Vissza a főoldalra

ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)


Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink

ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)


Novák Imre
(1953 - )
Jég zsibbad a tócsa vizén
(Lány spanyolcsizmában - 10. befejezõ rész)
Lassan közeledett a tél és vele együtt a karácsony. Cecília eldöntötte, hogy akkor meglátogatja anyjáékat. Biztos volt benne, hogy anyja békében él saját maga által kigondolt véleményével, és nem is enyhül az iránta érzett ellenszenv, bár azért bízott abban, hogy néha gondol rá, esetleg talál valamilyen kedves emléket a gyerekkorából.

Anyja hétköznapi ember volt, általában barátságos, de nem volt benne semmi rendkívüli. Ritkán engedett meg magának egy kis kikapcsolódást. Ez nála csak egy háromgombócos fagyit jelentett, mást felesleges luxusnak tartott. Még egy elegáns töltõtollat is sajnált magától. Álmait és sérelmeit megtartotta magának, nem mesélte senkinek. Ha egy-egy szó nem tetszett neki, akkor elvágta magát nála az illetõ, hamar kialakult benne az elõítélet. Amúgy a világról alkotott képébe nem fért bele a lázadás, csak az alkalmazkodás. Arckifejezésén is látszott, hogy õ egyetért, és még véletlenül sem gondol mást. Nem kedvelte a végeérhetetlen okfejtéseket sem, fõleg ha jogi és filozófiai magyarázatokkal bõvült. Ritkán fordult vele elõ, hogy olyan társaságba kerüljön, ahol ez megeshetett vele. Nem vágyott arra, hogy híres ember felesége legyen, és õt is kérdezgessék, milyen része van férje sikereiben, kikéri-e a véleményét egy-egy mû alkotásakor vagy egy kutatásban. Az életbõl kihullott férfiak és nõk egykedvûségével élt.

Cecíliával kapcsolatos elképzelése azon nyugodott, hogy lánya rossz úton jár, léha az élete, de majd rájön, hogy ez baj, és visszajön, mint a megtért gyermek, és olyan lesz, mint amilyennek õ szeretné látni. Saját szerepét csak a megbocsátóként tudta értelmezni, olyan erõs volt meggyõzõdése igazában, világfelfogása helyességében, hogy másra nem is lehetett nála számítani. Nem gondolt arra, hogy lányának is lehetne abban érdeme, ha egyszer feloldódik közöttük a feszültség. Csak a gyõztes és vesztes emberi játszmákat ismerte, amit csak saját gyõzelmével tudott befejezettnek tekinteni, még akkor is, ha benne is megvolt az a fajta nõi türelmetlenség, amely mindig számít valamilyen történésre, ami befolyásolja az életet. Cecília jól ismerte makacsságát, és azt is tudta, hogy nem lehet egykönnyen változtatni rajtuk. Tudta, hogy távol van az az idõ, amikor gyerekkorában órákig nézték a Duna-parton a vizet. Akkoriban a lépcsõkön sokan üldögéltek jó idõ esetén. Délután fõleg diákok, estefelé a munkából érkezettek. Cecília szerette nézni az elfolyó vizet, néha úgy érezte, mintha utazna valahová. Anyját ilyenkor nyugodtnak látta.

Egyszer egy fiúval ült a parton, akit Mignonnak hívtak, mert alacsony és édesszájú volt. Arról hencegett, hogy magas kormányzati körökkel tartja az apja a kapcsolatot, nekik reggel már angol újságot hoz a posta, és az õ szülei bármit el tudnak intézni. Elõttük megnyílnak a hivatalok, nem kellett évekig várniuk, hogy lakáshoz jussanak, amikor Pestre költöztek. Nyáron Balatonaligán nyaraltak a pártüdülõben, és elõre köszöntek a miniszterek az apjának. Cecília utólag úgy emlékezett Mignonra, hogy okos, eszes fiú volt. Irigyelte, hogy a fiú apja és anyja újságíró, és sokfelé megfordulhat. Egyszer még találkozott vele Editéknél, akkor egy kiugrott lengyel papot hozott a társaságba. A lengyel Szolidaritás mozgalomról beszéltek. Mignon nyughatatlan, istentagadó liberálisnak tartotta magát, bár akadt, aki cél nélküli liberalizmusát züllöttségnek nevezte. Mindenesetre széles szájjal vigyorgott, mikor valaki melléjük telepedve egy kis papramorgót töltött nekik a poharukba.

Cecília élete kiegyensúlyozottabb lett Csillaghegyen. Mindig tudta, mi következik másnap. Leginkább az esti madárzsivajt kedvelte. Irigyelte gondtalan ribilliójukat, és azt, hogy könnyedén helyet tudnak változtatni. Néha segített Gizi néninek a ház körül, fát vágott, söprögetett az udvaron vagy a ház elõtt. Miután gyakoriak voltak a házfelújítások, sûrûn borította építkezési törmelék az utcát, mindig akadt eltakarítani való.

Az asszony kedves volt vele, és egyre kevesebbet beszélt a szomszédokkal való csatározásairól. Valószínûleg javult az állapota a gyógyszerek hatására. Napközben ritkán volt otthon. Vagy virágot árult, vagy elsétált az idõsek otthonába, ott kézimunkázott, beszélgetett hasonló korú és sorsú társaival. Néha mesélt Cecíliának is az oda járó idõsekrõl. Jóravaló embereknek tartotta õket, akik nagyon értenek a zenéhez, mindent felismernek, és rengeteg történetet tudnak zeneszerzõkrõl, énekesekrõl. Többükrõl azt feltételezte, hogy kiváló muzsikus is lehetne.

Cecília nyugalmát csak az zavarta, hogy fájt a hasa és a melle, és ez egyre inkább aggasztotta. A menstruációja furcsa volt. Egyik hónapban nagyon vérzett, a másikban alig látszott egy-két pötty a bugyiján, ha megjött. A derekában szúró fájásokat üzenetnek érezte. Attól tartott, hogy nagy megpróbáltatás elõtt áll, de a fájdalom csillapodásával elhessegette magától a gondolatot.
 
Azt már eldöntötte, hogy az ünnepek után elmegy az orvoshoz, akármi is lesz, nem halogatja tovább a dolgot. Egyre kevésbé bízott, hogy magától minden rendbe jön, de most még az ajándékokon törte a fejét. Napokig nézegetett egy pulcsit a húgának, de olyan drága volt, hogy képtelenségnek tûnt a megvásárlása, pedig biztos volt benne, hogy örülne neki, mert anyja sajnálja a pénzt ilyen drága ruhadarabokra. Aztán egy könyv mellett döntött, ennek talán az anyja is jobban örül majd.

Igazából azt nem tudta eldönteni, hogy anyjának mit vegyen. Fogalma sem volt, minek örülne. Azt tudta, hogy olyan dolgot kellene találnia, ami szem elõtt van, sokan látják, és talán ezzel tudná magára emlékeztetni, ha nincs ott.

Sokféle üzletben megfordult, nézett ruhát, táskát, mert biztos volt benne, hogy anyja még az ódivatú ridiküljeit használja. Úgy vélte, az ízlése nem változik. Végül egy nádból készült festett falikép és egy faragott tál között hezitált. Latolgatta, melyik tetszene jobban neki, aztán a falikép mellett döntött, mert sokféle kép és mütyür lógott náluk a falon, az ilyen díszítéseket szerette az anyja. Szegényes ajándéknak érezte, de azért örült, hogy vehetett valamit.

A vásárlás közben összekülönbözött egy eladóval, mert kevesebbet adott vissza a fizetéskor. A pénztárban ülõ nyúlszájú kislány fintorogva elnézést kért, és azt mondta, hogy neki nem lenne pofája ekkora összegért szólni. Ez olaj volt a tûzre Cecíliánál, mert elvi kérdésnek tartotta, hogy tisztességesen kell kereskedni, még akkor is, ha ez nem divat errefelé. Ezt ki is fejtette a kis nyúlszájúnak, aki csak hallgatott, mert elvek tekintetében nem állt jól, látszott rajta, hogy nem is érti, mirõl van szó.

Karácsony délutánján ment az anyjához. Izgatott volt, és jólesõ érzés futott végig rajta, mikor hallotta csengetés után a kulcscsörgést az elõszobából. Húga nyitott ajtót, és láthatóan örült neki. Rögtön megpuszilta Cecíliát, aki egy kicsit elbizonytalanodott, de kellemes borzongás futott végig rajta. Igazából nem tudott mit mondani a lánynak. Röviden köszönt, hiába szeretett volna mindenfélét mondani neki, de nem akart szokványos szavakat használni, és más nem jutott eszébe. Nem akarta rögtön bevallani, hogy gyakran eszébe jutottak az elmúlt hónapokban, és ég a vágytól, megtudja, õk is így éreznek-e.

- Anya? - kérdezte valami egész más helyett.

- Benn van - mutatott a lány a szoba felé, de akkor már nyílt az ajtó, és ott állt az anyja. Nézte õt, és az arcvonásaiban felfedezte a sajátját is, de lelki hasonlóságot most nem talált.

Varázsütésre változott meg a helyzet egy pillanat alatt. A három nõt hatalmába kerítette a közelgõ szeretet ünnepének érzése, fõleg az anya volt elemében. Sürgött-forgott lányai körül, mintha mindig így lett volna minden, és nagy egyetértésben élnének, és soha nem is akadt volna köztük vihar, de még csak nézeteltérés sem.

Aztán következett a nap csúcspontja, az ajándékok átadása. Kiváltképp Cecília kapott sokat. Rögtön felvette az anyjától kapott ezüst karperecet, a norvég mintás pulcsit, még a szoknyát is magához mérte.

- Remélem, tetszenek - mondta az anyja, aztán elõvett egy ezrest, és Cecília kezébe nyomta:

- Ezt pedig költsd arra, amire akarod.

- Köszönöm - mondta Cecília, aztán mindkettõjüket átölelte és megcsókolta.

Igazán meglepte a fogadtatás, nem számított ilyen feloldódásra a korábbi vitáikból, szemrehányásokból. Látszólag nem feszélyezte õket semmi. Még gyertyát is gyújtottak a mûanyag karácsonyfán. A mûfát anyja gazdaságosabbnak ítélte, mint az eredetit, bár azt mondta, hogy sajnálja az élõ fenyõket kivágni azért a pár napért.

Cecília sokáig azt hitte, hogy négyesben lesznek, úgy számított, hogy anyja új barátja is ott lesz, nem tûnt úgy, hogy várnak valakit. Halkan meg is kérdezte húgától az asztalnál ülve, mikor anyjuk kiment a konyhába még egy kis húsért.

- Teri, hol van az a muki, akivel anya találkozgatott.

A lány a mutatóujjával csendet intett és suttogva válaszolt:

- Kiderült róla, hogy nõs, és karácsonykor otthon kellett volna lennie, és már nem tudta anya elõtt örökké titkolni a házasságát. 

Leleplezõdött. Két hete nem találkoznak, és szerintem nem is fognak. Különben hülye muki, ronda, züllött feje van, mindig ivott, és állandóan engem akart oktatni, hogy mit csináljak, mit ne.

Cecília bólogatott, hogy érti, de ekkor Terinek abba kellett hagynia a mesélést, mert bejött az anyjuk.

- Mondj valamit magadról, lányom - fordult evés közben Cecíliához, és õ újra érezte azt a bizalmat, amivel az ember a szüleihez kötõdik. Mesélt is, csak a betegségérõl hallgatott.

Beszélgetésük csapongó volt. Szóba került, hogy gyerekkorában papír pengõsökkel játszott a földön guggolva, és nem adta oda senkinek, mert azt mondta, hogy vesz egy nagy házat maguknak, aztán a drezdai madonnáról beszélgettek, amit Cecília még gyerekkorában látott, mikor cseregyerekként járt az NDK-ban egy Ursula nevû német lánynál, akivel néhány évig levelezett.
Emlékek fûzték ehhez a lakáshoz, és az egész Újlipótvároshoz. Gyerekkorában esténként hosszan bámulta a szemben lévõ házak ablakait, az ott lakó emberek esti viselkedését. Talán azt figyelte, hogyan kell élni, mit lehet kezdeni az élettel, milyen egy rendes családi élet.

Itt látta a tévében a Belphegor címû filmet, amitõl a fél ország rettegésben élt és borzongott a fantom miatt. Itt nézték a mûkorcsolya bajnokságokat és az Angyal krímisorozatot. Aztán a szomszéd fiúról beszélgettek, aki régen elment Magyarországról, és sokáig nem hallottak róla, aztán amikor hazalátogatott, elmesélte, hogy elõször utazgatással töltötte az idejét, több helyen is felvette a menekülteknek járó támogatást, majd letelepedett, dolgozott egy sörgyárban Hollandiában, aztán kereskedett, összeállt egy lengyel fickóval, aki sátoranyagból készült ruhákat tudott olcsón szerezni. Adott-vett, foglalkozott mindennel, amirõl azt gondolta, hogy hasznot hozhat.

Cecília a fiúról ifjú korukban jó véleménnyel volt, tetszett neki, hogy focizik, meg cigizik is. Imponált neki ártatlan csibészsége. Nagyon értett ahhoz, hogy megkeresse az utat a szívekig. Nem volt a szövegében semmi hókuszpók, ködsüveg és szivárványhíd panaszkodó sellõkkel. Idõnként beszélgettek, és olyanokról gondolkodtak, mintha nem is lennének úttörõk meg KISZ-tagok. Szerették a Rollingot és a Beatlest, bár fiú igazából frank Zappa kedvelõ volt nem gondolták, hogy minden nyugati ember a vesztüket akarná, még abban sem hittek, hogy az amerikaiak csak tönkre akarják tenni a világot, és a mi igazi társadalomszervezésünk a legtökéletesebb. Persze Cecília hajlott arra, hogy elfogadja, amit a nagy többség mondott, hogy jó az eszme, csak rosszul csinálják a vezetõk, rosszul teszik a dolgukat, de azért csak addig jó, míg Kádár él.

Sok gyerek lakott akkor a házukban, és rendszeresen összegyûltek az udvaron vagy a lépcsõházban. Akadt köztük vakmerõ kamasz, aki a harmadik emeleti korláton sétált a házlakók rémületére, de többségük szolid kispolgári családból való volt, amolyan ráérõ gyerekek voltak, akik az iskola után, végezvén a leckeírással, lementek vagy a térre, vagy a házban gyûltek társalogni, esetleg játszani. Sokuknak volt beceneve. Az egyiket úgy hívták, hogy Takarmány, mert állandóan szotyit, tökmagot rágcsált. Takarmány papírrepülõgép-modelleket gyûjtött. Szenvedélyesen rakta össze a részeket. Imádott az apró darabokkal bíbelõdni. Az a hír járta, róla, hogy késõbb nyomozó lett, és szép pályát futott be egy vidéki rendõrségen. A másik fiút Dzsemnek hívták, mert minden nyáron a nagymamamájával lekvárt fõzött, és rakott el befõttesüvegekbe, ahelyett, hogy focizni ment volna. Dzsemnek komoly Amerika-mániája volt. Ellágyult, ha látott egy amerikai golyóstollat, vagy trikót, esetenként rágógumit.

- Go to USA! - mondogatta.

Mikor Cecília túljutott személyes sorsa történetein, anyja láthatólag örült, hogy dolgozik a lánya, de Cecília érezte, hogy még mindig bántja, hogy korábban otthagyta a szövetkezetet, ahol biztos állása, könnyû munkája és jó pénze volt. Eközben Teri csak ült, hallgatott. Tágra nyílt szemmel nézett, kicsit szabálytalan arcán nem látszott semmilyen izgalom. Cecília is rá-rápillantott, megállapította, hogy nem kimondottan szép lány, de csúnyának sem mondható. Érdekes vonásai hamar odavonzhatják a férfiszemeket.

Anyjuk váratlanul a gyerekkorukról kezdett mesélni. Úrrá lett rajta a békülési vágy, és minden értékelés, szentbeszéd helyett, hirtelen a múltra kezdett emlékezni. Elmondta a sokszor hallott történeteket. Újra felidézte, hogyan szoktatták le Cecíliát arról, hogy minden csöngetésre ajtót nyisson. Õ is emlékezett a jelenetre, nem volt már olyan kicsi. Mikulás este a konyhában ültek apjával, mikor megszólalt a csengõ. Õ egybõl rohant, nyitotta az ajtót, és ott állt a Mikulás. Nem tudta, hogy apja öccse, Béla az, de rettenetesen megijedt, üvöltve rohant a szobába. Hosszú ideig nem mert az ajtóhoz menni, ha jött valaki. Nála ez volt a csengõfrász.

Anyja most is megkérdezte, hogy emlékszik-e még erre, aztán Terirõl mesélte, hogy olyan álmélkodó, rajongó kisgyerek volt, tele kedvességgel, hogy egyszer karácsonykor annyira megtetszett neki a feldíszített fa, hogy felállt egy székre, és széttárt karral meg akarta ölelni. Átszellemült arccal rádõlt a fára, és mindketten a földön kötöttek ki.

Újra mosolyogtak a történeten. Minden megint minden békésnek tûnt. Cecília is elengedte magát, feloldódott, élvezte, hogy húga mellett lehet, s most anyja sem szidja, sõt örömmel nézegeti a festett faliképet, mondogatja, hogy mennyire tetszik neki. Annyira teljesnek tûnt az este, hogy néha úgy érezte, apjuk is itt van, csak egy pillanatra kiszaladt a konyhába, de mindjárt jön vissza.

Anyja is valahogy így érezhetett. Szinte bántó természetességgel beszélt az apjukról, ugyanúgy, mint mikor még élt. Nem tartozott azok közé, akik elfojtják magukban érzéseiket a családban. Rögtön ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy rögtön megmondja mindenkinek, hogy mire gondol, mi bántja. Gyakran pörölt apjával, azzal vádolta, hogy az évek során sok rossz szokást vett magára, és lusta és hanyag lett. Most is elmondta, hogy az öreg milyen sokat eljárt otthonról, egyedül hagyva õt a gyerekekkel meg a házimunkával. Ezzel is erõsítette a lányokban, hogy õ milyen gondos anya, és ezért feltétlen tiszteletet érdemel, vagyis érdemelt volna, mert azért visszaütött az apjuk vére. Ezt a kis szemrehányást nem hagyta ki mondandójából, de nem vádaskodón, csak enyhe elégedetlenséggel. Tudták, hogy ezt elsõsorban Cecíliának címezte, de õ nem reagált rá, inkább élvezte, hogy együtt vannak.
Apjáról neki is voltak olyan emlékei, amelyek a kalandozó kedvét bizonyították. Néha elvitte õt is magával. Többnyire ultizni járt. Volt néhány fickó, akikkel órákon át tudott zsugázni. Számukra akkor röpült az idõ. Hiába noszogatta apját, csak nem akaródzott neki hazaindulnia, elõfordult az is, hogy Cecília elaludt a vendégségben. Ilyenkor jó nagy veszekedés volt otthon, ha hazaértek. Apja imádott pénzben kártyázni, és legfõképpen nyerni.  Õt is tanítgatta, mikor nagyobbacska lett, de õt nem kötötte le a kártya izgalma. Apja azt szokta mondogatni, úgy kell ultizni, mint ahogy a katonatisztek vagy a tanácselnökök játszanak. Akkor kapott rá a rendszeres játékra, mikor egy irodagépeket készítõ gyárban dolgozott, miután felhagyott a zenéléssel, és csak passzió maradt az számára a muzsika. Gyakran bent maradt az edzõmûhelyben meló után, ott verték a blattot, sokan még munkaidõ alatt is. De sûrûn elõfordult, hogy a közeli kocsmában is zsugáztak, több ízben az üzletvezetõ is beszállt, apja jó haverságban volt vele, még hitelezett is neki, ha nem volt elég pénze. Kellemes sörözgetés kísérte a partikat. Bár nem lehet azt mondani, hogy nyakló nélkül ittak volna. Anyja ezeket olyan férfidolognak tartotta, mint a korhelykedést és a focit.

Teri még nem tarthatott velük, mert nagyon kicsi volt, így neki nem is voltak errõl emlékei. 

Cecília nézte csendben üldögélõ húgát, sejtette az okát. Belelátott a gondolataiba, legalábbis így sejtette. Felismerte azt az érzést, ami benne is bujkált ennyi idõs korában, mikor észrevette anyja erõszakosságát, felesleges túlzásait, hogy valamilyen elképzelt, élettelen ideának vesse alá magát. Õ úgy gondolta, ha engedelmeskedik anyjának, lemarad valamirõl, amit izgalomnak, kalandnak hívnak, ami az élet igazi értelme. Biztos volt benne, hogy közös a bennük lakozó Kolumbusz újdonságkeresõ szelleme, és nem lehet elnyomni a kalandvágyukat. De a világért sem bíztatta volna Terit a lázadásra. Õ mindig mindenkit békén hagyott, még akkor sem gondolt befolyásolásra, ha makrancos viselkedésével István idegein táncolt.

Miközben Cecília a húgán gondolkodott, az anyja váratlanul bejelentette, hogy szeretné, ha itt aludna. Õ ezt nem érezte meglepõnek, valahogy számított rá, de felmerült benne az is, hogy az anyja ezt úgy érti, ne menjen vissza csillaghegyi albérletébe soha többé, maradjon velük. Nem tudott azonnal dönteni, elfogta egy lemondó belenyugvás, mintha érzett volna valami nagyon furcsát, valami olyasfélét, ami érvényteleníti ezeket a kérdéseket, mintha már nem is lenne ez érdekes, mert valami komoly dolog jön. De ez még felfoghatatlan volt, igaz elég erõs ahhoz, hogy elalvás elõtt még újra rágondoljon, mert az ösztönei azt súgták, hogy a marasztalásra igent mondjon. Nem tartott attól, hogy baj lenne, ha egyre szorosabban belekeverednek egymás életébe. Tovatûnt dacossága, unta már, hogy illúziótlan küzdelmet vív a sorssal.

Ahogy lehunyta a szemét a régi, ismerõs ágyban, körülvette a sötétség, elmerülhetett saját világában. Élvezte, hogy rátelepedik az éjszaka. Szokása szerint hasra fordult, takaróját kicsit maga alá gyûrte, lábát rátette. Szerette, ha icipicit magasabban van, mint a teste többi része. Teljesen megfeledkezett csalódásairól, betegségérõl, pénztelenségérõl, szerény odújáról. Ismét megszállta a gyerekkorából ismert érzés, ami biztonságot jelentett. Kicsit jobban is érezte magát, nem fájt annyira a hasa, úgy tûnt, hõemelkedése is elmúlt. A fal felé fordult, párnát tett a fejére, s beleolvadt a puha melegbe. Tünékeny képek bódították. Különféle ismerõs és ismeretlen alakok jelentek meg, mindegyikük testét kötelek fogták körül, azzal mozgatta õket valaki felülrõl, aztán csak lógtak elõtte, mint ahogy a pók hálójában lógnak a bogarak, legyek.

Meglepõ emlék jutott eszébe. Maga sem tudta miért, de gyerekkori barátnõjére gondolt, akivel Syrius koncertre jártak, mert szerelmesek voltak a basszusgitáros énekesbe. Egyszer az egyik este, amikor hazament, tollal ráírta a fiú nevét a combjára, úgy aludt el.  Reggel apja ébresztette és észrevette a fiú nevét. Rettenetesen dühös lett, szörnyû csúnyán beszélt vele, lehordta mindenféle gyalázatos kurvának, mert azt hitte, hogy a srác maga írta oda a nevét. Fel is pofozta. Ez a félreértés idézõdött fel benne, ezzel aludt el. Újra látta azt füstös kis klubot az Alpári Gyula utcából, ahol a zenekar játszott. Ismét lobogott elõtte a fiú göndör haja, hallotta rekedt hangját, és átfutott rajta az önfeledt, rajongó szerelmes érzés, amitõl még a pofonok sem fájtak. Az ifjúság vad és áldott.

Több napja volt már otthon Cecília, és se az anyja, se õ nem beszélt arról, hogy meddig maradjon. Többnyire aludt, a húgáék úgy gondolták fáradt, hagyták is pihenni, de az igazság az volt, hogy nagyon kutyául érezte magát. Teste teljesen kihûlt.

Az ünnepek alatt szabadságon volt, nagy nehezen sikerült elintéznie, mert komoly harc folyt azért, hogy ki mikor veheti ki a pihenõ napjait. Végülis nem kellett bemennie, hiába morogtak érte a családos asszonyok, akik úgy gondolták, jár nekik ez a kedvezmény karácsonykor, és Cecíliának kötelessége lenne egyedülállóként ilyenkor dolgoznia. Még Bori is neheztelt rá, de õt hidegen hagyta, csak annyit mondott: neki is szüksége van a szabadnapokra. Az ünnepek után dolgoznia kellett volna, de érezte, képtelen rá.

- "Orvoshoz kell menni" - döntötte el véglegesen, és még aznap fel is kereste Brenner Gyuri bácsit, akihez évek óta járt.

Az öreg rögtön megismerte, alaposan megvizsgálta, kérdezgette, mit érez, aztán komoly képpel azt mondta, hogy azonnal kórházba kell mennie. Az azonnal azt jelentette, hogy rögtön. Beutalta oda, ahol fõállásban dolgozott. Nem is várt senkire, maga mellé ültette, és kocsival vitte a kórházba.

Útközben bizonytalan volt, mert az öreg nem mondott semmi olyat, amibõl kikövetkeztethette volna, mi a baj.

- "Talán terhes vagyok?" - motoszkált benne, de igazából õ sem hitte el, meg a tünetek is mások voltak. Hányinger helyett fájdalmat érzett, de mégis jó volt álltatnia magát ezzel. Kezét a hasára szorította, mintha a baba mozgását figyelné. Elképzelte, hogy van valaki a szíve alatt, igen, pont így fogalmazta magának, igen, a szíve alatt, közel hozzá, és már fel is éledt benne a vágy egy gyerek után, úgy, ahogy eddig még soha. Kapaszkodónak érezte a menekülésben, de aztán rosszabbul lett, fájdalmai erõsödtek, és vágyai foszladozni kezdtek.

Második napja feküdt a kórházban, és Brenner Gyuri bácsi kedvesen istápolgatta, napjában többször is benézett hozzá, simogatta, megkérdezte, hogy elviselhetõek voltak-e a vizsgálatok, rendesek-e a nõvérek, szükséges van-e valamire, amivel jobban telik az idõ. Az elsõ napja azzal telt, hogy várakozott az orvosi szobák elõtt. Röntgen-felvételeket készítettek róla, vért vettek tõle, vizeletet, székletet kellett vinnie a laborba, mérték a vérnyomását és a lázát. Mindenütt nyugtatgatták, de az egyik helyen elkapott egy szófoszlányt, hallotta, hogy egymás között az orvosok arról beszéltek, hogy "meglehetõsen elõrehaladott állapotban van". Pontosan nem értette, hogy ki, mert az orvosok suttogva beszéltek. Igyekezett úgy felfogni, hogy valaki más kezelésérõl társalognak és nem róla, de belül érezte, csak önmaga megnyugtatására gondolja, és ez csak alap nélküli reménykedés.

- Úristen, ha rákos vagyok! - futott át rajta idõnként, aztán a ráváró lehetséges fájdalmakra gondolt, a szenvedésre, amit el kell viselnie. Ezekrõl elég sokat hallott, aztán korholta magát, hogy hagyta elhatalmasodni a bajt. Rágta magát, hogy akkor kellett volna rögtön orvoshoz fordulnia, amikor észrevette magán, hogy egyre ingerlékenyebb, és gyakran hõhullámok lepik el, verejtékezik, és sûrûn van hõemelkedése, pedig sejtette, hogy a méhét támadta meg valamilyen fertõzés. 

- Adnak még morfiumot? - töprengett.

Elgondolta, hogy nélküle is megszólal majd reggelente a város, dalolnak az ébredezõ madarak, beindulnak a motorok, összeolvad a sok zaj, nesz. Füst száll, benzingõz árad az utcára. A sokféle ember teszi nélküle is a dolgát, különféle tárgyakat, eszközöket mozgat a célszerûség elvén. Életre kel a szervezõdõ kuszaság világa a közösségi akarat helyén, ahogy ez vele is történt.

Aztán azon meditált, hogy van valami ebben az országban, ami arra sarkall, hogy ellent tudjunk állni a józan ész szavának, és abban higgyünk, hogy még mindig a Nap forog a Föld körül, és annak higgyünk, aki szebbet mond, és legfõképpen ne gondoljuk azt, hogy amit látunk, hallunk az igaz, mert itt az esetlegesség a butasággal és rosszindulattal szövetkezve dolgozik. Ez nem Olaszország. Itt nem a könnyedség okozza a pontatlanságot. Itt az átgondolt féltékenység és aljasság támad ránk. Nálunk a fenyegetés nem marad meg a szavak szintjén. Itt kém, orvgyilkos, besúgó és áldozatra váró fenevad lesz az ember. Itt olyan idõket élünk, amelyek nem alkalmasak a jóslásra.

Akkoriban a közhangulat azon alapult, hogy csak baráti és családi körben lehetett a szabad gondolkodásról beszélni. Uniformizált véleményt mondtak az emberek a munkahelyükön. Persze a szabados csínyek belefértek. Az eltelt szocialista húsz év mélyen ült a lelkekben.

Magafelõl gondolkodva õ is feltette a kérdést, mi az oka, hogy hová születünk és mikor, miért öltöttünk emberi alakot, és nem valamilyen más élõlényként kerülünk a földre.
 
A kórteremben az ablaknál feküdt, és mondatról mondatra adott magának jelentést érzéseirõl, hangulatáról, bajairól. Egy parkara látott, azon túl egy sárga ház állt. Ébrenléte alatt gyakran idõzött ezen az épületen, melyen háromszög alakú, kiugró részek volta, egy-egy ablakkal. Falai piszkos-sárgán néztek vissza, a tetõ alatti peremeken barna csíkok nyomai látszottak. Ez is a kórházhoz tartozott, csak egy kerítés választotta el tõlük. Ott tartották az elmebetegeket. Néha embereket is látott a kerítésen túl. Így távolról egyikükön sem volt észrevehetõ, miért vannak ott, hiszen nagy kérdés, hogy mikor lesz a bohócból sült bolond és a félbolondból ünnepelt bohóc. Nem úgy nézett rájuk, mint akik a Holdon élnek.

Nyolcan voltak a kórteremben. Mellette egy fiatalasszony feküdt. Vele már az elsõ napon beszélgetett, elmondta a nõ, hogy azért van itt, mert a petevezetéke eldugult, s hiába szeretne terhes lenni, nem lehet, egy úgynevezett "átfújásra" várt, ami ha sikerül, talán szülhet. Férje matróz volt, a Dunán járt, esténként mindig bejött hozzá. Cecíliában megragadt a férfi, érdekesnek találta. Szokatlan jelenség volt. Kezén piros csuklószorítót viselt, fölötte széles ezüst karperecet. Haja már csak néhány helyen õrizte eredeti fekete színét, egyébként kopaszodott is. Arca szép vonásait azonban elnyomták az örök züllöttség benyomását keltõ barázdák. Feketéllõ árkok húzódtak vöröses arcbõrén. Szemén állandóan homályos vörös fátyol ült. Egykedvûen jött, mint akinek minden mindegy, a földet bámulta, elgondolkodva telepedett az asszony ágya szélére, mint aki olyan fáradt, mint egy igásló. Rendszerint összebújva, halkan beszélgettek.

Cecíliával szemben egy kövér nõ feküdt. Hûvös méltósággal tartotta távol magát a többiektõl. Egész nap olvasott, és almát evett. Õ csak néhány napra jött be, mert a szülés után maradt egy kis dolga még az orvosnak rajta. A mûtéten már túlesett, sikerült, és napok kérdése volt, hogy mikor mehet haza. Õ azzal a felsõbbrendûséggel méregette a többieket, hogy õ egyszerû eset, nincs komolyabb baja. Nem ereszkedett le közéjük, hogy megvitassa a nõgyógyászati kérdéseket, hiszen azok bonyolultabb betegséggel voltak megverve.

A kórházban zajló életrõl egy idõs néni tájékoztatta a betegeket. Gyakran leült Cecília ágya mellé is. Õ mindent tudott, mindenkit ismert, valahonnan bizalmas információkkal is rendelkezett. Tõle hallották, hogy nem olyan régen elbocsátottak két orvost, mert siettettek egy szülést, és figyelmetlenek voltak, mert mielõbb meccset akartak nézni, és megnyomták a kismama máját, aztán rá se bagóztak, és mire észbe kaptak, a nõ elvérzett, meghalt. Nagy cirkusz lett belõle, az orvosok börtönbüntetést kaptak.

Az öregasszony mindegyik nõvérrõl tudta, hogy ki melyik orvos szeretõje, és tudta, melyik orvosnak mennyi pénzt kell adni. Tarifaügyekben bátran lehetett hozzá fordulni. Saját életérõl is mesélt, sõt inkább panaszkodott. Méltatlankodva mondta, hogy nyolc gyereket nevelt föl, s mind hálátlan, pedig sokáig abban a hiszemben élt, hogy ha nagyobbak lesznek és keresnek, már nem kell nélkülöznie. Cecília úgy fûzte tovább ezt a gondolatot magában, hogy a gyerekeknek annyira elegük lett a nyomorból, hogy amint tehették, elmenekültek otthonról, és ezért nem látják még csak a színûket sem a szülõk. Azt sem tartotta kizártnak, hogy egyszerûen hazudik az öregasszony. Egyébként fárasztotta az öregasszony beszéde, ha lehetett kerülte.

Igazán szimpatikusnak egy alacsony, fekete hajú lányt talált, vele gyakran beszélgetett. Vetõ Zsófinak hívták, kémiát tanított egy általános iskolában. Õ azért volt ott, mert nyáron elvetette a gyerekét, kaparása volt, de az orvos nem vette észre, hogy gyulladásban volt a méhe, ezért most operálni kell, összeszûkült a méhszája. Zsófi nagyon bánta már, hogy akkor nem vállalták a gyereket, állandóan korholta magát, hiszen megszülhette volna, volt lakása, férje és pénzük is akadt. Önzõnek érezte akkori énjét, hogy várni akart a szüléssel, hogy még néhány évig gondtalanul élhessen, utazhasson történész férjével. Zsófit nagyon megszerette, és persze kölcsönösen vigasztalták egymást. Neki mondta el elõször, hogy õ úgy érzi, meg fog halni, nem ússza meg ezt a betegséget. Zsófi csak hümmögött, és hülyeségnek mondta.

Cecíliát az anyja már másnap meglátogatta, és megígérte, hogy naponta bejön. Neki azt mondta, hogy felfázott, és ezért van itt, de biztos volt benne, hogy anyja elõbb-utóbb megtudja igazi okát, miért fektették be. Tõle tudta meg, hogy Edit és Kati is kereste, és mind a ketten megígérték, hogy meglátogatják.
 
Anyján látta, hogy nagyon aggódik. Mindig megigazította az ágynemûjét, borravalót adott a nõvéreknek, és õt is elhalmozta gyümölcsökkel, úgy viselkedett, mintha soha semmilyen nézeteltérésük nem lett volna.

Cecília gondolatai különféle kerülõ utakon ugyan, de mindig önmagához tértek vissza, bár nem volt benne kóros hiúság. Egy elfojthatatlan félelem lakozott benne. A halál foglalkoztatta. S már a lélekvándorlás is eszébe jutott. Egyik álmában látta magát kiterítve, lepedõvel letakarva, és ugyanakkor érezte, hogy tigris alakjában újjászületett. Sétálgatott az õserdõben, éppen vadászni készült, mikor emberek jelentek meg puskával, hálóval, és elfogták õt. Látta magát, ahogy kétségbeesetten rángatózik a kötelek között, de nem tud szabadulni, és hiába szól emberi hangon, a vadászok nem értik, nem akarják érteni, hogy õ valójában ember.

Edit éppen akkor látogatta meg, mikor Brenner doktor nála volt. Az öreg akkor mondta meg neki, hogy a vizsgálatok azt bizonyítják, hogy van egy daganat a méhében, és szövetmintát kell róla venni, hogy minden tisztázódjon. Kedvesen biztatgatta, hogy ne aggodalmaskodjon, nem lesz semmi baj, ne ijedjen meg, sok ezer ilyen van, nem lesz baj. A lányban azonban nem tudta elnyomni a tragédia elõérzetétét. A látogatáskor ágya mellett ülõ Editet is valamilyen furcsa messzeségben látta, szavaira is alig tudott figyelni. Edit tapintatosan megérezte ezt, és csak néhány percig maradt. Ennek õ örült a legjobban, mert nehezen viselte a kórházi viszonyokat. Az õ egészségképébe nem fért bele a betegség. Gyakorlatlan volt a kórházi szokásokban, csak annyit tudott, hogy jóérzésõ ember nem nevetgél betegágy mellett, nem lelkendezik haldoklónál, mint ahogy sírok között sem mulatozunk pajzán könnyedséggel.
 
Cecíliának úgy tûnt, hogy csak általánosságokról beszéltek, és csak amikor elment, akkor emlékezett vissza egyik mondatára, és fogta fel értelmét, hogy Edit szakított Istvánnal. Cecília többször is felidézte magában ezt a mondatot, s csak akkor lett bizonyos felõle, mikor arra is visszaemlékezett, hogy Edit Bolíviába készül egy odavaló fiúval, akihez feleségül is megy.

Napokon belül el is végezték azt a vizsgálatot, amit Gyuri bácsi mondott. Cecíliának aznap fokozódtak a fájdalmai, már a mozgás is nehezére esett. Lelke is átvette a betegségét, rátelepedtek az elmélkedés acéltömbjei, nem tudott dacosan szembeszállni a halállal. Nem szabadulhatott a lidércektõl, szüntelenül képeket látott. Visszatérõ flamingók lebbentek el elõtte, ismeretlen testek árnyai hajoltak rájuk, a foltokból felismerhetetlen volt az igazi alakjuk.

Így volt ez akkor is, mikor belépett Trockener Kati. Ijedt képpel állt. 

- Baj van, Kati - mondta Cecília, ahogy meglátta lányt, aki szótlanul leült az ágyra, és csak nézett szomorúan, pedig elhatározta, hogy vidítani jön Cecíliát, nem szomorítani. Hosszú haja oldalt mozdulatlanul lógott, csak akkor rezdült meg, mikor egy nagyot sóhajtott. 

- Megtaláltam Istvánt. Meglátogat majd - mondta, miután legyõzött magában néhány szomorú gondolatot.

Cecília enyhén elmosolyodott, de ez inkább egy furcsa fintornak látszott

- Kösz - mondta, aztán behunyta a szemét és kezét a hasára tette.

- Tudod, biztos vagyok abban, hogy már csak idõ kérdése, s végem - suttogta.

- Nem biztos. Én hiszek a csodákban is - felelte rá gyorsan Kati, és belekezdett egy történetbe, amit anyjától hallott:

- Cecília, minden lehet, egyszer anyám egyik ismerõsét, aki már alig tudott mozogni, megcsípett egy méh. Erre elmúlt az izomreumája, pedig már szinte mozgásképtelen volt.

Cecília nagyot sóhajtott, de nem válaszolt, valahogy nem tudta kimondani a lánynak, hogy ? nem hisz a csodákban, nem segíthet mindenkin egy méh, és ? most az öngyilkosságra gondol.

- Nemsokára megoperálnak - mondta éppen akkor, mikor Trockener Kati egy papírzacskót vett elõ, és halkan odasúgta:

- Ebben rum van, ha nagyon szomorú lennél, idd meg.

Cecília feltûnés nélkül eltette az üveget.

Cecília már sokadik napja volt a kórházban, mikor azon a télen leesett az elsõ hó. Késõn jött, de bõséges volt, és mint egy hûvös fehér lepedõ borította a vidéket, betakarta a park fáit, rátelepedett a házakra, és mint egy másik, új tetõ befedte azt.
Anyja naponta jött, esetenként többször is. Vele jött Teri is. Örült, hogy látja õket, de igazából akkor lenne velük dolga, ha hazamehet majd.

Brenner Gyuri bácsi egy délelõtt behívatta Cecíliát magához a fõorvosi szobába, mert nem akart a többi beteg elõtt beszélni vele. Úgy döntött, hogy ott mondja meg, hogy "sajnos a legrosszabbra kell felkészülni".

Cecília megint úgy érezte, hogy süket csönd veszi körül, miközben hallgatta az öreg szavait. Egy-két szóval tudott csak válaszolni, hogy érti, és nem tud mit mondani. De ahogy visszatért a kórterembe, már nem is emlékezett rá.

Órákig feküdt mozdulatlanul a plafont bámulva, aztán hirtelen elhatározásra jutott. Elõvette a rejtegetett, papírzacskóba csomagolt rumot, felvette a nagykabátját, cipõjét, és sétálni indult a parkba. Egy eldugott helyen leült egy padra. Kibontotta az üveget, és kortyolt belõle. Behunyta a szemét és hátradõlt. Az ital végigáradt bomló testében. Eszébe jutottak az elmúlt évek, és azok az emberek, akikkel rendszeresen találkozott, akikkel együtt járt moziba, színházba, együtt bulizott, kirándult, sétált a városban. Hiányoztak neki az esti beszélgetések, a viták, a viccek, a szerelmes pillantások. Arra gondolt, hogy ezeknek örökre vége. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában azt hitte, felnõttként mindig más foglalkozást ûzünk. Egyszer buszvezetõk vagyunk, aztán ûrhajósok, postások, tanárok, írók, ácsok, vagy titkárnõk. Neki már választási lehetõsége se lesz.

Minden az emlékezetéé volt: gyerekkori papagája sétált egy viaszkos vászonnal borított asztalon, kopogott a körme a mûanyagon, egy fél alma billegett a mellette a kalitkájában, víz forrt egy dézsában a gázon, gõz szállt a konyhában, elhomályosodott az ablaküveg. Szürkült. Aztán egy kislány - úgy tûnt, mintha õ lenne -, letörölte belülrõl az üveget, és István állt ott, a gangról nézett be. Ekkor már látta magát is, jelzett a fiúnak, jöjjön körbe, az ajtó csak csukva van, nincs kulcsra zárva, nyitható, de István nemet intett.
Õ kirohant, futott az utcán, kereste a fiút, és ekkor elébe került egy szõrös, vigyorgó férfi. Talán egy filmbõl került elõ. Megszorította a karját, és magával vonszolta. A járókelõk egy szót sem szóltak. A férfi egy barlangba vitte, megkötözte a kezét, végigfektette egy deszkán, lábára szögekkel kivert csizmát húzott. Lehajtotta a fejét, és mint a rét megtört virága, fonnyadtan, lehajlón hallgatott.
Apránként szakadtak az álmok, mint a gyenge fonalak.

Ült a parkban és pokoli fájdalmak gyötörték.

- Beteljesedik rajtad a sors - lihegte a szõrös férfi a fülébe, és gúnyosan vigyorgott. Ám ekkor feltûnt István a barlang bejáratánál. Két flamingó kísérte, nézte Cecíliát, de újra eltûnt, mielõtt bármit is tett volna. Nem tudta, megnyugtatja-e zûrzavaros lelkét a távoli dolgokba vetett reménykedés. A halál neki is testhezállónak tûnt. Résen volt minden idegszálával. Sötét és szövevényes volt elõtte a világ, amelyben nehéz eligazodni. Eljutott a felnõttkori ürességbe, gondolatai az elmúlás folklórját idézték. Úgy érezte, semmi köze az emberekhez, se kedvességükhöz, se támadásaikhoz vagy hízelkedéseikhez. Távol került a mindennapi élet hegyeitõl és mocsaraitól, még akkor is, ha ez nem szerepelt az életvonalában.

Besétált a kórház várótermébe. Leszegett fejû és érdeklõdõ, fürkész tekintetek fordultak felé. Kicsit izzadt. Kinézett az ablakon, galambok repkedtek az õket etetõ öregasszony körül. 

Mint egy dadaista zagyvalék, amiben Isten hátrafelé megy - gondolta. Az öregasszony tovább dobálta a galamboknak a kenyérmorzsát. 

- Nemsokára sötét lesz - mondta egy fiatal lány anyjához bújva. Mellettük egy fiú ült. Nem derült ki, hogy a lány kedvese vagy a testvére. Sem öröm, sem elkeseredés nem látszott rajtuk, hiszen a közöny az egyetlen helyes viselkedés.

Cecília leült, nézte a kórház falát. Nem rajzolódott rajta semmi. Isten nem volt ott most sem. Jég zsibbadt a tócsa vizén. 

- Az egész életem ilyen volt, nem tudtam elválasztani a jót a rossztól, veszélyek rángattak ide-oda - suttogta a kétszerkettõ egyszerûségével vetekedõ természetességgel Cecília maga elé, és érezte, hogy elindult a végsõ hontalanság felé vezetõ úton szívében magasztos gondolatokkal, érzésekkel. Lelke Vénusz szentélyében járt. Lelke a temetõbe menekülõ madarakkal tartott. Esélyei elszálltak. Állandóan úton volt, de nem érkezett meg sehová. Ereje és gyengéje a kalandvágya volt. Nem hipnotizálta gazdaság és hatalom iránti vágy. Úgy gondolta, az ilyenek csak egyszerûbb szellemiségû embereket ejtenek rabul, hogy bebizonyítsanak valami olyat, ami amúgy hiányzik belõlük. Sok elvégzendõ munkával maradt adósa önmagának.

Ez az írás 2015. október 16-án került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón