Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Vasi Szabó János
(1965 - )
Az emlékek hídján
Ray Bradburynek
I. 
  
"Acél, üveg és betonfalak közé gyömöszölt, gyûszûnyi parkon legeltetem a szemem. A még mindig foghíjas Nagy Épület elõtt haldokló, nyárutóról itt felejtett szalmasárga folton. Nézem és emlékezem. A fákról sápadtan lóg alá a sok levél, mint megannyi fakó érme a Népek Múzeumának porlepte üvegvitrineiben. 
  
Ma szerencsétlen arcát mutatja felém a park. A maroknyi, szívós növénytestet kõskatulyába szorító Városról nem is beszélve: fehér járdáin esetlenül csoszognak az emberek, hatalmas, hatszögalapú építményeit szomorúság szürke párája fátyolozza, máskor vakítóan ultramarinkék egén bágyadt, vaníliaszínû felhõseregek masíroznak át. Nem tudom, miért ilyen ma világ? 
  
Épp olyan, mint akkor... 
  
Megpróbálom jókedvemet visszahívni: dúdolni kezdek, hiába! Idegenül peregnek le a vidámra formált hangok a pergamenszínû falakról, megbotlanak a hamuszín sarokkövekben, és erõtlenül elnyúlnak a dohányzöld trafik elõtt. 
  
Épp úgy... Eh, de mit is írok? Hisz ma két és fél évtizeddel többet írunk! Istenem, már huszonöt év, egy évszázad negyede illant el azóta törékeny lepkeszárnyakon!"
  
Részlet Ivan Zvonkij író elbeszélésébõl. Kelt: hv. 15-ben, Novo Uralszk városában. 
  
  
Jean Kerr önkéntelenül is a Híd felé vette az irányt. Zsebre dugott kézzel, flegma képet vágva ment, s csak lelkében emésztette magát. A Kristály Falatozó mellett bandukolt el, amikor elébe lépett egy férfi: napbarnított arcú, õsz hajú, sovány ember. 
  
- Hello, Cyprienn! - köszöntötte. - A "Kristibõl" jössz? Megint súlyt emeltél, öregfiú? 
  
- Üdvözöllek, Jean! Onnan jövök és nem lehetett nehéz kitalálnod, hogy ittam! Mi mást csinálhatnék, tán imádkozzak? Egyébként semmi bajom. Látod... hukk... Hát te, hová csörtetsz ilyen elszántan, csak nem verekedni? Mert ez esetben bízvást számíthatsz vénülõ barátod kardjára, angárd! 
 
- A Hídhoz megyek. 
 
- Szóval oda? Egyre többet mész... Nem lesz ennek jó vége - a férfi rosszallóan csóválta 
meg a fejét. - Patrick is így kezdte, aztán nincs egy hónapja, hogy úgy vágták le a kötélrõl... 
 
- Igen, egyre gyakrabban - sóhajtott Kerr, válasz nélkül hagyva társának utolsó szavait. 
 
- Megengeded, hogy veled tartsak? Rég jártam arra... 
 
- Ha nincs más dolgod, gyere nyugodtan! 
 
- Nincs dolgom, nekem sincs... 
 
Nem kellett sokat gyalogolniuk, hisz minden út oda vezetett és minden sóhaj felé szállt. Elõttük állt a Híd, a szikrázó, néma feszület, ami összekötötte a háborgó Idõ távolodó partjait. Rubinszínû fémpántjai közt ezer és ezer velencei-tükör csillogott, a város felõl nézve legalábbis annak tûntek a Nap tüzétõl villogó lapok. 
 
A két férfi megtorpant a zöld-fehér csíkos õrbódénál. Felmutatták a mûanyag kódlapokat, s mentek tovább. Az õr - javakorabeli, pirospozsgás arcú ember - hosszan nézett utánuk. Szemébõl szánalom sugárzott. 
  
  
II. 

"...A Híd közelében más a világ! A levegõ úgy csörgedezik a légutakban, mint a hegyekben a frissen olvadt, kristálytiszta erecske. A smaragdzöld füvet nem nyomorítja fekete füstfelhõbõl ömlõ bûzös savas esõ. Egész évben viruló virágok közt végtelen tavasz uralkodik..." 
   
Részlet Karl-Heinz Stifter publicista cikkébõl. Készült: hv. 15-ben, Neu Rheinstadt városában. 
  
 
Fent a Hídon elváltak útjaik. Lehunyt szemmel, múltba meredõ agyával erõsen koncentrálva ment ki-ki a saját sorsa felé. 
 
Jean Kerr, mint annyiszor, néhány lépés után megállt. Nem bírta tovább türtõztetni magát, s kinyitotta a szemét. Ezúttal sem csalódott. A körötte csillogó-villogó tükörvilágból bájos bronzszínû arc mosolygott vissza, a nagy melegbarna szemek vágyakozva és hívogatóan néztek rá. Ez a pillantás körbefonta, szomjas lelkére nektárt csepegtetett, a szíve átforrósodott, remegett a türelmetlenségtõl! Pedig tudta: néhány percig várnia kell, míg rideg világából elõ nem lép az imádott lány. S eljött ez a pillanat is, ott állt elõtte a hús-vér ember! 
 
Finom ujjak siklottak végig a férfi borostás ábrázatán. Fájdalmas hangon felhördült, s a karjába zárta a lány testét. Kiszáradt ajkukon vad csókká forrtak a régóta sóvárgott, becézõ szavak. 
  
   
III. 
 
"... Nincs szebb látvány a szerelmeseknél! Nincs boldogabb érzés annál, mint amikor a Kedves lágy halma közé fúrhatod gondoktól terhes kõfejed! 
 
Ilyenkor megváltozik körötted a világ. A Nap sugara folyékony aranyként csorog a vén Földre. Eggyé olvadt, ezüstfényû lelketekben õsi nóta búg fel. Ezt dalolják az élettelen tükörfalak, hegyek nõnek ki hangjaira: hósapkás, fenyõillatú bércek! S parányi réteken margaréták, nefelejcsek és harangvirágok tengerében lángoló szerelmetek hempereg! S amikor úgy érzitek, hogy az idõ kimerevedett, és tiétek ez az örök pillanat: az égbolt sötétedni kezd... Lassan - fájdalmasan..." 
    
Részlet Roger Unegualhed költõ naplójából. Kelt: hv. 15-ben, New Oklahomapolis városában. 
  

A lány búcsúzóul megcirógatta Kerr szõke, erõsen gyérülõ haját.  
 
- Elmész? Mindig ilyen korán... Kegyetlen vagy! - A férfi hangja hamisan csengett. 
 
- De édes, hát nem látod? Eljött értem, itt van az este. - A lány szemében békésen megfért Kerr kerek arca, s a végzetes, csendes szomorúság. 
 
- Szeretlek, Trinqet! - suttogta a férfi. 
 
- Én is szeretlek Jean, nagyon... 
 
Az ujjak még egyszer, kétségbeesetten egymás felé nyúltak, ám Kerr a meleg, finom kezecske helyett csupán a jéghideg, szürke tükröt érintette. 
 
Darabig még várt a csodára, a soha be nem következõre; majd lehajtott fejjel elindult vissza az õrbódé irányába. A tüdeje szaggatottan vette a levegõt. Érezte: az évek múlásával a feledés feltartóztathatatlanul az elméjére telepszik. Rettegett attól a pillanattól, amikor a természet csúf játéka végleg elveszi tõle Trinqet-t - az utolsó szalmaszálat, amibe görcsösen belekapaszkodhat a rideg világban. Lehet, nem is a háborúban rég elveszített kedves iránt érzett lobogó szerelem, hanem a magánytól való eszelõs félelme hajtotta ide a Hídra - ahogy Cyprienn megjegyezte: "egyre gyakrabban" - ... 
 
A homályban alig ismerte fel a barátját, lent állt az egyszínûvé fakult deszkafalnak támaszkodva. Halkan megkérdezte tõle: 
 
- Itt voltak? 
 
- Itt. 
 
- Mind a négyen, a kis Julie is? 
 
- Igen, õ is... - a válasz mintha nem is az õsz férfi szájából jött volna, hanem valahonnan 
mélyrõl, mélyebbrõl, mint a lábuk elõtt heverõ kövek, úgy hangzott, mint a sírból feltámadó éjféli suttogás, az enyészet utolsó sóhaja. 
 
Az õr krákogásba fúlt köhögése reszkette meg a két ember közé telepedett keserõ csendet. Az élettel teli hang visszarántotta gondolataikat a saját dimenziójukba. Ólomrúdként nehezedõ lábuk parancs nélkül indult az ösvényen lefelé. 
 
Ahogy alant az aszfaltút mentén sorakozó lámpák fénykörébe értek, Cyprienn fásult mozdulatai megdermedtek. Hátra fordult. Tekintetét a Hídra, a még feketébe öltözve is impozáns építményre szegezte. Kerr tisztán látta az alkohol tüzétõl vörösen égõ szemeket, s a gyöngyházfényû keretet, amit köréjük fontak a hirtelen feltörõ fájdalom könnycseppjei. 
 
Tudta, mondania kellene valami vigasztalót, buta közhelyet. Bármit, csak megtörni a szörnyû némaságot, mégsem jutott át hang a cserepessé szikkadt, összepréselt ajkain. Tehetetlen és egyedül volt maga is. Épp úgy, mint abban a negyedszázaddal korábbi pillanatban, amikor - az ûrbõl visszatérve - a lába elõtt látta heverni a földig rombolt Párizst, ifjúságának, szerelmének elveszített városát. 
 
Vigasztalás helyett esetlenül megveregette az õsz ember vállát. S elindult a fejét békés álomra hajtó település - az egykor büszke metropolisz szomorú utódaként tengõdõ - Új Párizs felé. 
   
 
IV. 
 
"..Immáron tíz éve annak, hogy az Új Föld Egyesült Államai (a Rómann-féle gondolat-materializátor elvét, valamint a parapszichológiai bizonyos eredményeit felhasználva, anyagi és szellemi erõforrásaikat nem kímélve) felépíttették bolygónkon az Emlékezés Hídjait. Öt esztendõvel a Harmonikus Világrend megszületése, s tizenöt évvel az Utolsó Bolygóközi Háború befejezése után... Áldott legyen érte az Úr neve!..." 
  
Részlet XV. Pius pápának az Új Föld Egyesült Államait kormányzó zsinat elnökének békenapi beszédjébõl. Elhangzott a harmonikus világrend 15. esztendejében, Nouva Vatican szent városában. 
   
1989. Szombathely

Ez az írás 2015. augusztus 12-én került a NapSziget honlapjára.
 
Vasi Szabó János további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón