|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Barátom,
szegény az utca fia volt.
Szép ruhákról, meg sültekrõl álmodott s a Kedvest leste, mikor az utcán átment, amikor galambok ültek a verebekhez. A Dunához ment, ha úgy hozta kedve s nézte, hogy úszik el a dinnyehéj, mindeközben csendben az Istent kereste és azt sem bánta, ha nem jut neki kenyér. A folyó ma is ugyanaz, ugyanúgy hömpölyög, ugyanaz a szemét úszik a habok között. S a nép? az istenadta? az sem változott, önmagára s másra ezer halált hozott és többnyire nem áldott, de bõszen átkozott. Ha döntöttünk, mi mindig a rossz helyre álltunk sorra hullottak népünknek fiai, ki nálunk, ki messze idegenben fekszik most temetetlen. (Mert kinek lépnie kell, sokszor tehetetlen, közös dolgaink így maradnak rendezetlen.) És a múlt? jelen? jövendõ? Nem gondolunk vele. Ezért nem megy egy irányba az ország szekere. * A Költõ, kinek a Dunánál a szobra áll itt, (mi már idõtlen nézi a habokat) ha ma élne, még az is megeshetne, hogy közöttünk tán idegennek számít. (Mert anyja kun volt, az apja félig székely, félig román, vagy teljesen az.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
