Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
 
Boér Mária
(1941 - )
FELTÁMADÁS FÉNYKÉPEKRÕL

ISMERETTERJESZTÕ TÖRTÉNELMI DOKUMENTUMREGÉNY

VII. rész
APOR VAJDA ESETE SZENT ISTVÁN KORONÁJÁVAL

- Eddig mindenki mondott egyet s mást a származásáról, csak Apor úr nem mesélt még nekünk a családjáról.

- Egy mulatságos történetet mesélek el Szent István király koronájáról és Apor László vajdáról - kezdi mesélni felélénkülve a báró. - Miután az Árpádház fiúágon kihalt, a magyarok az anyai ágú leszármazottakhoz folyamodtak királyválasztáskor. Elõször Vencel cseh király 12 éves fiát koronázták meg. Eredetileg a gyerek apját akarták felkérni a királyságra, de õ ezt nem vállalta. A pápa Károly Róbertet ajánlotta királyul s végül a gyerek csak rövid ideig, 1301 és 1305 között uralkodott. Azt ajánlom, mutassuk be színdarab formájában a történetet, hogy a fiatalok se unatkozzanak. Mártonka, nem vállalnád el Vencel cseh király szerepét? 

Mártonka örömrivalgásokkal vállalja a megtisztelõ szerepet. Hátra tett kezekkel körbejárja a vendéglõt,  és büszkén ismétli többször is:

- Én Vencel cseh király fia vagyok!

- Hát nem tornatanár vagy Budán? - kérdi megjátszott csodálkozással az édesanyja.

- Igen, majd késõbb az is leszek. De egyelõre Magyarország királya vagyok.

- Mártonka negyedik Béla egyik lányának a fia, de szükségünk van még egy királyra, Ottóra, aki egy másik királylánynak a fia - mondja a báró.

Miután Mártonka apja jelentkezik a szerepre, a báró az egyik õsének, Apor László erdélyi vajdának a szerepére vállalkozik.

- Izabella pedig a lányomnak, illetve Apor vajda Ágnes lányának a szerepében remekelhetne, ha elvállalja.

- Hogyne vállalnám el egy vajda lányának a szerepét! - ugrik be azonnal a szerepbe Izabella, aki titkon mindig színésznõ akart lenni.
Szereposztás közben a báró felvilágosításokat ad Mártonkának a történelmi eseményekrõl, miközben a román származású Monasterianu Károly Róberttel kapcsolatban érdeklõdik a magyar jelenlevõktõl.

- Szerintem Károly Róbert alkalmasabb volt a magyar trónra, mint egy tizenkét éves gyerek, - jegyzi meg a professzor.

- A magyarok tulajdonképpen a szabad királyválasztási jogukat féltették akkor, amikor nem akarták elfogadni a pápa követelését. Ezért másodszorra ugyancsak Árpádházi leszármazottat, vagyis Ottót választották magyar királynak. 

- De hol a korona? - kérdi Blasius.

- Ha-ha-ha-ha! - nevet torka szakadtából az idõközben felvilágosított Mártonka. - A korona nálam van! Ugyanis közben meghalt az apám és én most már cseh király vagyok!

- Ottó kereskedõnek álcázva jön a Dunában lehorgonyzott hajó felõl - adja az utasítást Apor báró.

- De hol a Duna? - kérdi Blasius alias Ottó.

- A vendéglõ hátulsó felében folydogál.

- Kérlek szépen, add vissza Szent István koronáját, mert koronázás nélkül nem lehetek király - kérleli Blasius a fiát, illetve Vencelt.

- Visszaadom neked a koronát, de meg kell fizetned - találja ki a gyerek a replikát, miközben kérdõn néz a báróra, mert nem tudja, hogy mit kérjen. - Milyen pénznemet használtak abban az idõben?

- Kérd a vajda lányának, Ágnesnek a kezét - sugja a báró alias Apor vajda.

- Megfizetem, de csak akkor, ha Apor László erdélyi vajda lányát, Ágnest nõül vehetem.

Közben a báró egy papírkoronát készített és Mártonkának nyújtja, aki átadja Ottónak.

- Dugja be a koronát ebbe a bõrkulacsba! - utasítja Blasiust a báró, aki egy pincérrel együtt asztalterítõt alakított bõrkulaccsá. 

- Bõrkulacsba? Ilyet se hallottam még! Bõrkulacsban tartani a királyi koronát!

- Könnyen ellophatják az úton! - figyelmezteti a veszélyre a báró.

Vencel átadja a koronát, Ottó pedig az összekötözött abroszba gyömöszöli. 

- Sétáljon a kulaccsal a Duna parton és ejtse be a vízbe! - adja a további utasítást a báró.

-A koronát tartalmazó borkulacs eltûnt a Duna vizében - siránkozik Ottó. - Jaj, elvesztettem a koronát! Beleesett a Dunába. Nincs korona!

Mindenki az elképzelt Duna partján rohangál, és kiabál: "Ott van, ott van! Húzzák ki!" - végül a báró kihalássza a kulacsot, Ottó pedig a fejére teszi.

- Tedd vissza a bõrkulacsba! - ajánlja Mártonka.

- Nem. Én ezt most már a fejemrõl le nem teszem! Túl szûk neki ez a borkulacs és elferdült a tetején a kereszt - mondja Ottó, miközben egy trónnak álcázott szék felé megy.

- Megérkeztünk Székesfehérvárra és most már megkoronáztathatod magad a koronával - mondja a báró.

- Én a koronát le nem veszem a fejemrõl, míg meg nem koronáznak!

- A koronát csak a koronázás után viselheted! Most pedig át kell öltöznöd a koronázáshoz!

- Átöltözhetek a koronával a fejemen is. Add ide a palástomat!

Esõköpenyt terítenek Ottó vállára, miközben a vendéglõ tangóharmonikása rázendít egy zsoltárra.

Ottó felmegy a trón nem létezõ lépcsõin, mely mögött a báró egy kartondarabra írt számot, a megkoronázás dátumát tartja a kezében: 1305. december 6.

Bemondó szerepében a báró bejelenti:

- Ottó a koronával a fején Erdélybe, Gyulafehérvárra indul, de most már annyira félti a királyi ékszert, hogy az úton végig a fején viseli. 

Ottó büszkén járkál fel-alá a színpadon, papírkoronával a fején.

- Édesapám! Én nem akarok férjhez menni Ottó királyhoz - rohan Izabella Ágnes szerepében az apjához, Apor vajdához.

- Nem akarsz királyné lenni?

- Nem. Én csak olyanhoz megyek férjhez, akit szeretek. 

- Nem értek egyet veled, de erõltetni sem akarom a házasságot. Nincs itt a vendéglõben egy ketrec? - fordul a báró a pincér felé.

- Csak egy kutyaólunk van - mondja sajnálkozva a pincér.

- Jó lesz az is!

A pincérek becipelik a kutyaólat s bele akarják tuszkolják Ottót, de nem fér bele.

- Jaj, jaj! Inkább lemondok a lányodról, Ágnesrõl, sõt még a koronáról is, csak engedj szabadon!

A báró elengedi Ottót, aki átadja neki a koronát, az ex-király pedig sírva távozik a színpadról.

- És ezután lett Károly Róbert magyar király? - kérdi Elvira.

- Igen. A magyar királyi koronát 1309-ig õseim várának tornyában õrizték.

- Bálványosvár tornyában? - kérdi Maczedonffyné.

- Eltalálta, asszonyom.

- Ezt a kis színdarabot a báró úr találta ki? 

- Nem, ezt a történelem órán is tanították az iskolában a tizenkilencedik században, de késõbb a családi irattárban is utána néztem az igaz történetnek. 

- Jaj, de mulatságos történet! Borkulacsba dugta a koronát? Na de ilyet! És aztán elvesztette! Nagyszerû színdarabot improvizáltunk a báró úr utasításai alapján!
 


 
Boér Lajos (1822-1892)
 

VIII. rész
H.G. WELLS A LÉLEGZÉSRÕL ÉS LÉLEKRÕL

- Olvastam egyszer egy régi könyvet, amely a lélegzet, lélegzés szót végig lélekzetnek, lélekzésnek írja, k-betûvel a közepén és nem g-vel.  H. G. Wells írta a hétszáz oldalas könyvet az élet kialakulásáról és az emberiség történetérõl - szól közbe most már Margit is, aki a legidõsebb és legkomolyabb a testvérek között, és akit  apácaként Clevalandbe küldi majd a katolikus egyház missziós munkára a kivándoroltak közé.

- A múlttal is foglalkozott H. G. Wells, nemcsak a jövõvel? - kérdi Blasiusné.

- Wells tulajdonképpen természettant tanult az egyetemen és csak késõbb állt át az újságírásra, majd a regényírásra. Nem csodálkozom, hogy foglalkoztatta az élet kialakulásának története - szólal meg Monasterianu.

- Bizonyára a lélek szóból ered a lélekzés - véli a báró. - És abban talán igaza van Maczedonffy nagyságos asszonynak, hogy mindennek van lelke, ami lélekzik.

- Azt mondják, hogy amikor meghalunk, akkor tulajdonképpen azt a levegõt leheljük ki, amelyet születésünkkor elõször beleheltünk, és amely a tüdõnk egy csücskáben marad addig, míg "ki nem leheljük lelkünket" - érvel továbbra is Maczedonffyné és ez a feltevés láthatólag megnyugtatja a kedélyeket.

- Tisztelt meghívottak! - állok elõ a kiábrándító hírrel. - Bármennyire is szomorú, de a feltámadásuk egyelõre véget ér - ugyanis ha többet fogyasztanak, akkor nem leszek képes kifizetni a számlát.

- Dehát én vállaltam a költségeket! - áll fel sértõdötten a gáláns báró.

- Sajnálam, báró úr, de az ön pénze manapság már nem érvényes. Ne búsuljanak, mert még feltámadnak máskor is, valahányszor valakinek eszébe jutnak. Azt ajánlom, hogy búcsúzzanak el egymástól. Eddig nem mertem elárulni, hogy Comanescu úr nemsokára meghal - de most, amikor már mindenkinek búcsúznia kell, a Comanescu házaspárnak is könnyebb lesz örökre elválni. Azt is el kell árulnom önöknek, hogy a huszadik század a világháborúk évszázada lesz - ezt tudva, talán könnyebb lesz újból megválniuk az élettõl.

- Ne búsulj, Sándor bácsi, mert mégiscsak szerencsésebb vagy, mint én! Csak az idén születtem, de tizennyolc év múlva már meghalok - mondja Péter, aki közben egyre jobban összezsugorodik, míg végül újszülötté változik.

- Neked sincs mit sajnálnod, kedves Péter, mert tizennégy év múlva kitör az elsõ világháború, amely évekig tart és örvendj, hogy nem a fronton kellett életedet veszítened és ismeretlen helyen, névtelen sírban nyugodnod! A bátyád, István a tanítóképzõ utolsó évét megszakítva került a frontra, majd orosz fogságba! A nõvéred pedig apácaként jutott missziós nõvérként Clevalandbe, ahol a háború közben és után emigrált katolikusokat segítette a beilleszkedésben.

- Szerencsére életben maradtam az elsõ és a második világháború közben - mondja Margit alias Judit nõvér -, de idegen földön kellett meghalnom, távol a szülõföldemtõl.

- Mi pedig Budapestre kerültünk, miután Erdélyt elcsatolták Magyarországtól - mondja a négy éves Elvira, miközben ölében ringatja a pólyás Pétert.

- Óh, óh! Két világháború is volt és orosz fogság és emigráció és Erdély elcsatolása, óh, óh! - sopánkodnak a meghívottak - Még jó, hogy mindezt nem kell megélnünk!

Egymás nyakába borulnak a feltámadottak, miközben egyre haloványabbakká válnak. Végül beleolvadnak az esti szürkületbe és eltûnnek a föld színérõl.
 


 
8 gyermekes anya lánykori daguerothípiája 1890-ben
 

UTÓSZÓ

Miután sikerült életre keltenünk a tizennyolc évesen elhunyt Pétert, és olyan élményekkel gazdagítanunk rövid életét, amilyeneket nem volt alkalma a valóságban is megélni, most megpróbálkozunk a nyolcgyermekes család legelsõ gyermekének még rövidebb életét is kiegészíteni, legalább egy fénykép, illetve daguerothipia erejéig. Csakhogy a gyerekrõl sajnos nem készült kép, hisz abban az idõben ez távolról sem volt oly egyszerû, mint manapság, amikor - a modern fényképezõgép két gombját egymás után megnyomva - egy gyerek is képes fényképet készíteni. Abban az idõben el kellett menni a mûterembe, vagy pedig haza hívni a fotográfust, ami meglehetõsen költséges kiadás volt! Arról nem is beszélve, hogy egy súlyos beteg gyermek ágyához nem fotográfust szoktak hívni, hanem papot, ami bizonyára meg is történt! A kis Árpádka tehát úgy halt meg, hogy egyetlen kép sem maradt róla! Ha tudnék rajzolni, akkor megpróbálnám egy pár vonással felvázolni fájdalomtól eltorzult arcocskáját,  de ez a megoldás nem talál az ismeretterjesztõ történelmi dokumentumregényünk mûfajához. A kolozsvári Házsongárdi temetõ családi sírhelyein sem szerepel sehol sem a neve és születési valamint elhalálozási dátuma, ami azt jelenti, hogy a gyerek bizonyára akkor született, amikor a család még Gyaluban élt.

A családi fényképek között kutatva végül megtaláltam egy számomra ismeretlen gyerek képét, akinek még az életkora is egyezik az Árpádkáéval. Az ismeretlen kisfiú daguerothíápiájának a hátoldalára szerencsére valaki ráírta nemcsak a gyerek nevét: NAMÉNYI LACZIKA, hanem még a születése évét is: 1894. július 13. Mivel a regényben szereplõ család felnõtt kort megért, legidõsebb gyermekének: Margitnak pontosan ismerjük születési dátumát: 1895 június 29., így kiszámíthatjuk, hogy Lacika születésének ideje akár az Árpádkáé is lehetne! Az 1894-es évhez nemcsak kilenc hónapot tehetünk - amennyi az anyaméhben eltöltött idõnek felel meg -, hanem több mint egy évet! A véletleneknek ilyen egyezése esetében szoktuk azt hinni, hogy léteznek párhuzamos életek: Árpádka ugyan fiatalon meghalt, de élt helyette egy  hasonló korú kisfiú, aki a család távoli rokona lehetett (másképp nem õrizték volna meg e képet!), és aki leélt egy életet, amely akár az Árpádkáé is lehetett volna! A kisfiú lányruhában látható a képen, ugyanis abban az idõben így öltöztették a kisfiúkat. Árpádka ruhája is csak abban különbözhetett a Lacikáétól, hogy talán egyszerûbb volt, mivel az õ családja szerényebb körülmények között élt.

Naményi Laczika született 1894. július 13.

Ez az írás 2015. november 13-án került a NapSziget honlapjára.
 
Boér Mária további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón