Vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSŐ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Marián Gabriella
(1972– )
Bonifác
Az asszony erőst sokat siratta az urát. Nem volt két hete, hogy elvitte a hirtelen halál, s azóta nem volt perc, mikor ne gondolt volna rá, sírt éjjel, sírt nappal, még a mezőn a barázdába is úgy-úgy elővette a fájdalom, hogy csak állt, kötényébe temette az arcát, s rázta az erős asszonyi zokogás. Aztán megint tett két kapavágást, ujjaival kaparta ki a pityókát a dércsípte földből, hogy egészen beszakadoztak a körmei, felhasadt a keze, s vér szivárgott végig a csuklóján. Az erős, kétkezi munkától, úgy kicsutakosodtak az ujjai, hogy már alig tudott fogni velük. De ezt a fajta fájást észre sem vette. Csak a szíve, az nem hagyta nyugton, s mikor végleg elhagyta az ereje leült a martra, s ült, üldögélt, ki tudja meddig, s a lelke majd meghasadt a reá szakadó bánattól.
 
Jó ember volt András, szerették a faluban, szerény, becsületes embernek ismerte meg a világ, hol csak lehetett segített, s ha nem segíthetett bár szólt két jó szót a bajbajutotthoz. Kocsmázni se igen járt, s ez tette naggyá a falu szemében. Aztán egy szeptemberi hajnalon, mikor még az első kakasszó se hangzott el, álmában érte a halál. Nem szenvedett, még csak föl se jajdult, hogy neki mennie kell, hogy egyszeribe vége szakadt élete fonalának, pedig szerető feleséget, s egy hatéves forma gyermeket hagyott a világnak. Ferkó mit sem tudott még arról, hogy ő immár apa nélkül kell megküzdjön az élettel, s ha nagyobbacska lesz, ő lesz majd a férfi a háznál, s támasza az édesanyjának. Csak annyit tudott egyelőre, hogy az apja immár nem jő meg a mezőről, nem állítja a gereblyét a csűr bütejihez, gumicsizmáját se húzza le a tornáncon mielőtt belépne a házba, s ezentúl a vacsorát sem költik el hármasba. Nem beszélik meg a világ dolgait, a vasárnapi ebéd se lesz többé olyan, mint azelőtt, nem versenyeznek, hogy ki eszik több galuskát, nem ülteti esténként a térdére mint azelőtt, s nem játszanak árnyjátékot a hosszú téli esték alatt a falon, s ejsze a kicsi szekér, amit nemrég kezdett el faragni neki az apja az is féligbe marad. Hiányozni fog a két hátsó kerék, s olyan lesz az egész, mint valami sánta ember, ki elvesztette a fél lábát.
 
Megvolt a temetés. Az egész falu eljött, hogy végső búcsút vegyen az elhunyttól. Az özvegy ott állt a test mellett, nézte a megsárgult emberi arcot, ki valamikor a hites ura volt, s kinek míg csak él emlékezni fog az ölelésére. Szelíd, kedves mosolya is megmarad immár mindörökre a szívébe zárva, amivel úgy elbűvölte annak idején még leánykorában, s az a két erős kar, amivel magához vonta, s asszonnyá tette azon az augusztusi éjjelen. S most itt fekszik előtte kiterítve, ő, kit a világon a legjobban szeretett, s kiből egyszeriben elszállt, kiröppent a lélek. Úgy érezte magát, mint az itthon maradt fecske az üres fészekbe. 
    A pap befejezte a beszédet, s csendesség szállta meg a gyászoló tömeget. Ágnes is állt egy ideig, várta hogy történjen valami, valami csodaféle, mi még életre keltheti halott urát, de csak a fájdalom sűrűsödött kegyetlen némasággá a levegőben. Aztán lehajolt kezébe vett egy rögöt s a koporsóra dobta. Az aszott földdarab nagyot koppant a deszkán, s nyillaldosva harapott bele a csendbe. Vége volt mindennek. A sírások lapátokat fogtak s elkezdték betemetni a gödröt. Mikor kúposra fedték a hantot rárakták a koszorúkat, az aljához frissen vágott virágokat tettek, s elindultak hazafelé. Ágnes még ott állt egy darabig nézte a halál maradékát, aztán kézen fogta kicsi fiát, s halk nyöszörgő hangon ennyit mondott:
    – Gyere fiam, apád már valahol ott térdepel Isten trónja előtt.
    Az asszony sokáig nem hitte el, de az élet mégis ment tovább a maga útján. A gyermekről gondoskodni kellett, ruha, cipő, s télire bakancs, azonkívül a pityóka fele még a földbe volt, a disznónak is kellett a dara, a majorságnak a szem. A bánattal várni kellett télig, most az élettel kellett törődni, s a gyermekkel, hogy ha már apja nincs neki, legalább érezze az anyai gondoskodást. Aztán mikor esténként elült a világ zaja, az emberek s a jószág is egyaránt aludni tért, akkor Ágnes belebútt a párnába, s hogy a gyermek se hallja keserves sírásra fakadt. Ilyenkor éjjelente sírta ki magából a még bennrekedt bánatot, s ettől megkönnyebbült. S minél többet sírt annál több ereje lett az élethez. Ő még nem tudta, de az idő a segítségére sietett. Jött az új nap, azután éjbe fordult a világ, aztán megint új nap fedte le a régit, s az is megvénült hirtelen, s helyet csinált egy másiknak. Ez a rendje a világnak, azt mondják, de hogy miért pont ez, erre válaszolni még nem tudott senki. 

Úgy egy jó másfélév telt el a gyászból. Ágnes viselte magán az életet amennyire bírta, a gazdaságot is igyengette amolyan asszonyosan, Ferkó is növögetett, amolyan gyermekszokás szerint. Aztán úgy egy reggelen, mikor a disznóknak vitt enni, olyan furcsát érzett a gyomra tájékán – biztosan a tegnapi pityóka – gondolta – tán egy kicsit főtelen volt, a gyermek erőst éhesen jött meg, s ő hiába igyekezett, a tűz nem vette számításba a sietséget – émelygésféle fogta el, s ott a pajta oldalának dőlve, nyers öklendezéssel kijött belőle valami kicsiség. Aztán a következő reggelen megint megismétlődött ez az émelygés, s ezután reggelente valahányszor felült az ágyban, már érezte, hogy mennie kell, hogy könnyítsen magán. Így tartott ez el egészen egy hétig minden áldott reggel, s az asszony csak akkor kezdett el komolyabban gondolkozni a dolgon, mikor elmaradt a havi baja. Várt, reménykedett, hogy biztosan a gyász, a bánat, a keserűség az oka, de mikor már a harmadik héten sem jelentkezett, Ágnesben felmerült a szörnyű gyanú. Remegett, mint ama nyárfalevél, húzódozott, de aztán végül rávette magát, s elment  be a városba egy orvoshoz. A gyanúból valóság lett. Kegyetlen, könyörtelen, irgalmatlan valóság. Akkor lépett terhessége ötödik hetében. 
 
Mikor kijött az orvosi szobából megfordult vele a világ, de nemcsak a világ hanem az egész földbolygó olyan gyorsan kezdett el keringeni benne, hogy le kellett üljön. 
    Szeme előtt megjelent egy ablak, amint csapja, veri az eső, már az eresz se bírja nyelni a sok vizet, valósággal hömpölyög az udvaron, s a szél olyan keservesen visítozik, mintha most vesztette volna el egyetlen fiát. Nyög, nyöszörög a nagy bánat súlya alatt, de azért fitogtatja az erejét , s úgy cibálja a házzal szemközt álló nyírfát, mintha az valami gyufaszál lenne. Valahol nem messze felugat egy kutya, de nem is ugat, inkább bankol, valami szörnyű mély hang tör fel a torkából, s ez a hang rátelepedik a világra. Az emberek fázósan üldögélnek a kályha előtt, az öregasszonyok összehúzzák magukon a hárászkendőt, s közelebb ülnek a tűzhöz. Az asszonyok az urukhoz bújnak a hitvesi ágyban, hogy egymást melegítve enyhítsenek vacogásukon. Pedig nincs is tél, március van, a kikelet ideje, de úgy tűnik, mintha ha a jó Isten ujjával megfenyegetné az embereket, mondván: 
    – Tavasz van, de ne feledd ember, hogy a Tél ott lakozik minden Kikeletben! 
    Aztán egy ölelés jutott eszébe, egy erős férfi kar, mely kicsikarja belőle a fájdalmat, apróra zúzza a mély, asszonyi bánatot, kiszakítja szívéből a félelmet, s egy kis időre feledteti az özvegyi magányt. 
    – Isten nagy árat mért ezért a pillanatnyi nyugalomért – gondolta az asszony, s ahogy felnézett, csak most kezdtek megelevenedni az emberek, s alakot ölteni a tárgyak körülötte. Egy asszony hajolt hozzá, s az arcát ütögette gyengéden: 
    – Kedveském, rosszul érzi magát?
    – Jól vagyok – sóhajtott Ágnes, s kilépett a rendelő ajtaján.
    Szerencsére a piac környékén találkozott egy falubeli fogatossal, aki pityókát vitt, s csak intett neki, hogy üljön fel, elviszi, hogyne vinné. Aztán, amikor a faluba értek úgy döfködték belülről a gondolatok az asszonyt, hogy tán még a szívességet is elfelejtette megköszönni. Nem is emlékezett rá, csak ahogy lefelé indult el az utcájukon a házuk felé, azon járt az esze, hogy keres egy asszonyt, aki majd csinál valamit, hogy elmenjen a magzat. Hallott is egyszer valami ilyesfélét, egy bákói fehérnép mesélte volt, hogy ő ismer egyet, aki angyalcsinálással foglalkozik – így hívták akkoriban a magzatelhajtó asszonyokat. 
    Úgy kavarogtak benne a gondolatok, hogy legszívesebben azonnal rohant volna megkeresni az asszonyt, de még hazáig sem ért, máris meggondolta magát: 
    – Hát gyilkos legyen ő, saját gyermekének a gyilkosa, kit a szíve alatt hordoz? – már a gondolattól is félni kezdett benne a lélek. 
    Aztán eszébe jutott a falu. A falu szája. Mit mondanak az emberek, ha kiderül, hogy ő várandós másfél évvel az ura halála után. Ettől még a hideg is rázni kezdte. Április volt, könnyű, de bélelt kabát volt rajta, lábán csizmácska, de most úgy reajegesedett mindakettő, mint a kutya szőrire a télen dér. 
 
Addig, addig vergődött gondolataival, rótta az utcák sorát, hogy csak estére vetődött haza. 
    A gyermek ott ült egyedül a sötét szobába, még a lámpát se gyújtott, tüzet se tett, csak didergett, mint télen a varjak az ágak hegyin, s várta az anyját, ki majd világosságot csinál, megrakja a tűzet, s úgy összebújnak majd a nagy dunyha alatt, mint a szopós malacok ha megérzik a hideget. 
    Ágnes meg is gyújtotta a tűzet, a fény is tágítgatni kezdte konyha falait, egy perc alatt vacsorát tett a fia elé, hanem mintha a szívére valami jégcsap nőtt volna, nem húzta magához Ferkót, nem cirógatta meg az arcát, az iskoláról se kérdezte, csak ült a széken, s csak úgy bámult bele a világba. Egész este csak arra a gyermekre tudott gondolni, ki őt választotta, hogy egy kis időre elrejtőzzék a világ elől. 
    Egyszer indult volna, hogy megkeresi azt az asszonyt, aztán úgy érezte, hogy mégse tudná megtenni, nem tudna tulajdon vére ellen dönteni, s főként Isten akarata ellenére. 
    Mire kitisztult a reggel, a nap levetette hálókabátját, s az ágak hegyire terítette száradás gyanánt, Ágnes meghozta a döntést: megszüli a gyermekét, s többi az Isten dolga. Ha ezt a keresztet adta, hogy egy egész faluval szembeszálljon, hát ejsze ad erőt is hozza, hogy mindezt véghezvigye. Egyszeriben erősnek, bátornak és elszántnak kezdte érezni magát, hogy egymaga, hegyeket mozdított volna el, ha úgy kívánta volna valaki, erdőket hasogatott volna tűzifává, s a dombok karéit is szelídebbre szabta volna, hogy aki látja őket elteljen szelíd derűvel, és megnyugvás töltse el a szívét. 
 
Eltelt egy vagy két hét, már jócskán domborodó pocakja volt, mikor egy nap a boltba menet két asszony beszélgetett, s mikor ő köszönt s elhaladt mellettük érezte, hogy összesúgnak a háta megett. Aztán egyre többször esett meg, hogy az emberek kíváncsi pillantásokkal méregették, sugdolóztak róla, de ő csak tette a dolgát, nem figyelt a pletykákra. Hanem ott, legbelül, hol minden kétszer annyira fáj az embernek, úgy érezte mintha késsel szurkálták volna. 
 
Az idő már május felé futkosott, cserfes szelek csiklandozták az ember arcát, mikor a csarnokból jövet az Oláhok utcáján három asszony beszélgetett, s Ágnesnek is pont arra vitt az útja. Köszönt nekik, ahogy ez emberek közt szokás, de Juhász Ella, a minden lében kanál tejcsarnokosné ilyenképpen fogadta a köszönést: 
    – Te szégyentelen, hogy nem sül ki a szemed, fattyat hordasz magadba, kerek másfél évvel az urad halála után! Ó be jó hogy elvette az Úristen, legalább nem kellett megérje ezt a szégyent, mint a háza elejire tettél!
A másik kettő nem szólott egy szót se, de látszott a szemükből, hogy egy véleményen vannak Ellával.
    Ágnes álldogált egy darabig, tűrte a mocskolódást mit még Ella reárakott, s emelt fővel, mint akinek nincs baja a világgal így felelt:
    – Mit fáj az neked, ha én gyermeket hordozok, kár hogy te nem tudhatod, hogy ez a legnagyobb öröm ezen a kerekegy világon!
    Ella gyermektelen lévén nyelt egy nagyot, de mint sebesült vad úgy támadt újra az asszonyra: 
    – Fattyú, fattyút fogsz szülni világnak szégyenire! – az utolsó szavakat már kiáltotta, teli torokból ordibált, hogy hangjára összefutott a falu népe. 
    Akik odajöttek, lázas tárgyalásba kezdtek, volt ki Ágnest gyalázta, s azt tanácsolta, hogy űzzék el a faluból, ha már ilyen szégyenbe keveredett – volt ki a pártját fogta, mert hát mégiscsak egy védtelen asszony, ki eltemette az urát, gyámoltalan fehérnép, hadd hagyják élni. Sokáig folyt a veszekedés, bíráskodtak Ágnes felett, ki így, ki úgy látta jónak megoldani a helyzetet, de aztán mivel azok voltak többen, kik az asszony ellen voltak, a falu úgy határozott, hogy mennie kell. Romlott nőszemélynek nincs helye a faluban, ha már ilyen gyalázatot hozott magára. 
 
De még egyéb is történt, ami sokkal jobban fájt Ágnesnek, mint mikor őt kicsúfolták. 
    Ferkót, az egy szem fiát is kikezdték a falubeli gyermekek, az utcán hajigálták, s hol csak érték leköpdösték.
    – Fattyút hoz anyád a világra – kiabálták utána, bár nem igen értették, hogy mit is jelent ez a szó, de milyen a gyermek, mit hol hall a felnőttektől, azt ő maga is szajkózza. 
    – Fattyú, fattyú lész magad is – kiáltotta nekiveresedve Kozák Jancsi, a kovács kigömbölyödött gyermeke, s megrugdosta Ferkót az iskola előtt. 
    De milyen kegyetlen is a gyermek, ha haragos, kivált még ha oka sincs rá. Úton útfélen, hol csak érték megszégyenítették, mint tolvajt, kit lopáson ér a gazda. 
    Aztán az egyik gyermek kitalálta, hogy nevezzék el Bonifácnak, s ebben mind egyetértettek. Azontúl ez lett a neve a néhai Bodor András fiának: Bonifác.
    Ágnes mit sem tudott ezekről a dolgokról, ő védte magát a falu szájától ahogy lehetett, de hogy a fiát is kikezdjék az ő vétke miatt, azt egy percig sem gondolta volna. Ferkó se szólt egy szót se, nem panaszkodott a megaláztatás miatt, nem akarta anyját még inkább szomorítani, mert az asszony napról napra olyan lett mint az árnyék, szemei karikásak voltak, mint a kút gyűrűje, arca, mint a hold ábrázata, s a mosolya is kételen, volt, mint a félig éhes ember étvágya.
    Csak a hasa gömbölyödött napról napra, mind nagyobb s nagyobb lett,  a benne fakadt éle úgy növekedett benne, mint a jóféle sarjú, mit háromszor is lekaszál egy évben a gazda. 
    De aztán egy mégis, egy napon a boltba menet, látta, hogy jönnek a gyerekek az iskolából, s szemével Ferkót kezdte el keresni, de sehol se látta. Aztán fennebb ment, a Kádárok utcáján, amelyikből az iskola is nyílik, hátha csak lemaradt a többiektől. De nem. Ott se látta Ferkót, de aztán kiabálás ütötte meg a fülét, s a hang irányába szaporázta lépteit. 
    S amit látott, attól meghűlt benne a vér. Ott állt Ferkó, az ő kicsi fia, arccal a Nádasék kerítésének támaszkodva, s Kozák Jancsi, s még egy nagyobbacska gyerek, kit nem ismert meg, tépték, rúgták, karmolták, hol csak érték, a közben ezt kiabálták:
    – Bonifác, Bonifác – s hol csak érték köpdösték Ferkót.
    Az egész gyermek csupa sár volt, orrából szivárgott a vér, szemei feldagadtak, s arca maszatos könnyekkel keveredett vértől. 
    – Megosztozának az én ruháimon, s az én köntösömre sorsot vetének – ez villant át Ágnes agyán, s a fájdalom rongyot hasított a lelkéből. Úgy feljajdult, mint kinek kés döfnek a szívibe, s rohant, hogy védelmezze gyermekét, s elűzze onnan a bajcsinálókat, de mikorra odaért, a két gyermek már elinalt csak Ferkó állt úgy, mint a leszakadt, sárba höngörödött alma. 
    Szótlanul mentek hazáig, se a gyermek, se az asszony nem szólott egy árva szót se, csak mentek, mintha ki akartak volna menni ebből a gyarló világból. Mikor hazaértek, Ágnes megetette a marhákat, a disznóknak moslékot öntött, a tyúkokat szemet szórt, majd bezárta a kutrécba, hogy nehogy a róka kedvet kapjon a lakomához, aztán bement a házba, leakasztotta az ura erdőre járó tarisznyáját, kenyeret, szalonnát, hagymát tett belé, egy melegebb ujjast, két pár zoknit, a fia ünneplő ruháját a csizmával együtt, s leült Ferkó elé egy székre. Végtelen gyöngédséggel nézett a fia szemébe, úgy simogatta meg az arcát, mint kit utoljára simogatnak, s lágy, szelíd hangon így szólott:
    – Te most fiam elmégy a világba. Ide a tarisznyába készítettem mindent, mire szükséged lehet, s mit a házban találtam, egy kevéske pénzt is tettem, őrizgesd, s ha a szükség úgy kívánja, hát használd fel bátran a boldogulásodhoz. De egyet ígérj meg fiam – s itt szívére vonta gyermeke apró kezeit – hogy becsületes leszel, a másét nem kívánod saját vesztedre – s itt elakadt a hangja, s az utolsó szavakat már csak zokogva tudta kimondani – s megőrzöd apád emlékét, míg csak élsz, mert jó ember volt áldja meg az Úristen holtában is, engem pedig, a szülőanyádat felejts el mindörökre, mert méltatlan lettem én arra, hogy ezentúl anyádnak szólíts. 
    Azzal homlokon csókolta a fiát, vállára tette a finom posztóból szőtt szürke tarisznyát, s becsukta mögötte az ajtót.
    Még egy ideig ott ült egyedül a reátámaszkodó csendben, hallgatta a kutyák ugatását, s olyan furcsa érzése támadt, mintha a világ minden zaja egyes-egyedül az ő szívéből törne elő. Mikor jól kiüldögélte magát, kinyitotta a kályha ajtaját, egy csipor vizet öntött bé, aztán eloltotta a lámpát, s úgy ahogy volt egy szál köntösbe nekivágott az éjszakának. 
    Napok múltán egy szentsimoni ember találta meg a Kakukkhegy déli lüjtőjén. Azt mondják farkasok végeztek vele.

 
Marián Gabriella további írásai az Első Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Első Közlés Írások 
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhető:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón