Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Szabó Márton - Vasi Szabó János
Meseregény
2. rész
A Sziklaszeri hágó felé

Elköszönve a nyulaktól Barnabás folytatta útját északnak. Szép napsütéses õszi idõ volt, a levegõ szinte vibrált a párás melegben. Langy déli szél simította a dombok szálas füvét. Barnabás jól kilépett és kedvet kapott a dudorászáshoz, egy régi medvedzen dalt énekelt a mézserrõl, mígnem az út az emelkedõt megkerülve nyílt síkságra ért. A fû itt szárazabb volt, s messze elõtte porfelhõ kavargott egy magányos vándor talpa alatt.

Medvénk meglazította övében a szekerce nyelét, nem tudhatta, kit hoz útjába a sors. Hamar közelébe ért az utazónak, hisz az övénél kurtább lábakkal nem sokáig járt elõtte. A kellemes idõ ellenére a feje búbjára húzott csuklyába végzõdõ, kopott kék köpönyeget viselt, göcsörtös botjára támaszkodva fürgén lépdelt. Koszlott gyékény saruja a megtett hosszú  útról árulkodott. A csukja alól szõrös pofa, és ravaszkás gombszem tekintett Barnabásra. A magányos utas egy foxi volt hát, de nem a megtermett kömöndörfoxik közül, hanem egy filigrán küttenbergi a tenger másik partjáról. Kíváncsian mérte végig a nagy medvét: 

- Légy üdvöz, mareskall uram! Vagy szólítsalak medvedzennek? Mint látod, nagy távolságot gyalogoltam, s a vesém is porzik, nemcsak a föld a talpam alatt. Ha nem veszed követelõzésnek, megkínálnál ama butykos tartalmából, amit ott lóbálsz a jobb feleden?

Meglepte a vándor merészsége Barnabást, de leakasztotta a tökbõl készült lopót és átnyújtotta, a kutya szimatolva emelte pofájához. Látható csalódás ült ki az ábrázatára, mikor megérezte: csupán friss patakvízzel töltötték föl. Azért jót húzott belõle, szõrös képén két oldalt lecsorgott a nedû.

- Ez jólesett! Engedd meg, hogy bemutatkozzam: Kékgúnyás Pöklencs vagyok, szolgálatodra. Esetleg, nincs még egy, mézserrel töltött kulacsod?

Barnabás eltátotta a száját, hisz még õ is hallott a távoli Mandulaszigetrõl jött híres Pöklencsrõl. Sok oldal betelne azokkal a hihetetlen kalandokkal, amik ezt az égszínû-köpenyes foxit kísérték, távoli földeken megtett hõstettek, és bizony sok csalafintaság lengte körül hírét-nevét. 

- Klerencfia Barnabás volnék, s csak ez a butélia víz van nálam. 

A kutya fölhúzta orrát, látszott, õ is hallott egy s mást a Mézpergetõ famíliáról. 

- Ismerem atyádat, az Öreg Klerencet. Engedelmeddel, csatlakoznék hozzád, ha te is a hegyeket irányozod lépteddel. Kettesben gyorsabban kopik az út, és biztonságosabb is a Sziklaszeri hágón az átkelés.

Ugyan medvénk szívesen sétált magában is, ám tudta: nem szerencsés megharagítani Pöklencset. Párban taposták tovább az út porát.
A szürke hegyek egyre közeledtek, sötét fellegek koronázták a csúcsaikat. A délutáni nap itt elerõtlenedett, utószor a hegygerinc lábánál terpeszkedõ erdõséget áztatta óarany fénysugarával. A síkság gyepszõnyege lándzsaként hatolt a fák közé, ám ott a széles lombkoronák alatt csak az élénkzöld tyúkhúr talált teret. Az út egyenest az erdõbe vezetett. A szélén ritkásan álló fiatal fák sima, ezüstös-szürke színû kérgûek, a rövid törzs fölött hamar elágazódó ágaikon nagy ovális levelek ültek a hosszú nyélen, fényes zöldjükbe sárga és rozsdabarna szín keveredett, a lehullt levelektõl az avar illatos volt. A gyümölcsök burka már felhasadozott, a ráncos, világosbarna csonthéj kikukucskált. Beljebb a fák egyre nagyobbra nõttek, a törzsük repedezett, barnásszürkén barázdált; széles, sûrû koronájuk alatt vékony erecskében csurgott alá a fény. Bizony, megérkeztek a hegység déli lábánál nõtt dióerdõbe. 
Barnabás széttárta karját, úgy szívta magába az erdõ illatát. Ugyan az igazi nagy diósok az északi oldalon kezdõdtek, az õsi Diófölde tartományban, ahonnan a Mézpergetõ família származott, mégis öröm töltötte el és a szülõföld emlékei. Útitársának morgása szakította ki révült állapotából.

- Barnabás uram, talán ideje volna éjszakai pihenõhely után nézni. Bár szépen süt a nap, az õsz nem hazudik, hamar beesteledik, itt a lombok árnyékában túlságosan is gyorsan. 

Reggel ropogásra ébredt Barnabás. Felült a fák alatt megritkult, harmatos fûben. Néhány lépésre tõle, útitársa keserves pofát vágva rágcsált pár szem diót. 

- Éretlen még, a héjától megbarnul a mancs. Mit nem adnék egy tisztességes reggeliért vagy legalább mandulafa nõne ebben az erdõben!

A medvét máris jobb kedvre derítette a kutya morgása, õ szerette a friss dióbél kicsit kesernyés, olajos ízét. Míg Pöklencs két útszéli kõdarab közt törte meg a héját, medvénk erõs mancsában párosával roppant a barna csontár. A sovány vecsernye után ismét útra keltek, itt szûkös ösvénnyé vált az út, a talaj lassan, de egyenletesen emelkedett. A diófákat tölgyek váltották, beborult az ég, csöndes esõ kerekedett, ám a lombkoronán csak néhány csöpp csordogált alá. A szürkület a fák alatt fakó félhomállyá vált, ami egyre sûrûsödött, amikor a tölgyes zárt bükkerdõvé vált, amibe az út mellett néha kõrisek és hársak vegyültek. Lehûlt a levegõ, a kutya összehúzta magán a kék-köpenyt, ám medvénknek ez az idõ igencsak kedvére való volt a vastag bundában. Egy õsöreg gyertyán korhadt odvában pihentek le estére, a párás csöpögõs idõben Barnabás hiába pattintott szikrákat, nem akart meggyulladni az avar az összegyûjtött gallyak alatt. Vállat vonva fordult meg, s húzódott az odú belsejébe, ahol szárazabb volt. Ám hirtelen kemény hang harsant mögötte, idegen - mégis Barnabásnak ismerõsnek tûnõ - nyelven, villanó fény szakította föl a sötétet, s mire csodálkozva hátra nézett, Pöklencs egy kisebb tábortûz mellett ült, s a virgonc lángok fölött melengette mancsát. 

- Nem szeretem a ködös, hideg estét, kiújul a derékfájásom. Foglalj helyet a tûz mellett, mareskall uram.

- De hát, hogyan?... - tátotta el száját a medve. - Kasztalínyiában a legügyesebb tûzcsiholók egyike volnék, ám ilyen nedves helyen, nincs az a kovakõ, ami lángot lobbantana. Ez is amolyan mandulaszigeti trükk?

A kutya pofája a szokott idegesítõ vigyorba rándult a csuklya alatt:

- Sok mindent nem tudsz még Mandulasziget népérõl, Klerencfia Barnabás. De tegyük el magunkat holnapra. Nehéz út áll elõttünk, talán a legnehezebb e hegymászás közben.
 

Harc a hágón

Másnap és harmadnap jól kiléptek az egyre meredekebbé váló ösvényen. Szinte észrevétlen változott a bükkös gyantaillatú fenyõerdõvé. Az addig egyenletes talajból jókora szürke sziklák meredtek elõ. Az út gyakran kerülgette azokat, még a medvének is nehezebbé vált a járás, Pöklencs pedig lihegve kapaszkodott göcsörtös botjába. És eljött a pillanat, mikor a szálas lucfenyõk csökött törpefenyõknek adtak helyet; Barnabás is kileshetett a lombjuk fölött. De nem sok öröme telt a látványban: zöldesszürke, mohaszerû gyep törte meg itt-ott a fakó sziklarengeteget, ráadásul a feltámadt szél a képébe vágta a havas esõt.

A negyedik napon az út menti sziklák árnyékában bújtak meg a viharos szél, és a jégszilánkos égi áldás elõl. Barnabás egyre inkább tisztelettel gondolt az Öreg Klerencre és a társaira, akik medveöltõnyi idõvel korábban seregestül keltek át itt a vadonon, hogy a hegység déli oldalán új hazára leljenek. Útitársát viszont csak a zimankóssá vált idõ érdekelte, köpenye mélyérõl állandóan a testet-lelket melengetõ itókákat emlegette.

- Még hogy a kutya ugatja a hideget, ostoba szólás, de jól esne egy kis mandulapárlat! - zúgolódott egyvégtében.

Reggel újabb kellemetlenségre ébredtek, az este havazásba váltott a jeges esõ. Még Barnabásnak is térdéig ért, Pöklencs pedig botját dühösen a szürke égre rázva derékig süppedt a porhóban. Elõre haladtukban csak sejtették az utat a fehér dunyhatakaró alatt. 

- Föl ne támadjon a szél, mert akkor lesz itt olyan förgeteg, hogy az orrunkig se látunk.

Igyekeznünk kell, hogy az éj beállta elõtt felérjünk a Sziklaszeri hágóra, mert a sötétben az út járhatatlan arra a sok szakadék miatt - mérgelõdött a kutya köpenyének átázott szegélyét csavargatva. Megálltak egy meredek sziklafal alján, itt a hó elvékonyodott, csak arra volt elég, hogy Pöklencs saruját nedvesen tartsa. A dióerdõben szedett héjas gyümölcs maradékát majszolták el, még a foxi se panaszkodott miatta, teli pofával zabált. 

A hó csak szakadt, alig láttak az orruknál tovább. Barnabás haladt az élen, hatalmas termetével törve az utat, a foxi mögötte bújva csoszogott. Ahogy közeledtek a csúcshoz, felerõsödött a vihar, jégkristályokból alakult tölcsérek szöktek feléjük, a medve kerek képén fehér lepelként terült szét a hódara. 

Váratlanul elállt a hóesés, a szél is csillapult, a fakó felhõzet résnyire felszakadozott, a napsugarak szikráztak a fehér fodrokon. Kátrányszínû tornyokként tört az égre a csúcs két sziklája, közte hídként ívelt a hágó, akár féltucat nagy mareskall elfért volna egymás mellett a  széles íven. A szél lehordat róla a havat, Pöklencs elõresietett, ám a túloldalon ismét csak a derékmagas tejszínû torlasz várta õket.

- Itt vagyunk a Sziklaszeri hágón, de lefelé se lesz könnyebb a járás - morogta.

- Nem tudnád valami fortéllyal megolvasztani a havat? Bevallom, a zsír is kifagy belõlem, ha így araszolunk tovább.

Bosszúsan fölhorkantott a kutya:

- Szerinted, mibõl teremtek itt lángot? A sarat nem tudom meggyújtani. Remélem, lent vékonyabb lesz a hótakaró, faanyagra is lelünk, addig meg csak eljutunk valahogy. Az biztos, hogy a hegytetõn nem szerencsés bevárni az éjszakát: induljunk, jó medvém!

A hideg, tiszta levegõben élesebben látszottak lábuk alatt a sötét szakadékok. Jobb mancsuk felõl a hegy sima falát itt-ott barlangszerû mélyedések barázdálták, nem túl nagyok, ám arra elegek, hogy bebújva szûkösen elférjenek. Alkonyatkor ismét vastag felhõtakaró zárult a hegycsúcs fölött össze. Nem látták, de sejtették, hogy a hó függönyként hull alá a kuckójuk bejáratánál.

Az éjszaka során orkánná erõsödött a szél, sivítása bömbölésbe váltott, kõdarabokat sodort le a hegyoldalról, amik nagy csattanással hullottak alá, kisebb kõlavinát okozva. Ebbõl a fõfájlaló kakofóniából is kihallatszott azonban valami furcsa, bánatos üvöltés, mintha a Sziklaszeri hágó a dühében a viharral feleselne. Pöklencs izgatottan beleszimatolt a sötétbe.

Keveset aludtak az éjjel. 

Reggel se tisztult ki az idõ, ám az égi áldás csillapodott, nagy kövér pelyhek szálingóztak, de nem sûrûsödtek össze záporrá. Alig vágták bele az elsõ csapást az ösvényt takaró hóba, a foxi nyakig gombolt kék köpenyén hátul csattant valami. Barnabás elõtte taposta a havat, nem tehette, pedig megesküdött volna rá, hogy jeges hógolyóval dobták hátba.  A következõ a kapucnijának csúcsát találta el. A foxi nagyot dobbantott és megfordult: 

- Teringettét! Ki hajigál itt orvul? Nyíljon meg alatta a szikla!

Be se fejezhette, újabb "löveg" csattant a ruháján, de most fültövön találta a medvét is egy. Barnabás megmarkolta az oldalán lógó szekercét, dühösen felmordult.

- Álnok fickó, gyere ki a hóra, ne lesbõl célozgass!

A hegyoldalról durva röhögés harsant, de ami rosszabb volt: egyre nagyobb hógolyóbisok gördültek feléjük. Félõ volt, hogy az egyik - lavinát kavarva - lesodorja õket a szakadékba. Megtelt a levegõ a záporozó jeges lövedékekkel, a medve karjával csapkodta félre a kisebbeket. Az elkövetõkbõl csak elmosódó árnyalakokat láttak, ám a kutya hangosan felugatott:

- Nyomorult hombejerek, a hegyek útonállói! Bajban vagyunk mareskall uram! Ezek nem hagyják abba a dobálást addig, amíg a hegyoldalban porrá nem zúznak minket.

Göcsörtös botját fölemelve harsant a hangja, Barnabás nem nézett ki egy ilyen kis jószágból ekkora erejû ordítást; hogy milyen nyelven szólt, nem tudta. 

- Ninyimó átajálva kóbam szjádumbó!

A botból éles fény csapott elõ, vörösen lángoltak föl a sziklák, mögöttük a hombejerek fájdalmas kiáltozását sodorta feléjük a feltámadt szél. A jég és kõzuhatag abba maradt.

Ez az írás 2016. június 5-én került a NapSziget honlapjára.
 
Szabó Márton további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
Vasi Szabó János további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón