Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Weiler Eszter
(1955- )
A lavina fogságában - XXVI.
Családterápia 
  
Elérkezett a késõ délután, s Susanne annak rendje szerint, mosolygós arccal lépett be a kórterembe. Épp hogy letette a lista szerinti megvett dolgokat, Georges idegesen mondta: - Beszélni szeretne velünk Marie és Philippe. - De mi történt? Csak nincs valami baj? - aggódó hangon kérdezte. - Ne aggódjál elõre - szólt Georges - s szép lassan elindultak Philippe orvosi szobája felé. Éppen akkor ért oda Marie, s miután üdvözölte õket, beléptek az ajtón. - Jó napot kívánok - szólt Philippe. - Parancsoljanak, üljenek le. Esetleg kávé, vagy üdítõ? - De senki nem kért semmit. Most már Susanne is egy kicsit ideges lett, vajon mi vár rájuk. Rosszat sejtett. - Susanne, ugye hisz az örök szerelemben, s a szeretet mindent kibír? - kérdezte Philippe, majd folytatta: - Orvosi pályafutásom során, mindig az volt a nehéz, ha rossz hírt kellett közölnöm a hozzátartozókkal. Ilyenkor mindig velük sírok, mert tehetetlennek érzem magam. Nem tudom, hogy a férje állapotáról mennyit tud? - Hát, hogy a szívével beteg, s ezért is kapott agyi embóliát. Ezért bénult le fél oldalára. De Ön is láthatja, a beszéde rendbejött, a lábát igaz, hogy húzza egy kicsit, s a bal karját nem tudja mozgatni. Engem ez csöppet sem zavar. - válaszolta Susanne. - Nézze, itt többrõl van szó. Nem szoktak egymással beszélgetni a betegségrõl? - most Philipp, Georges felé fordult. - Ami igaz én nem tudtam neki elmondani, mi is az alap betegségem. Kérem, segítsenek, olyan törékeny, érzékeny, nem is tudom, hogyan fog megbarátkozni a gondolattal, hogy már nem leszek? - Hogyan? - kérdezte Susanne megdöbbent arccal. Marie szólt: - Higgye el, mindannyian szeretnénk Önöknek segíteni, csak sajnos az orvostudomány jelenlegi álláspontja szerint vannak olyan esetek, mikor az orvos, a legjobb tudása szerint sem tud semmit sem tenni s elkerülhetetlen a halál. - Döbbent csend lett a szobában, még a légy zümmögése is hallatszott. Georges lehajtott fejjel, befelé nyelte a könnyeket, annyira szerette Susannet, s nem is magára gondolt, hanem õreá, hiszen mindig mondja: nélkülem félkarú óriás vagyok csak. Susanne föl sem fogta mindjárt a dolgot, s megfogta Georges kezét. Szorította amennyire csak tudta. - Mennyi ideje van hátra? - kérdezte elhaló hangon Susanne Philippet. - Nem tudom megmondani. Lehet, hogy egy hónap, de lehet egypár év is. Sajnos itt a szanatóriumban már jelenleg nem tudjuk tovább tartani, egyrészt azért mert állapota stagnál, másrészt letelt a biztosításukkal elõírt kezelési idõ. Azonban ígérem, ha bármi akut helyzet áll elõ, én az Önök rendelkezésére állok. -  Ezt köszönjük! Hát azért kérdezte, hogy a szeretet mindent kibír? Tudom, ki kell bírnia, ha már így van, megkérdezem, hogy lehet-e gyermeke, s milyen kockázattal jár a szerelmi együttlét, valamint örökletes-e a betegség? - Nem biztos, hogy öröklõdik. Sõt, ha belegondolok, Tudja a férjének gyermekként szívizom gyulladása volt, s szívbillentyû elégtelensége. Akkor nem mûtötték meg, s a fokozott szívizom dolgozása odáig vezetett, hogy szívizom sorvadás lett a vége. Azt Önöknek közösen kell eldönteni, vállalnának-e gyermeket, gondolom egy kíméletes szerelmi együttlét még nem jelent halált. Ekkor jutott Susanne eszébe egy rövid vers: Sajnos, elment mellettem az élet, elvesztett szeretet, remények, néha halkan hallom a neszezésed, itt maradt belõled egy újabb élet. - S hogyan utazhatunk haza? - vetette föl Georges. - Nézze, repülõre nem ülhet, a vezetést sem tanácsolom, esetleg a kedves felesége? - sajnos õneki nincs jogosítványa. Valahogy oldják meg az itt létet, legalább addig, míg meg nem erõsödik Georges. Nagyokat sétáljanak, s próbálják úgy élni napjaikat, hogy ez lesz az utolsó, már jó értelemben. Ezzel azt akarom mondani, örüljenek a mának. - Hogy oldjuk meg az itt létet? - gyakorlati kérdésként merült fel Georgesben ezen fontos momentum.
Ez az írás 2015. augusztus 29-én került a NapSziget honlapjára.
 
Weiler Eszter további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón