Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Feinek György
(1939– )
A meggyalázott
Azon az esõs, hûvös októberi délutánon a mi kis falunkat is letaposta a háború. Napkeltekor még valahol messze, a zalai dombok mögött dübörögtek a tankok – nagyon ritkán elhangzott egy-egy ágyúdörgés is, jelezve a gyõztesek érkezését –, aztán csend telepedett ránk.
    Az emberek hónapokkal elõbb óvóhelyeket ástak a dombok által körülvett kukoricásban, hogy oda menekíthessék lányaikat, asszonyaikat. Úgy alakították ki a védõárkokat, hogy akik nem ismerték a terepet, azok aligha fedezhették fel a bejáratokat.
 
Még csak pirosodott az ég alja, amikor a falu lányai-asszonyai a megbeszélt jelre – a falu lélekharangjának a szavára – elindultak rejtekhelyük felé. Mérges Gyuri bácsin kívül, aki beszélt oroszul, csak az idõs emberek maradtak házaikban. A fiatal fiúkat elvitték leventének, a katonaköteles férfiakat a frontra. Sokukról azt sem tudták, hogy élnek-e? Hónapok óta nem jött hír felõlük.
    Csak egy család nem volt hajlandó elhagyni házát: Piros Gáborék. Az ember és a felesége mentek volna, de a lányuk nem. Õ megkötötte magát. Semmivel sem tudták távozásra bírni.
    Mérges Gyuri bácsi, mint ahogy ezt a falugyûlésen megbeszélték, végigjárta a házakat. Piros Gáborékhoz is bekopogott.
    – Hát ti, Gábor?! Miért nem indultok? Már nem csak az ágyúk dübörgését lehet hallani, hanem a fel-felvillanó torkolattüzeket is látni a dombtetõrõl! Induljatok, az Isten áldjon meg benneteket! Menjetek, amíg nem késõ!
    – Mi az asszonnyal rég elmentünk volna, de a lányom megmakacsolta magát! Nélküle mi sem hagyjuk el a házat!
    – Mire vársz, Anna?! – fordult az öreg a lányhoz. – Miért nem mozdulsz? Ha ezek a katonák… Nem ismered a mondást, lányom? Úr, katona, pap, odamegy, ahol kap. Ezek nem kérnek!… Fiatal vagy, szép vagy, alig múltál tizenhét. Éppen ilyenekre fáj a foguk! A többiek már a bunkerokban vannak, induljatok ti is!
    – Én nem megyek, Gyuri bácsi! Az én Istenem és a hitem megvéd engem! Meglátja, egy hajszálam sem fog meggörbülni!…
    Az öreg fuldoklott az idegességtõl.
    – Lányom, ne légy bolond! Ne kísértsd az Istent! Az emberek türelmetlenek. Csak a jelzésemre várnak, hogy elzárják a bejáratokat. Mennem kell, sok a dolgom! Gondold meg, mit cselekszel!
    – Meggondoltam!
    Amikor Mérges Gyuri bácsi kilépett a kapun, az asszony hangosan zokogni kezdett. Az ember lerogyott a konyhaasztal melletti székre. Tehetetlenségében egyre csak az Istent szólongatta.
 
Késõ délután volt. A nap még az ég alján vereslett, amikor a katonák elérték a falu szélsõ házait. Mérges Gyuri bácsi egy seprûnyélre erõsített fehér törülközõvel integetett az úttest szélén, jelezve a katonáknak, hogy a faluban nincs ellenség. Az elsõ tank megállt az öreg elõtt, azt egy páncélautó követte. A tankból kiugráltak a katonák, a páncélautóból kiszálltak a tisztek.
    – Fasiszta, nyet?! – kérdezte az egyik tiszt.
    – Nincs, egy sincs! – válaszolta magyarul Gyuri bácsi, aztán oroszra váltott. Elmondta, a faluban maradt idõs asszonyok és emberek közül csak õ tud oroszul. Ettõl a pillanattól kezdve már csak a katonák nyelvén beszélt. Pontosabban: a tiszt beszélt, parancsokat osztogatott a katonáknak és Gyuri bácsinak.
 
Már kezdett sötétedni, amikor ötösével-hatosával beszállásolták a katonákat az elhagyott házakba. A falu legszebb épületébe, a kastélyba a tisztikar és a tábori kórház költözött. Úgy rendezkedtek be, mint akik csak pár napig maradnak, aztán a háború szele úgyis tovább sodorja õket a végsõ gyõzelem felé.
    Mérges Gyuri bácsi, hogy állandóan kéznél legyen, a kastély cselédszobájában lakott. Este magához hívatta a tábornok.
    – Fiatal nõk vannak-e a faluban? – kérdezte. – Csak úgy tudjuk megvédeni õket, ha idehozzuk valamennyit a kastélyba.
    – A lányok és az asszonyok elmenekültek rokonaikhoz, ahol még nem dúl a front. Tudomásom szerint – válaszolta az öreg –, egy fiatal lány maradt a szüleivel a faluban, õ is csak azért, mert nem volt kihez menekülnie. Ez a kislány bízik az Istenben, a gondviselésben. Azt mondta: nem eshet baja, a hite megvédi õt.
    A tábornok káromkodott és legyintett egyet.
    Benépesedett a kastély. Az idõs férfiakat és nõket beterelték a konyhába krumplit hámozni, csirkét sütni-fõzni. Sajnos, Gyuri bácsinak sem tûnt fel, hogy a Piros családból senki sincs a konyhában szorgoskodó emberek között. Elmúlt este tíz óra, amikor a tiszt kiadta a parancsot: a tolmács ellenõrizze a létszámot.
    A Piros Gáborékhoz szállásolt katonák kezdetben nagyon rendesen viselkedtek. Késõbb az egyik, aki pár szót tudott magyarul, ráparancsolt Gáborra.
    – Hozz bort!
    Gábor a pincébõl felhozott egy pintes üvegnyi bort, azután még egyet. Elszabadult a pokol! Két katona az apát leterelte a pincébe, rázárta az ajtót, és elkezdõdött a két nõ kálváriája… Piros Annát édesanyjával, Eszterrel együtt, betuszkolták a tisztaszobába. Az asszonyt felállították az asztalra, és arra kényszerítették, hogy a tangóharmonika zenéjére táncoljon. Annáról letépték a ruháit, és kisorsolták, hogy ki kezdje, és ki milyen sorrendben következzék.
    Az asszony abbahagyta a táncot és jajveszékelni kezdett. Ekkor az egyik katona addig ütötte puskatussal a lábfejét, amíg újból nem mozgott. Minden volt ez, csak nem tánc!…
    Anna elvesztette az eszméletét. Ekkor Eszter következett. Õt már nem sorsolták ki, aki bírta, marta! És bírták, és marták!…
    Piros Anna elájult. Az anyja megõrült. Piros Gábor tudta, mi történik a fölötte lévõ szobában. Tisztán hallotta Anna egyre halkuló segélykérését, felesége hörgõ ellenszegülését. Nem tudott segíteni… felakasztotta magát.
 
A tábornok és Mérges Gyuri bácsi tizenegy óra körül szemlére indultak. Minden portára benéztek. Piros Gáborék házánál szóét a zene, tobzódtak. A katonák nem vették észre a tiszt és a tolmács érkezését. Az egyik ágyon feküdt a lemeztelenített, vérzõ testû lány, másikon az egyre halkuló hangon Istent hívó asszony.
    – Mi történik itt?! – ordított a tábornok.
    Senki nem válaszolt. A tiszt és a tolmács mindent értett.
    – Én Uram, én Istenem! – szakadt ki Gyuri bácsiból. – Megmondtam neked, Piros Anna, hogy az Isten nem ment meg ezektõl! Mit tettek veled?! Úristen, miért engedted ezt?!
    Letakarta Anna testét annak szétszórt ruháival, Eszterre ágytakarót terített. Torkát sírás fojtogatta, nem tudott megszólalni.
    Ezalatt a tábornok az udvarra terelte a rémült katonákat és a belsõ rendfenntartó alakulatnak jelezve pisztolyával a levegõbe lõtt. Az ilyen jellegû feladatra kiképzett katonák perceken belül a helyszínre érkeztek. A tetteseket lefegyverezték és a tisztek részére berendezett szálláshelyre szállították, ahol még azon az éjjelen halálra ítélték, és agyonlõtték õket. Holttestüket teherautóra dobálták, majd valahol elkaparták.
    A tábornok és Gyuri bácsi késõbb visszament Piros Gáborék portájára. Senkit nem találtak ott. Csak amikor tüzetesen átvizsgálták a házat, akkor lelték meg a pincében Piros Gábor kihûlt tetemét. A kútban rátaláltak Anna és Eszter holttestére is…
 
Piros Anna fejkendõje fennakadt a kútkáván. Heteken át lengette az õszi szél…
 
Feinek György további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhetõ:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón