Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Weiler Eszter
(1955- )
A lavina fogságában - XXVII.
Susanne vívódása 
  
Kurtán, furcsán fejezték be a terápiás foglalkozást, megköszönve azt, hogy foglalkoztak velük. Némán csendben távoztak, mármint Georges és Susanne egymás mellett mentek, de egyiküknek sem volt ereje a beszélgetést elkezdeni. Georges elkísérte, egészen a kapuig, s forró csókkal búcsúztak, oly hosszan és olyan szenvedélyesen, mintha ez az utolsó csók lett volna. Georges csak annyit tudott mondani: - Sajnálom, kérlek, bocsáss meg. - Nincs miért bocsánatot kérni, mert a betegség nem válogat, és hidd el, én még jobban szeretlek, egyre jobban, s igazuk van, éljünk meg minden napot, mint ha az lenne az utolsó. -  Susanne mondta elcsukló hangon. Georges sokáig állt a kapuban, s szemével kísérte Susannét, aki lassan bandukolt, s egyre távolabb került a szanatóriumtól. Majd mikor Susanne megbizonyosodott, hogy Georges már nem látta, befordult a szanatóriumhoz közeli parkba, s leült egy padra. Érezte, összeomlik, hogy nem tudja elviselni ezt a terhet. Egész életében vágyódott az igaz szerelemre, s szeretetre, amit Georgestól megkapott. A táskájában kotorászva keze ügyébe került Marie pszichiáter telefonszáma. Mint utolsó mentsvár fölhívta. Hosszan csengetett, már azt hitte Susanne, hogy nem is éri el Mariet, mikor megszólalt a túl vonalról Marie: - Susanne, ugye? - Igen, én vagyok, nagyon kérem, jöjjön ki a közeli parkba, várom a fagylaltos pult mellett, mert úgy érzem összeomoltam, s nekem is segítség kell, nem mutathatom Georges elõtt, hogy összetört a hír. - Indulok, de miért nem a szobámban beszéljük át a dolgokat? - Azért, hogy Georges ne tudja meg, s ne lásson meg, hogy önnel tárgyalok, nem tudhatja, titokban kellene ezt tartani. - Rendben akkor most indulok, negyed óra múlva ott leszek. -  Köszönöm. De a beszélgetés végén kitört Susannébõl a zokogás oly annyira, hogy a fagylaltozónál állók odamentek hozzá s megkérdezték, mi a baj, segíthetnek valamiben? - Susanne meghatódott, hogy itt mennyire rendesek az emberek. - Köszönöm, a kedvességüket, de a problémáimat, saját magamnak kell megoldanom, s most várok valakit, aki tud nekem segíteni. - Ahogy gondolja, de azért itt leszünk még a közelben, ha esetleg el kellene kísérni a buszmegállóig. - Köszönöm, köszönöm, s az egyik hölgynél volt egy labrador kutya, aki megérezve a labilitást, odafurakodott Susannéhoz, s fejét Susanne lábára tette. - De aranyos, tudja, a kutyám annyira megérzi, ha valakinek baja van, nem hiába beteg emberek vigasztalására van kiképezve. Susanne megsimogatta a kutyus fejét, s kedvesen becézgette. Ekkor ért oda Marie. Szia - szólt oda a kutyás hölgynek, de jó, hogy erre jártatok, gyakrabban kéne találkoznotok, mert az a kutya sok örömet tud okozni, terápiás kutya. - Rajtam nem múlik - szólt a hölgy -, akkor majd én egyeztetem az idõpontot, fordult Marie Susanne felé. - Viszlát, szia, akkor majd találkozunk s magukra hagyta õket. Susanne egy pillanatra hallgatott, mert kicsit kiszakadt a valóságból. Majd elkezdte mondani: - Marie én összeomoltam. Tisztában vagyok vele, meg kellett tudnom az igazságot, mint feleség, jogom van hozzá, sõt mi több az orvosok kötelessége lett volna még korábban ezt a tájékoztatást megadni. S bármilyen nehéz is, s összeomlok, csak ne az utolsó percben kelljen megtudnom az igazságot, s magamat okolnom, ha valamit nem úgy tettem, s az önvádlás, miért nem tudtam segíteni. - Ön mindent megtesz Georgesnek, megnyugodhat. Most mennem kell, de folytatni foglyuk a beszélgetést, ha ez a hely megfelelõ Önnek, akkor itt. Mondjuk, holnap ebédidõben, akkor nem fog senki gyanút, hogy találkozunk. Most menjen haza, kapcsoljon be egy megnyugtató zenét, s ha tud, imádkozzon. - Köszönöm, akkor holnap itt várom, búcsúzott Susanne. Majd, lassú léptekkel elindult odaköszönve a fagylaltozónál álló emberekhez.
Ez az írás 2015. szeptember 5-én került a NapSziget honlapjára.
 
Weiler Eszter további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón