Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Lencsés Károly
(1976 - )
Aráneam
- Itt volnánk. Íme, az Aráneam. - közölte Harvay. 
  
Cugan válasz gyanánt egyre csak vakarta kúpos állát, és az alig észrevehetõ fejcsóválásából is arra lehetett következtetni, hogy kétségek gyötrik az iménti közlést illetõen.  
  
Az Aráneam akkora volt, mint egy közepes bolygó. (Kicsivel nagyobb.) Jó-pár ûrmérföldnyi távolságból ki tudta szúrni a Didk 13 radarja, noha eléggé kezdetleges szerkezet volt. Az Ember mégis ragaszkodott hozzá. Azt mondta, hogy nem szeret változtatni a dolgain. Balszerencsét hoz.  
  
Nekik sem kellett erõlködniük, hogy messzirõl megláthassák. Az Aráneam úgy siklott a világûr háborítatlan óceánján tiszteletet parancsoló lassú eleganciával, mint a világegyetem koronája. És egy egész várost cipelt a hátán.  
  
Ezt a várost az Ember egyszerûen csak Nomádnak hívta, mivel mindig mozgásban volt. Sodródott a világegyetem egyik sarkából a másikba, ha ugyan létezik ilyesmi. Egy biztos, nem érdemes túl sokáig idõzni a városban, különben jó sokat kell várni, ha idõközben esetleg mégis úgy döntenél, hogy le szeretnél szállni. 
  
Rebesgették itt a földön, hogy élt egyszer egy Joe Golug nevezetû "gatyaárus", aki huszonévesen ment a Nomád-ra, és aggként sikerült távoznia, pedig már az elsõ napon túladott azon a tucatnyi gumírozott ûr-bugyin, amik nála voltak. Ezért az elsõ és legfontosabb kérdés, amit fel kéne tennünk magunknak (még azelõtt hogy a Nomád égiszburka alá lépnénk), hogy mennyi ideig akarunk maradni. Valami ehhez hasonlót: 
  
- Mennyi idõ van a következõ ugrásig? - tette fel Harvay a kérdést. 
  
Cugan a karóraszerû anomáliariasztóra nézett a csuklóján. 
  
- Ha minden jól megy a következõ idõbukkanó hajnali három óra tájékára tehetõ. - Biztosan jó ötlet volt idejönni? - kérdezte aztán ismét a mellette ácsorgó férfire pillantva.  
  
Harvay vállat vont.  
  
- Meglátjuk. 
  
Egy pillanatra Aráneam mind a hat szemét a Didk 13-ra szegezte, melyek a gigászi hajóorrban függõleges vonalban, egymás alatt sorjáztak. Közülük föntrõl a második folyamatosan a Didk 13-ra meredt. Az összes többi meg jobbra-balra mozgott, ahogy újabb és újabb hajók tûntek elõ a távoli csillagok közül. A világegyetem legkülönbözõbb pontjaiból érkezõ ûrjármûvek egész kavalkádja lézengett már körülöttük. Volt, amelyiket nem is lehetett (legalábbis emberi mércével értve) mértani alaknak nevezni.  
  
Jobbra néhány képlékeny gyertyaláng-szerû képzõdmény lebegett, és testnélküli, de az elménél milliószor fejlettebb organizmusok rejtõztek bennük. Õk a Jegyzõk, asztrálutazók voltak. Állítólag magukban hordoztak minden gondolatot, és tettet a legelemibb szintektõl kezdve a legmagasabbakig. Értsd úgy, hogy a buja álmokba szõtt spontán magömléseid sem kerülték el a figyelmüket, mint ahogy szántak néhány sort az ember teremtésének fázisairól is. Békés vándorok, akik képesek térben és idõben különbözõ helyeken egyszerre jelen lenni. Érzékelni és érzékeltetni a legmagasabb mentális síkok energiáit is.  
  
Egy földi számára érthetetlen talán, de mégis a legjobban a lélek kiteljesedéshez lehet õket hasonlítani, s mivel az ember amit nem ért, azt kényszeresen elnevezi, ezeket itt a földön mi Istennek, Buddhának, Krisnának, vagy a föld kamaszkora kezdetén egyesek Sinatrának, Elvisnek, vagy Beatlesnek is nevezték.  
  
Az asztrálutazók nem voltak istenek, és nem mellesleg nagyra tartották az emberiséget. Titokban csodálták a még kiforratlan fajt, amelyben szerintük mindig is benne rejtõzött a potenciális lehetõség. Nem a húsában, azt meghagyták a Telagurnak, hanem ami benne van, a lényegében, ami pedig a lélek.  
  
Azt suttogták egymás között, hogy a két faj nagyon hasonlít egymásra. Õk és Mi. 
  
Az idõk kezdete óta nyomonkövették az ember tragédiáját, és amennyire lehetséges, segítségére is voltak. Közvetlen befolyással nem bírtak ugyan, csak figyeltek, és mindent elraktároztak magukban. Fájdalmat, szenvedést, kínt, szerelmet, szexualitást, születést, halált, mindent, ami valaha, akárcsak gondolati síkon is elõbukkant az idõk folyamán.  
  
Egyelõre meglehetõsen kevés Ember bizonyult alkalmasnak arra, hogy beléphessen a könyvtárakba, ahol gondosan le van jegyezte múlt, jelen, jövõ. Azért voltak páran eddig is kivételesek, s tán lesznek is még olyanok, mint Nostradamus, Malakiás, Al-Biruni és a többiek. 
  
- Jó nagy szemek. - jegyezte meg Cugan a hajójuk mozgását követõ szem alakú megfigyelõegységet viszontfigyelve. 
  
- Kancsal pók. Azt hiszem, a Didk 13 kevés lenne beléjük muslicának.  
  
Cugan metszõ pillantást vetett Harvay-ra. 
  
- Elmondtam már, hogy ne gyere ezzel a földi halandzsával! - mondta. 
  
Harvay felvont szemöldökkel Cuganra nézett.  
  
- Bocsáss, meg mindig elfelejtem, hogy te egy vörös képû Telagur vagy. És mint tudjuk egy Telagur mindent véresen komolyan vesz. Véresen komolyan. 
  
Cugant annyira dühítette az Ember, hogy az arca halványzöldrõl lángvörösre váltott. Zavarta, hogy a felét se érti annak, amit beszél. Miért hangsúlyozza folyton a vért? Kedve támadt megint az emberhúsra. Ki akarta tépni a karját és jót harapni belõle.  Mérges volt, s ha feldühítették, akkor az arca két oldalán égnek meredtek a Telagurokra jellemzõ mérgezõ, szürke árnyalatú tüskék, amik kelepelõ hangot adtak ki, olyat, amit egy kerékpár küllõire csíptetett kártyalap produkál. Trrrrr, és Krrrrr...  
  
Kitágultak a légzõnyílások a szája fölötti arcrészen, mert orrcsontja nemigen volt. Belélegezte az illatát. Az Embernek ínycsiklandó szaga volt. A következõ pillanatban fintor húzta szélesre a száját, mint mikor a hím oroszlán megérzi a tüzelõ nõstény szagát. Elõvillantak apró, tûhegyes fogai. 
  
A Telagurok ragadozók voltak. Kifejezetten kedvelték az emberhúst, amely édes volt, és rostokban gazdag. Azonban Cugan vesztére a Telagur egy egészen speciális faj. És Cugan számtalanszor elátkozta a napot, amikor hagyta magát foglyul ejteni egy balul sikerült vadászat során, hogy aztán éppen Harvay Bonul menekítse ki a bosszúra szomjazó emberek karmaiból.  
  
Ami történt, megtörtént, és Cugan követni kénytelen az Embert, bárhová is menjen. Ezt a Harvay Bonult. Ami azonban ennél is rosszabbul érintette, hogy a népe örökre számûzte. Csatát vesztett. A Telagurok szemében Cugan halott volt. Soha többé nem térhet vissza a bolygóra, ahol születetett.  
  
A sötét vezérlõkabin pultján villogni és pityegni kezdett néhány nagyobb gomb.  
  
- Azonosítva vagyunk. - szólt Harvay - Beléphetünk. 
  
Cugan látta, ahogy az Aráneam szeme, amely a Didk 13-mat vizsgálta, lassan elfordult tõlük, és a következõ háromszög formájú hajót vette szemügyre. A hat hatalmas üvegszem egyszerre hatfelé fordult.  
  
- Lenyûgözõ monstrum.  
  
Harvay meg se hallotta a Telagur réveteg hangját, már a földet érésre összpontosítva így szólt: 
  
- A K1-et kaptuk. 
  
A K1 felfestésének közepén sikerült minden gond nélkül letenni az ûrsiklót, ez elég messze volt a várostól, s jó negyedóra kellett, hogy elérjék a város felé vezetõ poros utat. Séta közben Cugan azt kérdezte: 
  
- Mi van azokkal az álmokkal?   
  
Egy meredek domb állta útjukat. Itt még nem voltak épületek. A domb lábánál Harvay megállt, és Cugan felé fordult. 
  
- Lehet, hogy baj lesz, Cugan. Isten az atyám... - elhallgatott, mert Cugan értetlenül ráncolta a homlokát. Látszott rajta, hogy azon agyal, miféle rokonáról beszél már megint az Ember. Hajlamos volt azt hinni, hogy ez a Harvay Bonul azért beszél rébuszokban, hogy õt bosszantsa. Úgy tudta, Harvay apját Robertnek, és nem Istennek hívják.  
  
Harvay megköszörülte a torkát.  
 
- Csak azt akarom mondani, hogy én feloldozlak, vagy tudom is én... menj el, ha akarsz! 
Cugan a hallottak után szemlátomást csak még jobban összezavarodott. Bambán pislogott, mint egy hathetes kölyökkutya, és a fejét is éppen úgy forgatta. 
  
Harvay várt egy kicsit, várta, hátha változik valami Cugan ábrázatán, valami fény csillan azokban a folyvást fürkészõ macskaszemekben, de mivel semmi erre utaló jel nem mutatkozott, a színe is visszaváltott halványzöldre, úgy döntött lezárja a témát. 
  
- Mit mondhatnék, ha maradni akarsz, maradj. - mondta, és sóhaj, és vállveregetés, és sóhaj, és... 
  
Elöl Harvay vonult, Cugan követte. Beletelt egy kis idõbe, mire felcaplattak a meredek domboldalon. A magaslat tetején Harvay ismét megállt, várta, hogy a hûséges Telagur beérje. Nem kellett megszólalniuk, mindkettejükben ugyanaz a csodálat kerekedett életre. A lábuk alatt feküdt teljes valójában a világegyetem metropolisza, a nomád város.  
  
Onnan, ahol álltak, jó rálátás nyílt a szûk kis utcák tekervényeire, ahogy az épületek között kanyargóztak, mint egy szerteágazó fekete folyó. Összhatásukban Harvay-ban egy régészeti feltárás illúzióját keltette a látvány, de sok minden más is eszébe jutott róla. A távolból nézve olyan volt a város, mint egy útvesztõ egy földrésznyi fehér szikla tetejébe vájva. Cugan-nak inkább a zamatos emberi agy jutott róla az eszébe.  
  
Az Aráneam idõközben szinte észrevétlenül a hold sötét oldala felé fordult, és mintha csak egy fekete lepel zuhant volna alá, a szemük láttára borult sötétség a tájra. Aztán gyors egymásutánban apró fénypontok villantak, és az egész város a világûr képmására pislákoló, remegõ fénybe borult.
(- Megjegyzem, ha az Aráneam a világûr koronája, akkor a Nomád éjszakai kivilágításban a korona ékköve.) 
  
- Ez valahogyan elrettent és lenyûgöz.  
  
Válasz nem jött. Ezután még egy darabig ott álldogáltak egymás mellett csendben, mígnem Cugan a karórára nézett. 
  
- Mennünk kell! Mire megint világos lesz, már nem kéne itt lennünk! 
  
Harvay arcán ábrándos mosoly szaladt át. 
  
- Akkor menjünk, Cugan. - mondta és elindult lefelé. 
  
*
  
- Voltaképp mi dolgod azzal a Jegyzõvel? Mit akarsz megtudni tõle? - fordult Cugan a bárszéken ücsörgõ Harvay-hoz. A hely, ahol voltak nagyon lármás és nagyon sötét volt. A tömeg egyetlen robajló, feketén hullámzó foltként mozgott valami-Harvay füleinek értelmezhetetlen harmóniába alkotott-zenemû ütemére. Amennyire ki lehetett venni, éles sípolás szolgáltatta az alapot (mint mikor egy mikrofon gerjed), zengõ tamtamok kíséretében. Aztán recsegés. Ropogás. Cugan úgy látta, hogy Harvay-t szörnyen aggasztja valami, s az nem a bár lüktetése. Biztosra vette, hogy a fejében nincsenek rendben a dolgok.  
  
Nem sokkal korábban beszélt egy ocsmány képû, hatalmas orrkarikát viselõ Dagonnal, akik köztudottan eladnák a saját anyjukat is, egy kupica Bar Bakus likõrért. A Bakus kaktuszra hasonlító cserjeféle, aminek húsából megfelelõ eljárás során erõteljesen bódító hatású italt nyernek ki. Harvay a beszélgetésük végén egy egész üveget nyomott belõle az orrkarikás Dagon kezébe. Azóta ücsörgött Cugan balján szótlanul a magas kõpult elõtt, mintha õ maga itta volna meg az egész üveg Bar Bakust.   
  
A bárpulton könyökölt egy kéken villódzó fénycsõ alatt, és összehúzott szemöldökkel, komoran bámult valamit a pohara fenekén. 
  
Cugan kénytelen volt oldalba bökni, hogy kikövetelje magának a figyelmét. Mivel elég nagy volt a tolongás, és csaknem minden második pillanatban valaki nekiment Harvay-nak csak akkor figyelt oda Cugan-ra, amikor az felállt a székrõl, és egészen közelhajolt hozzá. 
  
- Harvay mi bajod? Mióta itt vagyunk egy szót se szóltál. 
  
A Telagur lehelete olyan hatást gyakorolt rá, mintha egy szúrós szagú szalmiákszesszel átitatott tampont lóbáltak volna meg az orra elõtt. Harvay szemeibe könny szökött, majd végre kezdett némi értelem derengeni bennük. Felnézett a pohárból, Cuganra pillantott, majd a kijárat felé biccentett a fejével. Cugan bólintott, hogy megértette. 
  
Kint senki sem volt rajtuk kívül. Harvay a terasz egyik oszlopának vetette a vállát, és az Aráneam teljes fedélzetét átölelõ, átlátszó védõkupola felé kémlelt a magasba. Andalítón kavarogtak a város színes fényei a felületén, mintha egy szappanbuborék belsejében lennének. Cugan ahogy bezárta maga mögött az ajtót, néma csend terpeszkedett közéjük, és a sikátorra, ahová a Nagy X- re keresztelt bár hátsóbejárata nyílott. A csendet Harvay törte meg: 
  
- Kérdezd meg bátran. 
  
Cugan így is tett, habár inkább felszólításnak sikeredett: 
  
- Mond el, mért vagyunk itt. 
  
Harvay sóhajtott. 
  
- Van valami, ami nem hagy nyugodni. 
  
- Az álmod? 
  
Harvay továbbra is a magasban fluoreszkáló szappanbuborékot nézte. 
  
- Az álmom. 
  
Az álom is azok közé az érthetetlen kifejezések közé tartozott, amivel Cugan nem nagyon tudott mit kezdeni, mert egy Telagur nem álmodott. Mindenesetre valami veszélyes dolognak könyvelte el magában. Látta, hogy Harvay szenved tõlük. Amikor Harvay aludt, vagyis a szemei csukva voltak, patakokban folyt róla a víz, forgolódott, nyugtalanul nyöszörögött, mintha fojtogatnák. Határozottan érezte rajta a félelmet. 
  
- Ebben az álomban egy Telagur elõl menekülök. 
  
Cugan sárga szembogara keskeny ovális alakúra szûkült. Ez jelezte, hogy megdöbbenti az, amit hall. Harvay elhallgatott, az õ tekintete is zavarodottságról, már-már kínról árulkodott, mintha félrenyelte volna a szavakat, amiket kimondani készült. 
  
- Meg fogok halni, Cugan. - köpte ki végül - Azért jöttem ide, mert az Aráneam fedélzetén nem érhet közvetlen támadás. Legalábbis kevés az esély rá. Ezen kívül tudtam, hogy találok majd Jegyzõket, akiktõl meg akarom tudni, mi fog történni velem. - egy pillanatra ismét csend - Velünk. - tette hozzá bizonytalanul. - Hogy biztonságban vagyok-e... Értsd meg, Cugan, tudnom kell, bántani fogsz-e valaha. 
  
Cugan lehorgasztotta a fejét. No nem mintha a szégyen egy Telagur érzelemvilágával összeegyeztethetõ lett volna. Nem. Egyszerûen csak gondolkozóba ejtették az Ember szavai. Most elõször érezte, hogy talán kifoghat rajta ez az Ember. Nem engedheti, hogy baja essék. Azt már nem bírná el, ha híre menne, hogy egy esetlen, ostoba földit is képtelen megvédeni. Kezdte már felfogni, hogy az embernek nincs is szüksége külsõ ellenségre, épp elég bajt hoz a saját fejére. Elég ostoba ahhoz, hogy megtegye. Hogy találkozzon egy Jegyzõvel. 
  
- Egy Jegyzõ - szólalt meg végül. - Egy Jegyzõ veszélyesebb rád nézve, mint egy Telagur. Remélem, tudod. Ha egyáltalán szóba állnak veled, még mindig ott a lehetõsége annak, hogy beleõrülsz a találkozásba. Túl sok fájdalmat, és szenvedést okoztok magatoknak... még ha be is engednek maguk közé, nem vagyok benne biztos, hogy elbírod ezt a terhet. 
  
Rosszabbul alakult, mint amire Harvay számított. Abban bízott, hogy Cugan végre belátja, hogy azzal tenné neki a legjobbat, ha magára hagyná. Tett még egy utolsó kísérletet, hátha jobb belátásra térítheti a csökönyös Telagurt: 
  
- Menj el, Cugan. Én majd mindenkinek azt mondom, hogy megtetted a szolgálatod. 
  
A Telagur pupillája épp csak egy sárga vonal volt az éjfekete szembogarai közepén. Az arca meg lángoló vörös. És a szokásos Trrrr, és Krrrr közepette így szólt: 
  
- Te is tudod, Harvay, hogy az én szolgálatom nem ér véget, míg meg nem halok. Vagy amíg meg nem halsz. 
  
Harvay beletörõdve összeszorította az ajkait. Cugan vállára tette a kezét és azt mondta: 
  
- A Dagon szerint a városon túl találkozhatok velük! 
  
*
  
A Jegyzõk, ha csak tehették, elkerülték a hús-vér lényeket, tartozzék az bármelyik fajhoz, származzon az a világok bármelyik pontjáról. A végtelen orákulumai voltak. Az idõk kezdete óta rótták a láthatatlan utakat. Ismertek minden ösvényt és csapást, amelyen valaha bárki vagy bármi megfordult. Figyeltek és jegyzeteltek. 
  
A város falain túl végeláthatatlan kõsivatag terült el. Harvay és Cugan egy bérelt légpárnás kétülésesen tette meg a távolságot, ami nem volt csekély. Mire visszanéztek, a hatalmas város csupán körömnyi kõdarabnak látszott az Aráneam fekete peremén.  
  
- Biztosan be akarsz menni oda? - fordult Cugan az Emberhez. 
  
Egymás mellett ácsorogtak, és Harvay szemközt a kövek fölött, amiket feketére festett a hold árnyéka, leste a négy apró lebegõ orákulumot. Gyenge fényt bocsátottak ki magukból. Így épp csak a maguk körüli, nem több mint kétmilliméternyi közvetlen területet tudták némi kékes színû fénybe borítani. 
  
- Ne gyere utánam, bármi is történjen. 
  
Cugan morgott, mint vadászat elõtt. Égnek meredtek a tüskéi az arcán, amikor Harvay elindult. Érezte a vágyat, amely a bizonytalanság és a harci kedv különös keveréke volt. A tüskék most mintha szomorúan kerepeltek volna. Nem veszítheti el. Nem veszíthet több ütközetet. 
  
- Ne gyere be oda. Hallod? Maradj idekint! - ezeket úgy mondta, hogy hátra se nézett. 
  
Cugan vicsorgott, tett egy tétova lépést elõre, de erõt tudott venni magán, és megtorpant. 
  
Harvay a Jegyzõk közé lépett, aztán egyszerre megváltozott minden. Körülötte, akár a tükörsima vízfelületre szédelgõ tollpihe, lágyan megborzongott a levegõ, s körgyûrûk futottak szét, amik fokozatosan terebélyesedve távolodtak, majd mintha leestek volna a semmibe, egyszer csak nyomuk veszett. Eltûntek a talpa alól a sivatag csikorgó kövei is, s helyükön csillogó márványlapok csiszolt fényes felülete díszlett. Csizmáját bokáig szürke füst vagy talán finom iszap zárta körül. Egyet elõre lépett, s az iszap fodrozódva szétfutott a lépte nyomán, majd mikor megállt, ismét rázáródott a bokáira, és kisimult. Harvay hátra nézett.  
  
Cugan idegesen toporgott néhány lépéssel távolabb. Mikor észrevette, hogy Harvay felé fordult megmerevedett, várta a parancsot. Azt akarta, hogy az Ember mondja ki, amire annyira várt: Ments meg! De semmi. Harvay csak elmosolyodott, és elfordult tõle. 
  
Az elsõ benyomásra nem volt ott semmi rémisztõ. Néhány lépés után egy teremben találta magát. Cugan odakintrõl csak Harvay sziluettjét látta a körülötte fodrozódó világító köd torzírásában. Azt, amit Harvay látott, azt egyedül õ láthatta. Sokban függött attól, miféle gondok nyomasztják, melyik fajból származik, és mit akar megtudni. Aztán jobban megnézte, és a csarnok igazából egy nagy könyvtár volt. Legalább tízszer akkora, mint a Washington Nemzeti Könyvtár. Széltében és hosszában is vörösfenyõ polcok sokasága húzódott. Se a kezdetét, se a végét nem lehetett látni. A polcok tömve könyvekkel.  
  
Nem messze tõle, vállmagasságban, észrevette, hogy az egyik díszes bõrkötésû könyv gerince sárga fényt áraszt magából. A következõ pillanatban pedig már a kezében tartotta.  
  
Cugan továbbra sem látott egyebet, mint Harvay Bonul hátát, de határozottan érezte, hogy valami készül. Odakintrõl úgy látszott, hogy Harvay békésen álldogál, pedig õ odabent közben már kinyitotta a könyvet és belenézett. Az elsõ oldalon a könyv fejezeteinek címeit látta abc rendbe szedve. Találomra felcsapta. A "K" betûnél nyílott ki.  
  
Lárma. Zsivaj. Trágár kiáltozás. Feltehetõen fakerekû szekerek zakatolása a durva kövezeten. A lármát, a rekedt káromokat elnyomta valaki nyöszörgése. Ostor csattant. Robbant. Hangosabban mindennél. Harvay összerezzent. Valami a földre roskadt. Harvay mellkasához kapott, mert úgy érezte, valami nagy erõvel nekicsapódott. Mikor vér serkent az ujjai között, hitetlenkedve lepillantott a mellkasára. Ekkor még nem volt fájdalom. Csak döbbenet. Olyan alakú vérzõ seb keletkezett a bõrén, amit mondjuk ostorcsapás okozhat.  
  
Most jött a fájdalom. Zsigeri, elviselhetetlen. Megtántorodott. Kiejtette kezébõl a könyvet. Aztán a homlokán felrepedt a bõr, vörös ákombákom szabdalta fel a bõrét. Láthatatlan töviskoszorút kényszerítenének a homloka köré. Forró vér csorgott az orrnyerge mentén. Egy csepp a hátán földet ért, nyitott könyv lapjára hullt, a "Krisztus" szóra. A tenyere kilyukadt, mert szöget vertek bele.  
  
Cugan döntött. Soha többé nem tarthatta vissza attól senki, hogy megvédje az Embert. Egyetlen ugrással az orákulumok között termett. Támadópózt vett föl. Kissé elõregörnyedve körbefordult, ugrásra készen.  
  
Cugan nem a könyvekkel teli könyvtárban találta magát. Õ egy vérengzés kellõs közepébe csöppent. Mindenfelé vérszomjas Telagurok, és mindenhol hullák. Amerre fordult, kizsigerelt, megcsonkított emberi testek feküdtek szanaszét a földön.  
  
Megpördült, mert sehol sem látta Harvay Bonult. Jobbról épp leterített egy Telagur vadász egy asszonyt, aki sikítva próbált menekülni. Aztán már nem sikoltozott, mert a Telagur leszedte a fejét. A nõ teste imbolyogva a földre rogyott. 
  
Cugan érezte az éltetõ, meleg vér csábító illatát. Ott terjengett körülötte, teljesen beterítette a levegõt. Ezután vette észre Harvay Bonul holtestét. A fej nélküli asszony úgy zuhant mellé a vértõl iszamós földre, mintha csak át akarná ölelni.  
  
Jobban tetszel nekem véresen... Krrrr, és Trrrr. Cugan arctüskéi, most mintha a megkönnyebbülésrõl és szabadságról kerepeltek volna.
Ez az írás 2015. szeptember 1-jén került a NapSziget honlapjára.
 
Lencsés Károly további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón