Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Szabó Kila Margit
(1939 - )
Nagyi meséje
Évike keserves sírása a szomszédba is elhallatszott:
 
- Nem akarom! - hüppögött szívfájdítóan. Nagyihoz bújt, simogatta õsz haját és ráncos arcát.
 
- Nem akarom! - kiáltotta. Mostanában gyakran ismétlõdött meg ez a keserves sírás. Sokszor nem is tudta miért, de sírt. Nagyon hiányzott az édesanyja, akit nem rég elvesztett. Azóta Nagyi volt a legédesebb, legjobb ember, akihez ragaszkodott. Ez a fekete kendõs, bõ ruhás, ráncos arcú, kedves, nyugodt, öregasszony volt a mindene. Senkit nem szeretett ennyire. Még az Apját sem. Igaz, õt alig látta, mert a hajón dolgozott. Ritkán tudott hazajönni, pár órára.
 
Nagyi, ölébe vette kis unokáját, és számtalan csókot nyomott arcocskájára. Érezte súlyát a kislány sírásának.
 
- Ugye meghallottad, amit Édesapád mondott nekem? - A kislány ismét keservesen sírt. A Nagyit úgy szorította, mintha nem akarná soha elereszteni. Nagyi homályos szeme könnybe borult. Látása mostanában sokat romlott. Inkább csak a tapintására szorítkozott.
 
- Tudod, el kell mennem a lányomhoz, meg az orvoshoz, mert alig látom azt a szép, kék szemedet. Ha meggyógyul a szemem, visszajövök.
 
- És én? Kivel leszek? Nem akarom, hogy itt hagyj! - mondta szaggatott hangon Évike.
 
- Te, addig a rokonoknál leszel. Tanulsz, és vársz engem. Elviszem a fényképedet. Ha hiányozni fogsz, megpuszilgatom - törölgette kis unokája és maga könnyeit.
 
- Tudod mit? Ne sírjunk! Elmesélek neked valamit. Legyen a címe: Nagyi meséje.
 
Volt a faluban egy család. Három gyermekük, egy takaros kis boltjuk, kocsmájuk volt. Az egyik kislánynak Eszter, a másiknak Judit, a kisfiúnak meg Jánoska volt a neve. A családnak még volt pincéje és szõlõje is. A megtermett bort, a vegyesboltból nyíló kocsmába árulták, ahol nagy bálokat rendeztek. Eszter és Judit, segítettek a bolti munkákban. Kiszolgálták a vevõket. Megnõtt ám a forgalom, amikor a két szép leány felcseperedett. A fiatal fiúk egyre gyakrabban látogatták a kis boltot.
  
Eszterke, a legidõsebb, szép fekete szemû, hajú, sudár termetû leánnyá nõtt. A falubeli legények versengtek is kegyeiért. Nemcsak hogy szép, de ügyes is volt. Finomabbnál finomabb ételeket sütött, fõzött. 4 éves volt, amikor a szülei beíratták polgári iskolába. Úgy, ahogy a módosabb családok gyermekeit szokták taníttatni. Juditka is helyes, barnahajú leánnyá nõtt. Jánoska pedig jóképû fiúvá fejlõdött.
  
A kisboltba sokan jöttek vásárolni. Roskadásig tele volt élelemmel, szíjcukorkával. Bocskor cukorkának és szíjcukorkának is hívták. Tudod, olyan volt, mint a cipõfûzõ. Hosszú, vékony, fekete. Lehetett vele még játszani is. Ha hosszura nyújtották, volt nyaklánc, vagy szíj. A gyerekek nagyon szerették. A környéken ez volt a legjobb kis bolt.
 
Az eladók szépek és udvariasak voltak. Az emberek egymás kezébe adták a kilincset. Különösen akkor, amikor Eszterke és Juditka árultak.
 
Jánoska egyszer úgy érezte, mostanában nem becézgetik, biztos nem szeretik, azt gondolta. Elhatározta, meggyõzõdik arról, hogy tényleg szeretik-e. Ebéd után bebujt az ágy alá. Szüleinél vendégek voltak. A lányoknak gyöngyöt, Jánoskának meg kispuskát hoztak ajándékba.
 
- Tényleg hol van a kisfiú? - kérdezték. Jánoskát már órák óta nem látták. A lányok, és a szülõk mindenütt kétségbeesetten keresték, de hiába. Jánoska összekuporodva, jól elrejtõzött az ágy alatt. Édesanyja már sírt is. Jánoska jó gyerek volt, nem csavargott el soha.
 
- Istenem! Add, hogy megtaláljam, máris hiányzik! Ha itt lenne, hogy örülne a kis puskának, amit a vendégek hoztak neki ajándékba - mondta édesanyja.
  
Egyszer csak sírást hallanak az ágy felõl, majd csend lett. Kivillant az egyik cipõcske. Megint sírás. Jánoskának minden baja volt. A gyomra hangosan korgott, meg pisilni is kellett volna. Most biztos elverik - gondolta. Pedig még soha nem bántották. Elhallgatott.
 
Édesanyja és a lányok összenéztek.
 
- Most miért nem sírsz? - kérdezte édesanyja. Jánoska lélegzet visszafojtva hallgatódzott.
 
Egyszercsak megszólalt: - Mindjárt sírok, csak egy kicsit pihenek.
 
Ennek hallatán Édesanyja, Eszterke, Juditka, hatalmas nevetésben törtek ki.
 
- Gyere ki onnét, láttunk ám, nem kapsz ki - mondta Édesanyja.
 
Jánoska szégyenkezve elõbújt. Eszterke ölbe kapta. Anya és Juditka millió puszit nyomtak arcára.
 
- Te kis huncut, úgy megijedtünk, nem tudtuk hol vagy, máris hiányoztál. 
 
Jánoska ma nagyon boldog volt. Évike hahotázni kezdett. Nevetése átragadt Nagyira is. Most már nevetve sírtak.
 
- Aztán mi történt még? Nagyi mesélj még! Juditkáról is - kérte Évike. - No, jól van.
 
Egyszer, amikor még Juditka talán két éves volt, falubeli barátok jöttek vendégségbe. Az egyik hölgy azt mesélte valahol, hogy õ még nem evett lóhúst, de semmi pénzért sem enné meg. Nagy volt a szegénység ebben az idõben. Disznóhúst nehezen lehetett kapni, meg nagyon drága is volt. Eszteréknek kevés pénzük volt, ezért lóhúst vettek. Kicsit több só és fûszer kellett bele, mert különben édes ízû volt a hús. Eszter igen jól, ízletesen tudott fõzni. Fasírozott készült a húsból, a vendégeknek ízlett is. Majdnem kiderült a turpisság.
 
Kis Juditka nyi-ha-ha-ha, nyi-ha-ha-ha állandóan nyerítésbe fogott. Hallotta, amikor édesanyja vette a húst, és megkérdezte, a hentest, ez ló hús? - Így történt, hogy az a vendég is megette a lóhúst ingyen, aki azt mondta, hogy õ semennyi pénzért sem enné meg azt.
 
Évike és Nagyi ismét hangos nevetésben törtek ki. Még akkor is nevetni kellett, ha egymásra néztek.
 
- Most Eszterkérõl is légy olyan szíves, mesélj! - kérte Évike.
 
- Jól van, ha akarod. Hát, nagyon szép kislány volt Eszterke. Két odavalósi fiúnak nagyon megtetszett. Az egyik gazdag volt, a másik szegény fiú. Szülei a módosabb legényt akarták Eszternek. Õ meg a szegényt választotta. Mert az olyan szép, kék szemû fiú volt, hogy olyant nem látott sehol. Alig várta, hogy megpillanthassa. Szülei megtiltották, hogy találkozzon Péterrel. De olyan szép, csinos legényt nem látni! El sem tudta képzelni, hogy elteljen egy nap nélküle. Még álmában is õt látta. Csak titokban találkozhattak. Eszterke sokat sírt ezért. Nagyon szerették egymást.
 
Elhatározták, nem engedik, hogy elszakítsák õket egymástól. Egyik nap vonattal Pestre szöktek. Albérletbe költöztek. Péter gyárban dolgozott. Eszter pedig otthon várta szeretettel, finom ételekkel párját. Otthonukat szép bútorokkal berendezték. Mit volt mit tenni, a szülõk beleegyeztek a házasságba. Boldogok voltak, de még boldogabbak lettek volna, ha szüleik is ott lettek volna az esküvõn. Nagyon szerették egymást. A boldogságuk egyre nagyobb lett. Nagy öröm volt, amikor kiderült, hogy Eszterke babát vár. 
 
Napfényes, langyos szeptemberi napon, Péter és Eszter az utcán, ölelkezve sétáltak. Eszternek nagyon megfájdult a dereka, és a hasa. Péter a közeli kórházba vitte. Az egyik orvos megvizsgálta, és azt mondta: - Hamarosan megszületik a Baba!
 
Pár óra múlva meg is született a Kicsi. Kislány volt. Péter, ahogy meglátta, már szerette is. Csöppnyi kezével amint hadonászott, kicsi szájával szopásnál cuppogott, olyan édes volt. Nagy kék szemekkel nézett. Pont olyan volt, mint az apja. És õ nagyon boldog volt. Hárman: Péter, Baba, Eszter, még boldogabbak lettek. - És hogy hívták a Babát, mi lett a neve? - kérdezte, kíváncsian Évike.
 
- Évikének... Mint... nekem?... Én... én... voltam? - mondta... boldogan... szaggatott hangon... - Igen..., kis... Unokám - válaszolt Nagyi, könnybe lábalt szemmel. Ketten, most még szorosabban ölelték egymást.
 
- Drága, drága, Nagyikám, én Tégedet annyira, de annyira szeretlek! - Szempillái lassan lecsukódtak, és Nagyi ölében mély álomba szenderült.
Ez az írás 2016. június 16-án került a NapSziget honlapjára.
 
Szabó Kila Margit további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón