|
Csaltam, mikor éjjel
bemásztam a kertbe,
hogy szavak helyett
rózsákat gyûjtsek;
szirmot bontva köztük
elvegyüljek.
Mert öröm
ez és a test megtette.
Huszonkét
évnyi tûz vágyik a bõröm alatt
s csodává
olvadván reggelre száz leszek,
mint amennyi rózsa
nõ mellemre. Már megyek
– földön
sírtam eleget – most szívem az égbe hõn halad.
Halvány ég-szikrában
zuhan a fény,
egyre csak nyeli,
mint Nektárt a remény;
három kakas
kukorékolja a hajnalt.
Ámulat ömlik
nyitott számba,
ki igazán
keres a holnapra várva;
Nem sebezheti meg
az angyalt.
(1998. december 26.)
|
