Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
 
Novák Imre
(1953 - )
Mindennapok történései
Az élet a jól kiválasztott pillanatok mûvészete.
Részlet a Bizarr krónikából
 
Képzeljünk el egy városi házat, én egy pesti épületet idézek meg, mikor ezt írom, ide helyezem korunk alakjait. A házak túlélik lakóikat. Életeink rajzai is.
  
A földszinti ablakban õsz hajú férfi áll. Tincsei belelógnak a szemébe. Mozdulatai idegesen gyorsak, cigarettáról cigarettára gyújt. A mindennapok történéseinek világán túl, az emberi lélek rejtekeiben lappangó jó és rossz vágyakat és érzéseket is ismeri. 
 
Korán megõszült, szomorú szemmel mászkál, még tavasszal sem néz vidáman. Egész életében a tisztességet tartotta a legfõbb kincsnek, ezt még az apjától tanulta, aki postamester volt, és soha nem sértette meg a levéltitkot sem. A férfi apja nyomdokain haladt, õ is a postán dolgozott, de mégis meggyûlt a baja a rend õreivel.
 
Egy nap felfigyelt arra, hogy a nyomában vannak. Három szürke kabátos férfi követte felváltva az utcán. Egyikõjük a ház elõtt állt, a másikat egy sörözõ teraszán látta, a harmadik a kocsiból lesett rá. A második héten már nem bírta a megfigyelést. Megijedt, elváltoztatta a külsejét, és kiszökött a bérház padlásán, és meg sem állt egy vidéken lakó ismerõséig. Az alföldi falu fészerében húzódott meg, poros rongyok, dohos kosarak, cipõk, ruhák között.
 
A derék befogadók csak két hétig bírták elviselni a bujkáló okozta izgalmakat, aztán kerek perec megmondták neki, hogy nem hajlandóak tovább bûncselekményhez segítséget nyújtani, ezért kész helyzet elé állították. Fölszólították, hogyha nem megy el, feljelentik. Két percet gondolkodhatott, aztán visszajött a városba, hogy feladja magát. 
 
Bement a rendõrségre és ott derült ki, hogy hasonlít egy beteglelkû férfira, aki gyereket ijesztget és ront meg. Õt csak megfigyelték, több más férfival együtt, és elég gyanússá vált eltûnésével. A kihallgatás óta csak néz maga elé, de az utcán a fal mellett jár, a kisebbségérzet pánik látszik rajta.
  
Az ellentétes életfordulatok foglalkoztatják képzeletemet. Ebben a szövegben is az életem történetét írom meg, még akkor is, ha én inkább csak megfigyelõ vagyok, mások tetteit írom le, az õ gondolataikat, elképzeléseiket mutatom be, igyekszem megrajzolni környezetüket, világukat, kiemelve az ellentmondásokat, konfliktusokat.
  
Mikor leírom, megtörténik. Az idõt nem csak képzeletünk szabályozza, mögöttünk a történelem. Õrizzük a róla alkotott legendákat, a köré szõtt mesék rabjai vagyunk. Aztán kiderül, életünk rögtönzések sora. A lényeg átláthatatlanul bonyolult. Talán ezért is élt bennem a vágy, hogy egyszer írok egy könyvet, amelyben minden benne van, amit a világról tudni kell, amiben benne a múlt minden bölcsessége, a mindentudáshoz vezetõ út térképe. De errõl már tudom, nem lehet megírni. Az biztos, hogy én nem tudom megírni.
  
Egy ismerõsöm a körútról nyíló gyógyszertárban dolgozott. Nálunk patikát mûködtetni biztosan jövedelmezõ vállalkozás. Nálunk keletje van a gyógyszernek. Elkél az áfium, mert bizonytalanok vagyunk önmagunkban, hogyha valamilyen szert ajánlanak a jobb létünkre, akkor megvesszük, kerüljön az bármennyibe is. Sõt, ebbõl még szívesen tartalékolunk is, mert az él bennünk, hogy "jó lesz ez még egyszer."
 
Belépek a házba, a lépcsõfordulóban szõke lánnyal találkozom. Emigráns szabólány, aki a fazon miatt jött ide. Olyan természetes, mint egy faragatlan tönk. Lelkében egyszerre lett anglofil és francofil Kelet-Európában. Nem kívánkozik a sarlós Boldogasszony védelmébe. Az arrogancia és az önzés szelleme különféle történeteket szült a szabólányról. Idõnként hosszú, utcai sétákat tesz, közben monologizál. Egyszerre indul minden a tudatalattijában. Ilyenkor hunyorog, mutatóujját elõre bökve kijelöl egy képzeletbeli pontot az elúszó tájban.
 
Ösztöneink fáradt mozgása a menlevelünk. Dekadens entellektüeljeink faterjai Degas balerinái után rohangásztak, míg végül egy lomtalanító takarítónõ szedte fel õket a ködös hajnalokon.
 
A lány szomszédja alatt lakó fickó Amerikában tanult, a nemzetközi együttmûködési rendszer kialakításából hallgatott elõadásokat a nyolcvanas években a Harvardon. Aztán itthon függõségelmélettel és militarizmussal foglalkozott. Igazából a társadalmi mozgások izgatták. Fõleg 1968, meg Che Guevara, Marcuse, aztán a velük összekapcsolódott Marx, Mao gondolatai foglalkoztatták. Aztán figyelte a RAF-ot, a Vörös Hadsereg Frakciót is. Elégedetlenség munkált benne õsi haraggal, mert 1951-ben kitelepítették a családját Öcsödre. Évekig éltek kényszer alatt, közben mindenük odalett. Õ ott született. A szenvedélyek hajósa volt. Élete örök bizonytalanságban telt. Tanyát csak néha lelt kikötõben. Úszkált ide-oda. Így volt a lányokkal, nõkkel és a mindennapjaival. Idõnként õ állt az árbockosárban és kémlelte a távolt, de tudta, érdemes onnan, fentrõl a fedélzetre is figyelni, meg nézni is kell az utat is.
 
Azt megtapasztalta, hogy a világ gyakorta változott már börtönné, ahol nem lehet szabadon beszélgetni, aztán az életét is elvehetik, aki másként gondolkodott vagy másnak született, mint azt az éppen hatalmon lévõk elgondolták és elvárták. Az emberek összezsúfolva élnek, magánéletük nincs, senki sincs biztonságban. Nem kell meglepõdnünk semmin. Megszökni is nehéz, mert ahol zsarnokság van, ott biztonság is van, legalábbis kiszámítható helyzet. Nem érdekes, hogy kinek milyen szépek a vonásai, hogyan ível a szája, van-e grübedlije, helyes-e a pofija. Csak fogoly õ is. Senki nem lesz majma mindenféle gondolatnak. Szökni csak álmunkban lehet.
 
Olyan reménytelen volt a helyzete, hogy csak abban bízhatott, hogy akad egy jóakarója, vagy a jószerencse mellé áll, és védõ csillagzat megmenti a nyomorúságtól.  A megrázkódtatásoktól idegösszeomlást kapott az apja, aki mindig azon gondolkodott, hogy a szépség törvényei szerint megformált mozdulat belsõ harmóniát is teremt az emberben. Híve lett a belsõ utak törvényei szerinti gondolkodásnak, életvezetésnek, világlátásnak.
 
Képes volt arra, hogy bárkit rávegyen az õszinteségre, meghitt beszélgetésekre, ahol érzi az ember, hogy õt most megértik, elfogadják, nem akarják rászedni, kihasználni, esetleg kinevetni, bebizonyítani, hogy rosszul gondolkodik, hülyeségeket forgat a fejében, mert szerények az észbeli képességei, hátul állt a sorban az észosztásnál.
 
Ahogy tisztelettel kérem az Olvasó figyelmét, egyben útra is invitálom. Elhívom a jelenkori és a múlt századi Pestre, Budára, aztán jöhet egy idõt és teret szabadon kezelõ utazás. Ahogy lehúzzuk a múlandóság pecsétjét az eseményekrõl, a lényeg lesz a fontos, a tények jegyzéke, a megismerendõk sora. Még akkor is, ha életünk jelentõs eseményei felbolygatják emlékeinket, aztán a megfoghatatlan idegen jövõt kutatjuk. Körülöttünk madárcsicsergés, fisz-mollban. Arról szól, hogy világunk különbözik híreinktõl. A létezés mentes az ideológiáktól, a vallásoktól, a mitológiától és a babonától. Ezek gesztusok, bár köztük a legszebb, mikor páréves Kennedy-gyerek tiszteleg megölt apja temetésén, az elnöki koporsó mellett. A hálaadás is csak szertartás.
 
Emlékezés és elmélkedés - ahogy két bot viszonylik egymáshoz. Lelkünk a hagyományokra épít, pásztorlánykák csodáiból szõtt ördögi áldások kavarognak a sértések krumpliföldjén. A lelkesedés és a vak buzgalom romjain leégetett mellû amazonok támadnak, lovagolnak felénk a romlás lehullott, száradó szirmaival tenyerükben a viaszbabák vad hacacáréjának világából.
 
A XXI. századi szellemünket a múlt évszázad teremtette. A huszadik század elõzõ korok álmait, vágyait összegyûjtötte, és minden új dolgot, õrült elképzelést meg kívánt valósítani belõlük Újrateremtette a világot, és a szövegek úgy keletkeztek, mint a barlangok cseppkövei. A mészkõben az átszivárgó víz által kimosott cseppek értelmezhetõ formákká váltak, akár szavakká is, amelyek gondolatainkban, beszédünkben egymás mellé kerülve új jelekkel új fogalmakat, kifejezéseket, gondolatokat alkottak.
A szemben lakó párból a nõ egy elfekvõben volt nõvér, a férfi egy büntetés-végrehajtási intézetben, egy börtönben volt õr. Az egésznapos stressz után esténként berúgtak, és egymást verték. Hangos volt tõlük a hátsó udvar. A nõ gyakran mondogatta, hogy bármelyik pillanatban egy apró sérülés miatt örökre lebénulhat, elvesztheti józan ítélõképességét, örökre matracsírba kerül, vagy lélegeztetõ gépre kényszerül, vagy nem ismeri fel családtagjait, nem lesz ura testének, cselekedeteinek. Borús gondolatai miatt kerülte is az ilyenekrõl szóló írásokat, beszélgetéseket, híradásokat. Úgy vélte, ha elszalad elõlük, késõbb érik utol ezek a bajok. Sírni ritkán sírt, pedig tudta, hogy a bajok legjobb gyógyszere a könny. Vigasztal, megtisztítja, felszabadítja a lelket, mint egy meggyónt vétek ül el az emberben, tiszta és nyílt tekintetet varázsol, lesimítja az arc barázdáit, kiüríti a könnyzacskóból a méreganyagokat. Elfelejteti velünk, hogy az élet mindnyájunkat robotba fog.
 
A pestieket mindig az érdekli, hogy a másik mibõl él, mibõl telik neki új kocsira, ruhára, új barátnõre, új lábtörlõre. Senki nem gondolja, hogy munkából bárki is el tudja tartani magát, családját. Nincs olyan munkahely, amibõl meg lehet élni tisztességgel. Mindenki sejti a másikról, hogy valamilyen sötét ügye van, vagy drogot árul, vagy adót csal, vagy egész egyszerûen csak lop, vagy csak nem lúzer. 
  
Azokban az idõkben, amelyeket is felidézünk, még külön volt pénzes és csomagos postás, gyakran küldtek élõ csirkét kosarakban vidékrõl a városba szakadt lányuknak a szülõk, a keresztutcákat pislákoló lámpák világították, és a kapualjak sötétek voltak, jól rejtették az összebújó párokat. Takarékosabb idõk jártak, ennivaló alig került a szemétbe, ha tej megsavanyodott, aludttejet készítettek belõle, alig dobtunk ki valamit, mert meg lehetett stoppolni a zoknit, foltozni a ruhát, a nõi harisnyát szemfelszedõhöz vittük, a cipõt megjavította a suszter.
 
Emlékek emlékek hátán, rövid találkozások, sok szerény dráma, amit látunk, hallunk, kitalálunk, sejtünk. Mind egy-egy fonál, ami a valóság és az igazság ismeretéhez vezet. Tûnõdve kószálok, mint Maupassant, álmodozom is, közben vissza-visszanézek. A tények bokraiból felrebbennek a történetek, mint lépteink elõtt a madarak.
 
Röntgen becenévre hallgató egykori sikeres öttusázó egyik barátnõje nõgyógyász volt, de olyan kevesen keresték a praxisát, hogy már azt gondolta, hogy a gólya hozza a kisbabát. Azóta orvos-látogató lett, és közben ornitológiai könyvet lapozgat. Röntgen egy rábaközi faluba költözött. Hamarosan esküvõre készül. A mennyasszonyt Fifinek hívják, apja hadnagy a katonaságnál. A nagy sürgés forgás közepette dunántúli benyomásait, kalandjait készült megírni. Scarlatti Macskafúgáját hallgatta, ami olyan hangokat is rejt, amelyek benne maradtak a mûben, amikor a zeneszerzõ macskája átszaladt a zongorán. A neve is innen származik. Azok az igazán fontos pontokat kereste a vidéki életben, ahol az igazság délkörei a valóság északi köreivel találkoznak. Bár Kosztolányi szerint inkább méltányosság és emberiességet kellene írni. Elhatározta, hogyha jön a baba, a nõgyógyász barátnõjéhez fordulnak. Egy nõhöz! - hitetlenkedett a hadnagy. Nem csak az Újlipótvárosban lakni világnézeti dolga. Az újlipótvárosi világlátás alapján úgy látom, nem vagyok budai, és legfõképpen nem vagyok káderdûlõn lakó és nem vagyok várbeli gondolkodású. Máshol ez úgy néz ki, nem vagyok, nem lehetek nõi nõgyógyász. De más sem.
 
A test csak bábu, ha nincs mögötte szellemi, erkölcsi tartás, elvhûség. Mit sem ér a durcás hiszti, mert aki kétségbeesik, az nyomorultul, fájdalmasan végzi, kínlódva hal meg. Aki elmegy, egy világot visz magával, de nyomai maradnak, hatása belebújik mások sorsába, életének alakulásába. Talán marad? Nem szellem marad csak ezért érdemes írni, beszélni, gondolkodni. Élni.
 
Ahogy az ötvenedik éven túljutunk, már csak a remény marad, meg egy új lakás iránti vágy, terv, de ahogy Puskás Öcsi bácsi meggyógyulásába vetett hitünk is csalóka remény volt, úgy szállt el minden más terv, elképzelés. 
 
Mindenkinek szívja valaki a vérét, és ettõl akkor sem szabadul meg, ha egy szakadék szélén a zubogó vizet nézi, vagy egy csendes patak szélén álmodozik. Engem vonzanak a fura alakok, akik egy-egy álom, vagy valaminek magszállottjai. Vagy a sakk rejtelmes világában élnek, vagy vallási homályból szemlélik a világot, vagy képzelt létezésben, álomvilágban élnek. Rajtuk nem uralkodnak a világegyetem és az emberi gondolkodás törvényei. Átélik a lehetetlen, minden valószínûtlen valóságos lehet, sõt vezérlõelv is. Sejtelmes tündérvilágukban nézik a természetfölöttit. Túl a logika határán, az ész határfalán. Szeszéllyel rügyeznek a gondolatról gondolatra. Tudom, hogy csak õk lehetnek boldogok, mert túlkerültek a földi valóságon. Értik a köznapi õrültség titkait.
 
Ha a földszintre nézek, egy vékony férfit látok elõjönni a lakásból. A boldogtalan emberek szomorúságával, ösztönszerõségével élt idõs anyjával. Apját korán elvesztette. Csak az iskolának élt. Matematikatanár volt, de szabadidõ-szervezõként dolgozott. Kicsikkel foglalatoskodott. A köztük szerzett elismerés szolgált vigasztalásául. Zoli bácsinak hívták. Jól fûzött, jól szõtt, jól ragasztott, színezett. A falakon gyerekrajzok lógtak a betûtáblák, számsorok között. Halakat tartott a termében. A szülõkkel közösen takarították ki az akváriumot. Hétvégekre sí- vagy biciklitúrát, korcsolyázást, úszást, kirándulást szervezett. De igazi szenvedélye a sakk volt. Erre nem sajnált egy forintot sem. Edzõtanfolyamot végzett, és a sakkszakkörén nevelte a versenyzõit, akikkel rendszeresen országos bajnoki döntõkbe jutott. A Polgár papa mintája lebegett elõtte. Aztán meghalt az anyja, összecsomagolt és elutazott Ausztráliába a nagynénjéhez. Néhány sakkújságot küldött idõnként az iskolájának, de nem jött vissza soha többé.
  
Az egyik legtitokzatosabb dolog az emlékezés. Régi ajtók zárjai nyílnak fel, elõtûnnek alakok, érzések, de nem tudjuk, hogy a távolról érkezõk most milyenek. Ki tudja, miért fordulunk mégis az elsüllyedt idõk történeteihez, hiszen a jelentõl idegenek, elvesztették kapcsolatukat. Az a zörrenés, gyertyafény, illetve izzadtságszag, testnedv ma már semmiség, hiába látjuk a régi tájakat, embereket, eseményeket. Nem tudom, miért fog el az izgalom a Rajna mellett.
 
A házmester akkor éppen nem volt otthon, mikor Tomi az elsõrõl, egy fényképpel sétált a folyosón, és azt kérdezgette mindenkitõl, hogy tudják-e, ki van a képen. "Ismeritek, láttátok már?" - faggatózott. Ha a legvégsõbbre gondolok, Tomi azt akarta, hogy Triesztnél szórják a hamvait a tengerbe, a Habsburgok palotájánál, egy kis öbölben, ahol egyszer télen belecsúszott a vízbe a nagyapja, még a háborúk elõtt. Õt is húzta a tenger, vonzotta.
 
Valahonnan zongora szól, gyakran megakad a játszó kéz, talán valami gyereklány gyakorol. A hangokból kikövetkeztetve, a magas földszintrõl jön a zene, Nádleréktól. A mama lányával él. Állítólag az apja hajóskapitány, valamelyik hajón lakik, de lehet, hogy egy regényben, mert a kislány nem találkozik vele. Szelídlelkû anekdotagyûjtõ hajlamunkat kielégítve írjuk az életrajzokat, mesélünk családfákról, hol igaziakról, hol elképzeltekrõl.
 
Mintha az ifjúkor örökké tartana, hisszük. A szellem sokat tapasztalt emberének kétkedései és világos okfejtései egyaránt jellemeznek minket, a tárgy számunkra, mint célul kitett pajzs jelenik meg.
 
Ablaktól ablakig téblábolok, bizonytalanul tapogatózom a falakon, a lehullott vakolatdarabok helyén. Ezek is az idõ írásai, tapinthatóak is, mesélnek, mint korhadt fa kérge. Az idõ marja, rágja és koptatja a házfalakat. A látszat, mint felület jelenik meg. Mondataim körbefonják a valóság eseményeit, a magam képére, igazára formálom õket. Évtizedes történetek izgatnak. A szöveg egyszerre haszontalan, de egyben nélkülözhetetlen is. Az egyik ház olyan, mint a másik.
Ez az írás 2016. január 13-án került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón