fondorkodás az elhagyott birtok miatt. Ám ezt akkor beszéljük meg, ha fedél lesz a fejünk fölött. Gyertek.

A szürkületben nyílegyenesen haladt elõttük, nem gyújtott fáklyát. Egy medvedzen akár éjnek évadján is becsukott szemmel hazatalált. Az ösvény errefelé ismét jól karbantartott úttá szélesedett. Hasonlóan ahhoz, ami Kasztalínyiából a hegységig vezetett. 
A fák idõvel megritkultak, a tisztás közepén - a homályban is jól látszott - alacsony, U-alakban épült zsúptetõs faház állt. Vastag, faragott oszlopos tornáca, apró, az udvarra nézõ ablakai voltak, aminek közepén egy vénséges vén diófa magasodott. A ház mintha azt ölelte volna körbe, fala mohával tapasztott gerendákból állt, jobb mancs felõl nagy, vasalással erõsített ajtóval. Belépve tágas terembe értek. Közepén jókora tölgyasztal, erõs székekkel. Az északi falnál kõbõl rakott tûzhely a kéménnyel, a vasrács mögött virgonc lángok lobogtak, pajkos-vörösre színezték a sötét helyiséget. Ölmedzen egy fadarabbal tüzet fogott és meggyújtotta az asztal közepén álló vastag gyertyát, és a falakon - fejmagasságban elhelyezett kampókon - lógó mécseseket.

- Foglaljatok helyet, vendég urak. Sajna, nem készültem valami bõséges vacsorával, de kaptok friss rozscipót, megkenhetitek vajjal és idei lépes mézzel, talán csillapítja az éhségeteket.

Amilyen böhöm nagy medve volt, annyira ügyesen sürgött forgott, rövidesen elõttük volt a fatányérokon az illatos kenyér, az aranyló méz és a puha vaj. Pöklencs kedvét mégis az a pintnyi ólomkancsó hozta meg, amit a pincébõl varázsolt elébük.

- Nem akármilyen nedû ez: a híres árpamaláta ser, a Morgó Grumza; tavalyi fõzet, remek évjárat volt! Egészség!

Ez az írás 2016. július 3-án került a NapSziget honlapjára.
 
Szabó Márton további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
Vasi Szabó János további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón