Vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSŐ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Szappanos Gábor
(19..– )
Babódi ballada
– Basszerkányos vargajános! – szisszent föl Boronkay József, amikor a léckerítés meglazult darabjainak szögelése közben a szög helyett a hüvelykjét találta el a kalapáccsal. Kis időre abbahagyta a munkát, és rázogatni kezdte a kezét meg dörzsölgette pórul járt ujját. Közben unottan elnézett északnyugat felé, de nem látott egyetlen kósza felhőfoszlányt sem. Csak valami nagy madárféle közeledett messze, a csabonyi barackos fölött: a Duna valamelyik holtágából időnként idetévedt még mutatóba egy-egy barna kánya. 
    Negyed óráig még javítgatta az utóbbi időben elhanyagolt kis tanyája konyhakertjének kerítését, aztán eszébe jutott, hogy be kellene mennie megnézni, megfőtt-e már a bableves. Meg szomjas is volt.
    Már távolról észrevette, hogy valami változás történt. Vagy nem úgy volt valami, ahogyan hagyta, vagy lába kelt valaminek, vagy… A szíve rögtön a torkában dobogott. Az a hatalmas, fényes nyelű ágsöprű, az a változás. 
    Idegen holmi.
    A kiskonyha bejárata mellé volt támasztva. Szép rendesen, ahogy egy hosszú útról megtért lovat kifognak, és az istállóban bekötnek a jászol elé. 
    De az igazi meglepetés odabent érte: a bablevest asszony kavargatta! Egészen visszahőkölt: egy teremtett lelket sem látott már tíz álló napja. Akkor járt utoljára a faluban. Amikor megjelent az ajtóban, az idegen oda sem fordult, csak foghegyről megjegyezte: – Nem lesz rossz, csak még szurokfű kell bele.
    – Azt a legvégén szoktam beletenni – felelte a házigazda, merő udvariasságból. Tíz éve, amióta eltemette a feleségét, nem érintette asszony a fakanalat. Nagyon jól főzött a felesége, s Boronkay rengeteget tanult tőle, a halála után még inkább tökélyre fejlesztette a szakácsművészetet: úgy érezte, ezzel is adózik az emlékének. Minden remek ételben a kedves is benne volt: az ínycsiklandó levesek gőzének lomha gomolygása felért egy szelíd szellemidézéssel. 
    Most azonban nemcsak a tarkabableves meleg szaga csapta meg az orrát, hanem valami más is: különös, hűvös illat – nem ártéri nyárfáké, hanem sűrű erdők nehéz aromája. A nő árasztotta magából, ahogy odalépett elé, és nekiszegezte a kérdést: – Akkor hol a szurokfű? A leves kész.
    Boronkaynak nem jött ki szó a torkán, csak rámutatott a konyhaszekrény középső polcára: kis üvegcsékben ott sorakoztak a fűszerőrlemények. A nő aranybarna haja az álla alatt szorosan megcsomózott, igénytelen fekete főkötő alá volt szuszakolva, amely mélyen a homlokába lógott. De hiába: néhány göndör tincs megtalálta a módját, hogy kiszabaduljon a fogságból. Felsőtestét fehér, puffos, rövid ujjú vászoning és fekete pruszlik fedte, alatta bokáig érő, ugyancsak fekete rokolya. A lábán magas szárú, fűzős fekete cipő. Márványfehér bőre volt – a bokája valósággal világított a cipő és a szoknya közt –, karja, keze, arca finom, nem paraszti munkához szokott. Tojásdad arcának legfeltűnőbb vonása: tökéletes szabályossága. Szája se nem túl széles, se nem túl keskeny; se nem túl piros, se nem vértelen; se nem túl érzéki, se nem túlságosan tartózkodó… Istennek, amikor az asszonyt megteremtette, ilyesféle eszménykép lebeghetett a szeme előtt. Szeme színét a gazda nem látta. De ha történetesen nincs ilyen félhomály a piciny ablakú helyiségben, akkor sem tudta volna megállapítani. Ahogy ott állt Boronkay előtt – nagyjából egyforma magasak voltak –, a haja rémlett a legkülönösebbnek: a tűzhely ajtaja valamiért nyitva volt, és a tűz fénye izzó gyűrűbe vonta kiálló, lebegő tincseit: mint rezgő lángnyelvek, úgy simogatták-nyaldosták formás fejét… A legtermészetesebb mozdulattal nyúlt oda a fűszerpolchoz a szurokfűért. 
    Olyan otthonosan tett-vett, mintha ezer éve volna ennek a konyhának a tündére.
    – Az ebéd tálalva! – riadt fel Boronkay az álmodozásból. Észre sem vette, hogy meg is van terítve. A legszebb tányérokat, poharakat, evőeszközöket és papírszalvétákat tette az asztalra az idegen asszony. Levesestányérból nem volt már két egyforma darab, Boronkaynak a legszebbiket – a futókutyamintás arany-kék szegélyest – készítette ki. Tudta, hogy a gazda hol szokott ülni, a saját terítékét viszont nem arra a helyre tette, ahol egykor a feleség evett (Boronkaytól jobbra, a tűzhelyhez legközelebb), hanem a férfival szembe. 
    A gazda saját magának csak a legritkább esetben terített meg annak rendje és módja szerint: amikor a búskomorságot az életkedv ideiglenesen háttérbe szorította. Tisztában volt pedig vele, hogy sokat képes javítani a helyzeten a szigorú rend szerinti élet, meg az is, ha mindennek megadja a módját. Ha egy helyütt elengedi magát, elengedi másutt is, és a depresszió leviatánja egyre mélyebbre húzza az üröm fekete tengerébe. Nehéz ügy: tudta, hogy mit kellene tennie, de azt is tudta, hogy a megszokott kerékvágásból szörnyen nehéz kizökkenni. 
    Ez egy tűrhetőbb nap volt: kínkeservesen indult, de erőnek erejével kényszerítette magát, hogy elkészítse a levest és megjavítsa a kerítést. Teljesen el tudott merülni az efféle gyakorlati feladatok megoldásában, ilyenkor az agya kikapcsolt, és a magány nem rágta a szívét. Meg aztán ideig-óráig a jó enni- és innivaló is megvigasztalta kissé, és feledtette a baját.
    – Mit csináljak a maradék csipetketésztából? 
     Most már nem ártana tudni, ki ez. – Nyújtsd ki nagyon vékonyra és süsd meg laskának a tűzhely vasán. Majd elnyomtatjuk vele a levest.
 
Az asztal közepén – pontosan az idegen nő és őközte – a hatalmas fazék leves egyre jobban gőzölgött, pedig már hűlnie kellett volna. Lassan az egész kiskonyha merő gőz lesz. Boronkay ennek ellenére kötelességtudóan kanalazta az ételt, nem is igen pillantott föl, s ha néha mégis, asztaltársát már alig látta. De nem is bánta, csak kanalazott, kanalazott, hisz talán soha ilyen finomra nem sikeredett a bableves, egészen különleges volt. Nincs két egyforma bableves, még ha teljesen egyformán készíti is az ember: mindnek külön egyénisége van. Hiszen nem egyforma ízű a zöldség, a csipetkében a tojás, a vöröshagyma, a fokhagyma, a borecet, a méregerős cseresznyepaprika – a babról nem is beszélve. Boronkay teljesen elbódult az ízek orgiájától – aztán egyszer csak azt vette észre, hogy megszűnt a gőzölgés. Fölpillantott…
    … és egy vénasszony visszataszító képét látta az asztal túloldalán! A csúfság orra majd’ beleért a levesbe, beesett szája alatt a leevett, hosszú állán néhány rút szőrszál lengedezett a tányérjából fölszálló melegben, a szürkére mocskolódott főkötő még inkább belelógott ezernyi ránc szabdalta homlokába. 
    – Megsült már az a laska?! – érdeklődött a vénség rikácsoló hangon. Ahogy Boronkay ijedten felpattant az asztaltól, nehéz széke hátravágódott és fölborult. Odalépett a tűzhelyhez, és puszta kézzel gyorsan megfordította a három laskát. A szélüknél itt-ott már kezdtek feketedni, az egyiken meg egy tenyérnyi rész felhólyagosodott. Az a legfinomabb, ott még vékonyabb az amúgy is vékony tészta, ezt hagyom magamnak, a másik kettőt kapja a vénasszony. 
    – Most már vedd le, én azt a püffedtet kérem! – rendelkezett a szipirtyó. Furcsamód nem is az asszony hirtelen elaggása érte a legváratlanabbul Boronkayt, hanem a szerepváltás. – A másik kettő a tied lehet.
    Csámcsogva evett, s mikor végzett, bort kért. Boronkay ösztönösen egy kis egydecis poharat tett ki, amilyenből ő szokott inni, gyorsan hozott friss bort a pincéből, s öntött a parancsolgató csoroszlyának. 
    – Lehet, hogy te ilyen pohárkából iszol, fiacskám, de nekem ez kicsi. A homoki bor amúgy is gyönge, háromdecis poharat adjál... 
    Miután egy szuszra kiitta, elismerőleg csettintett a nyelvével, s már nyúlt is be a rokolyája alá, s valahonnan a hús sejtelmes mélyrétegei közül – mióta megvénült, szörnyen el is hízott – előhúzott egy kicsiny motring seszínű cérnát és egy nem különösebben bizalomgerjesztő, fényes, barnásfekete golyófélét, amelyből imitt-amott mintha szőrszálak álltak volna ki.
    A golyót kitette a viaszosvászon abroszra, a motringból meg letekert legalább félméternyi cérnát, s késsel apró darabokra szabdalta. A darabkákat az ujjai közül az asztalra pergette, majd belesöpörte a tenyerébe, kezét ökölbe szorította, és Boronkay orra alá tartotta. – Fújjál rá!
    A férfi kérdőn a vénasszony nedvedző disznószemébe nézett. – Fújjál már rá, a kutyafáját!
    A felvilágosult tanárember, akit ideggyengeség miatt nyolc éve leszázalékoltak, vállat vont, és unottan a szipirtyó párnás, májfoltos öklére fújt. A csúfság széttárta a kezét: a cérna egyberagadt.
    – Most már hiszel a szemednek?… No, hát itt van ez a bezoárgolyó. Csodatévő erő lakozik benne: öt percig fogd jól a markodba, s közben gondolj arra, amit nagyon szeretnél… Legjobb volna persze, ha mindezt holdtölte előtt vagy után fél órával tennéd, akár többször is, s közben a másik kezedben egy rózsatövissel egy zöld gyertyára vésnéd a vágyadat, de azért így is jó lesz… Csak nagyon kell akarnod. 
    Boronkayt hirtelen elfogta a hányinger az ócska kuruzslástól, legfőképpen pedig a förtelmes barna masszától. De aztán arra gondolt, hogy baj nem lehet belőle, ha erősen összpontosít valamire. A meleg tapintású golyó nehéz volt, mint az ólom… 
    – Két héten belül teljesül a vágyad.
 
A boszorkány sebesen röpült Szárazbabód felé, a füle mellett süvített a szél, görcsösen szorította ösztövér paripája nyakát, ujjbütykei egészen kifehéredtek, a magasban nem érezte többé igazán biztonságban magát. „Már a szombat sem olyan, mint hajdan – kesergett magában. – Hogy is lehetne olyan?!… Az ördög már nem a régi vad kan, csak árnyéka egykori önmagának, kicsúszott a lába alól a talaj. Az emberek már nem hisznek az Istenben, akkor ugyan minek higgyenek őbenne…? Tudja ő ezt jól, ezért mond olyan sokszor csütörtököt a lőcse a szombati orgiákon. Csak ül fekete trónusán, tanácstalanul vakargatja nagy veres füle tövét, látszik rajta, hogy teljesen elbizonytalanodott… Meg aztán hogy is lehetne nyugodtan tombolni a Gellért hegyén, amikor mindenfelé andalgó szerelmespárokba botlunk, mindenhol lámpák égnek, odalent pedig szüntelenül zúg a város. A kakaskukorékolást is alig lehetne meghallani, ha volna még egyáltalán kakas arrafelé. Meg aztán nincs is annyi hely a lejtőkön, hogy az ember lánya felszabadultan ugrándozhasson és visonghasson, már ez sem lehet az osztályrészünk, vigaszképpen azért, hogy a társadalom kitaszítottjai vagyunk. Hiszen mi vagyunk azok, akik egy életen át nem léphetünk ki a körből, amibe beleszülettünk… Nincs magányosabb lény, mint a boszorkány, amikor elhagyják segítői és irányítói, az égi és alvilági szellemek…  Ha az emberek hisznek a létezésünkben, az a baj, mert akkor eleve rossz szemmel néznek bennünket, és ártó szándékot tételeznek fel rólunk, ha meg nem hisznek, akkor hogyan érthetnék a gondjainkat?! Hiába vagyunk – látszólag – képesek többre, mint ők, hiába szállunk, mint a madár, és hiába tudunk rontást hozni ellenségeinkre, mégis mi vagyunk kiszolgáltatottabbak, mert mi mindezt nem a saját erőnkből értük el, nem küzdöttünk érte, hanem fölülről – vagy éppenséggel alulról – kaptuk, és bármikor vissza is vehetik tőlünk. Az uraink felé sem fordulhatunk, mert azok csak széttárják a karjukat, mondván: A szerződés szerint örökre minket kell szolgálnotok… Még jó, hogy nekem nincs gyerekem, legalább nem lesz kinek átadnom átkos tudományomat. Legyen átkozott a pillanat, amikor anyám csecsszopókoromban egy érintéssel átplántálta belém a boszorkányságot! Miért nem hagyták meg nekem a választást?! 
    Az ördög magja háromszor hullott termékeny talajra bennem, de szerencsére mindháromszor sikerült megszabadulnom valahogy a fattyától. Most már ez a veszély nem fenyeget, a vén lókötő örül, hogy él. De azért a hatalmához foggal-körömmel ragaszkodik… Pedig alig van már neki. Most is már egyre inkább érzem, hogy ez a söprű meg-megbillen, fogyóban az erő, ami a magasban tartja… Két hete a cérnát még össze tudtam ragasztani, de…”
    A boszorkány repült, repült, mint a szélvész a Boronkay-tanya felé. Nőttön-nőtt benne a nyugtalanság. Érezte, hogy a bezoár nem fog használni, vagy talán tudta is? Becsapott egy érzékeny embert… Azzal próbálta elaltatni a lelkiismeretét, hogy parancsra tette. Megparancsolták neki, hogy el kell pusztítani ezt az embert… 
    Milyen érdekes! Minél többször döccen meg vészesen fényes hátú paripája a légben, annál inkább elfogja ez a különös, emberi érzés… kezdi bánni a tettét. Azt sem szokták közölni az alvilági fejedelmek, miért kell rontást hozni valakire. Neki nem kérdeznie kell, hanem végrehajtani. Isten tudja – no de miket beszél?! –, mi történt szerencsétlen Boronkayval… Az biztos, hogy nem hitt a bezoárban, de látszott rajta: az a fajta, aki kíváncsiságból mindent kipróbál – mert arra is kíváncsi, amiben nem hisz. Meg aztán tapasztalt ember: egy kiskaput minden eshetőség előtt nyitva tart. 
    A seprűnyél most már akkorákat zöttyent, hogy majd’ levetette magáról a lovasát, akár egy megbokrosodott ló… De a boszorkány soha nem örült még ennyire a halálos veszedelemnek. Ó, hát hogy is örülhetett volna, hisz nem is ismerte!… Egészen megmámorosodott, hogy szakadoznak a láthatatlan kötelek, amelyek a hatalma vesztett uralkodójához kötötték. Előre-hátra billegett paripáján, mint kisfiú a hintalován: igen, ilyen gyermeki lelkesedéssel fogadta a sohasem ismert szabadság üzenetét. Mintha kinyílt volna a szeme, először életében, vagy mintha eddig csak homályos árnyakat látott volna mozogni a világos háttér előtt, és most, most először látott volna először élesen mindent…
    Más szemmel nézte maga alatt a világot. Mindent szépnek látott a kietlen kiskunsági tájon: az elszáradt, sárga kukoricát, a fonnyadtan csüngő levelű fákat, a repedezett, szikes földeket, a düledező górékat, a szabadban kószáló baromfiakat… a kutak mélyén a nyálkás, sötétzöld vizet nem látta, csak odaképzelte.
    Egyszer hirtelen visszapillantott, és a távolban a kéklő budai hegyek nagyon közelinek rémlettek. Különös, nem tudott róla, hogy eső készülődne. Nem is foglalkozott többet a dologgal. Csak repült, repült, élvezte, ahogy izgalomtól felhevült arcába csap a szél, ki tudja, repül-e még valaha… Egyszer egy szép barokk templom tornyán akadt meg a tekintete, aztán…
    …hupp! azon kapta magát, hogy egy nagyot bucskázik, és egy jókora szalmakazal tetejére zuttyan. A taplószáraz szalma porzott, a boszorkány prüszkölt, prüszkölt vagy ötször, és köhögött. Amikor ruhája ujjával kitörülte a szeméből a könnyet, körülnézett.
    Boronkay tanyáján találta magát. 
    Rögtön rossz érzés fogta el. A gazda nem volt sehol. 
    A boszorkány hasmánt lecsúszott a kazal tetejéről, és gyorsan lekapkodta a ruhájáról a szalmaszálak nagyját. Fölnézett: a söprű nyele mélyen belefúródott a kazalba. Mint egy vár csúcsán a zászló, olyan volt.
    Sietett a kiskonyhába – nincs. Átszaladt a közeli istállóba – ott sincs. Akkor már csak a nagyház marad. 
    És ott találta meg. A szobában. Lengett még, nemrég történhetett. A boszorkány hirtelen kerített egy kést, odatolta a lógó test alá a nagy asztalt, fölmászott rá, hónaljánál hátulról fél karral átfogta Boronkayt, és elvágta a kötelet. A férfi rogyadozó lábbal ráállt az asztalra, kis híján összecsuklott. Sípolva szedte a levegőt, megmentője segítségével leült az asztal szélére, lehajtotta a fejét, és nyakát dörzsölgette. A boszorkányt elfogta a gyöngeség a pőre, pihés, védtelen tarkó láttán. Lesegítette Boronkayt az asztalról, és odavezette az ágyhoz. Lefektette, betakargatta, a fejét jól felpolcolta, kinyitotta az ablakot, nyakát bekente valami büdös kenőccsel, majd készített neki meleg teát. 
 
Néhány napig nem szóltak egymáshoz. A boszorkány a házban és a ház körül serénykedett, súrolt, mosott, vasalt, főzött, kapált, ellátta az állatokat, bement a faluba bevásárolni, legfőképp pedig Boronkayt ápolta, etette finom húslevessel, amitől még a holtak is életre kelnek. Negyednapra nem sok tennivalója maradt, a tanyát mintha kicserélték volna, de a döntő lépésre még nem volt képes elszánni magát. A férfinak is kutya baja volt már akkor, a nyakáról eltűnt az árulkodó csík, csupán az volt különös, hogy állandóan inni kért. A boszorkány nem győzte főzni az enyhe nyugtató teákat, a fehérmályvalevél, pipacsszirom, izsópfű, macskagyökér és tüdőlevél keverékét. De nem használt semmit. Boronkay egyre szomjasabb lett. A boszorkány nem tudta, mire vélni a dolgot: láza nem volt a férfinak, és nem volt kánikula sem. De a házigazdának is akadt min csodálkoznia: az asszony, akinek úgy égett a keze alatt a munka, mint egy ifjú menyecskének, ugyanaz a rút vénség volt, aki két és fél hete rikácsoló hangon egzecíroztatta.
    Az ötödik napon, délután Boronkay nem bírta tovább, felpattant az ágyból, és amúgy pizsamásan kirohant az udvarra, széttárta a karját, és felkiáltott: – Vizet kérek! Vizet! Rengeteg vizet!
    A boszorkány most már értette, és titkon elmosolyodott. Bement a kiskonyhába, és a kemencepadkán heverő, viharvert batyujából előszedett egy kis szutykosszürke vászonzacskót. Kivitte az udvar közepére, oda, ahol Boronkay elkiáltotta magát, letette a földre, majd kiürítette a tartalmát. Három apró, barna valami hullott ki belőle. Kért egy téglát Boronkaytól, aki vállat vonva beballagott a házba, és a spájzból kerített egy tömör téglát, amely még a vályogház alapjaiból maradt meg, s amelyet hideg téli estéken melegítőként használt a dunyha alatt. A boszorkány tűzifát is kért meg gyújtóst. Mire a férfi meghozta, ő kerített két egyforma követ, és rájuk fektette a téglát. Alátette a gyújtóst, a szeme egy pillanatra felszikrázott, s már pattogott is a tűz a tégla alatt. Rakta alá a fát, rakta, rakta, s mikor már eléggé felforrósodott a tégla, rátette a három kis összeaszott barna valamit, amik rögtön sercegni kezdtek.
    – Azok meg mik? 
    – Kaméleonmájak – felelte a boszorkány, de nem árult el többet. 
    A magyarázatot az ég boltozatja adta meg tíz perc múlva. Először a négy világtáj felől négy hatalmas sasmadár repült a fejük fölé a magasban, körözött párat, majd mind a négy visszarepült, amerről jött. Négy ékes toll vitorlázott le az égből a nyomukban. 
    Ezután olyan látvány következett, amelyet egyikőjük sem felejtett el soha. A májak javában sültek még, tán füstöltek is már, amikor egyszeriben minden irányból ijedelmes, bíborlila hasú, kövér fellegek gomolyogtak fenyegetően a Boronkay tanya fölé. Két perccel később összezárult fölöttük a kékség – kémlelőlyuk a mennyország felé –, és borzalmas zengéssel megnyíltak a pokol csatornái. Mintha a világ szíve akart volna kiszakadni. – Csókolj meg! Csókolj meg! Nem fogod megbánni! – harsogta túl az égiháborút a boszorkány. A következő villám fényénél Boronkay József mélységes kétségbeesést látott a szemében. A csaknem éjjeli sötétségben közelebb lépett a boszorkányhoz, ösztönösen átkarolták egymást, s a férfi behunyt szemmel, száját csücsörítve előrehajolt. De mielőtt ajkával megtalálta volna a szőrszálak közt, az irdatlan orr alatt a beesett, vonalvékonnyá keskenyedett szájat, egy szerelemtől duzzadó, vágytól nedves fiatal női ajak tapadt az övére. Még akkor is mozdulatlanul álltak, amikor a vihar már elvonult és újra hétágra sütött a nap.
    Amikor aztán Boronkay gyengéden eltolta magától az asszonyt, és ránézett, nem tudta, hogy az orcájáról gyöngyszerűen pergő két csepp esővíz-e vagy a kicsurranó könny.
 
Szappanos Gábor további írásai az Első Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Első Közlés Írások 
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhető:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón