Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Fenn a hegyen
(Lány spanyolcsizmában - 9. rész)
Cecília néhány nap alatt megszokta a csillaghegyi házat, még a zaklatott Gizi nénit is, s csak az elsõ éjszaka aludt éberen, figyelve a csend hangjait, mert kellõen felcsigázta õt az asszony bizarr történeteivel. Esténként igyekezett csendben maradni, nem akarta zavarni a házigazdát és elkerülni, hogy átjöjjön hozzá és folytassa valós és elképzelt történeteit. 
  
Gizi néni nem nyitotta rá az ajtót, ilyen szempontból tapintatos volt, de lehet, hogy félt tõle. Igazából az volt az oka az öregasszony elzárkózásának, hogy készült a télre, javítgatta a ládáit, szerszámait, rendezgette a tüzelõt a kamrában. Cecília örült a nyugalomnak, nem bánta, hogy csendes körülötte legalább a magánélete. 
  
A hosszas magányában idõnként lelkiismeret-furdalás gyötörte, mert régen volt már az apja sírjánál. Tudta, anyja ezt rossznéven veszi, de nem sikerült rászánnia magát a temetõlátogatásra. Többször gondolt rá, hogy elhívja testvérét, ketten könnyebb lenne, akkor nem csak a halál közelsége éri az embert. Húgával amúgy szívesen beszélt volna, bár biztos volt benne, hogy anyjuk elvadítja tõle. Többek között ezért nem akart az anyjához menni. Neheztelt is rá a múltkori hidegsége, elutasító magatartása miatt, így inkább hagyta, hadd lappangjon benne a bûntudat és az érdeklõdés a húga iránt. Pedig rá nagyon kíváncsi volt, szerette volna tudni, mi jár a fejében, jár-e bulizni, kik a barátai, mit gondol a világról, hisz-e Istenben, vagy valami más eszme ejtette rabul. Talált-e magában valamilyen tehetséget, ami belülrõl ûzi, és mindent kockáztatna a sikeréért. Szeretett volna beszélgetni vele, elmondani, õ mit gondol a világról, elmondaná neki, hogy ne ítélje õt el, nem akar rosszat. Mégsem olyan megátalkodott, mint ahogy az anyja mondja. Titokban reménykedett is, hogy testvére nem tör pálcát fölötte, de úgy számolt, anyjától nem sok jót hall róla, így valószínûnek tartotta, hogy a lány olyan mintának látja életét, amitõl óvakodni kell. Talán meg sem értené, mit jelent szellemszárnyakon szállni, álomszerû tájakat raktározni tudatába, élvezni az elalvás elõtti pillanat lebegését. Pedig milyen jó lenne, ha együtt élvezhetnének regényeket, verseket. Elképzelte, zenét hallgatnak együtt, sõt koncertre is mennek. Cecília imádta Wagnert, és olyan szívesen ült volna húgával az operában. Kíváncsi volt arra, hogy az õ háta is megborzong-e a kürtök rézhangjától. 
  
Irigykedve gondolt arra is, hogy más testvérek együtt mennek moziba, legyen bármilyen nagy is köztük a korkülönbség, sõt még segíthet is egy tapasztaltabb nõvér. Volt rá példa az ismeretségi körében bõven, hogy a testvérek jó barátok is voltak. 
  
Gyakran elõvették ezek az érzések, tépelõdések, így nem volt ideje mással foglalkozni, pedig a medencecsontja környékén idõnként fájdalmat érzett. Külsõ sérülésnek nem volt nyoma, így arra gondolt, hogy valamilyen belsõ kórság lehet az oka. Remélte, elmúlik, orvoshoz nem akart menni, úgy volt vele, ha nem veszünk tudomást a bajról, akkor az nincs is. 
  
A liftes fiúval sem érezte jól magát. Zavarta, hogy túl könnyed, és megbízhatatlannak is gondolta. Magáról soha nem mesélt, úgy gondolta, nem tartozik a fiúra. Beszélgetéseiket gyakran találta feszélyezettnek, mert õ nem tudta beleélni magát olyan helyzetekbe, amelyekrõl a fiú mesélt. Kalandjait sorolta, de ez Cecília számára nem hatott az újdonság erejével. Õ már túl volt, hogy meztelenül ugrál fiúkkal és lányokkal a Margitszigeten. Cecíliát ez már nem vonzotta, és attól sem jött tûzbe, hogy rendõrök kergetik az embert. Nem ítélte ezt ellenállásnak, pusztán olyan brahinak látta, amin elõbb-utóbb mindenki túlesik, de jelentõsége nincs utána. A fiú hosszú ideig el tudott idõzni egy-egy történeténél, melyek közül Cecília nem egyet unt is. Az aztán végképp nem érdekelte, hogy a fiú órákig focizott barátjával Füreden egy kõdarabbal az országúton stopozás közben, mert nem akadt olyan kocsi, amelyik tovább vitte volna õket. Az új diszkószámok sem érdekelték, hiába beszélt róla rajongva. A fiú általában mindenrõl lelkendezve beszélt, mert neki minden "tök buli" még. Az sem viselte meg nagyon, hogy Angyalföldön egy kocsmában rávették egy haverjával, hogy szálljanak be az "itt a piros, hol a piros" játékba. Ebben a roppant egyszerû, logikát nem igénylõ játékban azt kell eltalálni, hogy a három gyufásdoboz közül melyik alatt van a golyó, és aki ráhibáz, az viszi az elõzõleg felrakott pénzt. Elõször nyertek, mindig eltalálták, hol a golyó, pedig gyors mozdulatokkal mozgatta a dobozkákat egy megnyerõ arcú férfi. Aztán megfordult a szerencse, és mindig más nyert. Elvesztették az összes pénzüket, mert késõn vették észre, hogy kifogtak rajtuk, és csak arra kellettek, hogy betegyék a pénzt. Õk is úgy jártak, mint sokan, amikor fel-feléled ez a játék Pest utcáin, mert a játékosok újra szabadlábra kerültek egy bizonyos idõ után, mert a rendõrség idõnként elkapta õket, és bezárták õket a dutyiba. 
 
Cecília is találkozott már ilyen fickókkal, mikor Andris nevû idegenvezetõ ismerõsével egyszer a Széchenyi fürdõben összeakadtak velük. Messzirõl integettek a melegvizes medencébõl a fiúk Andrisnak, hogy akár már holnap is hozhatja a külföldi csoportot a szokott helyre, kint vannak, folytatódhat az üzlet és a játék. Errõl nem beszélt Cecília a liftes fiúnak, nem akarta, hogy eggyel több közös szállal kötõdjenek egymáshoz, de azért sajnálkozott a fiún, megsimogatta a fejét, amikor egy sörözõben ülve hallgatta a történetet. Ez felbátorította a fiút, erõsködött, hogy menjenek fel a várba, sétálgassanak a várfalnál. Nem véletlenül javasolta a várat, mert ez kedvenc helyük a szerelmeseknek a sötétség miatt. Alig akadt esténként üres pad a várfal melletti sétányon, ahol nem csak történelmi csatákról beszélgettek az egymáshoz bújó párok. 
 
Cecília azonban elhárította a fiú javaslatát, inkább hazament. Úgy váltak el, hogy látta a fiú arcán a csalódottságot, és érezte, hogy tudja, nem lesz újabb randevú közöttük, és csak a munkahelyükön találkozhatnak. Csillaghegyre hazaérve nem is gondolt már rá. 
 
Egyik nap váratlanul érte az üzenet a munkahelyén, hogy várják a portán. Nem szerette a gondnoknõ, ha magánügyekben zavarják a lányait, és a vendégek közé mennek, fõleg a társalgóba, ha nincs ott dolguk. Meg is lepõdött, hogy épp õ szólt neki, hogy várják. Mikor leért, Editet látta egy nagy karosszékben ült, teljesen elsüllyedt benne. A modern elõcsarnokban alig néhány vendég várakozott, a liftes fiú is egy széken ült. 
 
- Szia - mondta, ahogy Edithez ért. Hangja mély és száraz volt. Ez akkor fordult elõ vele, ha zavarban volt. 
 
- Napok óta kereslek. 
 
- Nem szóltak. 
 
- Szia, nem akarlak sokáig feltartani, hallottam, hogy nem szeretik, ha magánéletet élnek az itt dolgozók. Azért jöttem, hogy elhívjalak egy színházi elõadásra. Budán lesz, szabadtéren. Egy amatõr színtársulat adja elõ saját feldolgozásában a Romeo és Júliát. A színészek között van ismerõs is. 
 
- Mikor lesz? 
 
- Este. 
 
- Oké, hat után ráérek. 
 
- Itt találkozunk, érted jövök. 
 
Aztán Edit búcsúzott, Cecília igyekezett barátságos arcot vágni. Nevethetnékje támadt, ha arra gondolt, hogy István is ott lesz, de nem kérdezett rá. Egy ideig állva maradt, nézte Edit távolodó alakját az ablakon át. 
 
Edit a megbeszélt idõben érkezett, és egyedül volt. Miután elhagyták a szállodát villamosra szálltak, aztán buszra. Lassan kapaszkodott a jármû a hegyre, a motor idõnként hangosan felbõgött az erõlködéstõl. Útközben Edit elmesélte, hogy játszik itt egy színész, akit nem alkalmaznak színházban, mert egy próbán majdnem megfojtotta partnerét egy féltékenységi jelenet közben. 
 
Mikor megérkeztek, már sötétedett a budai hegyekben. Az elõadást egy nagy kertben rendezték, egy hajó tõszomszédságában. A hajó lakásul szolgált az ott élõknek. A környék nevezetességének számított. Egy festõnõ vitette fel évekkel ezelõtt a kiérdemesült dunai hajót a hegyre, és mûvészek, egyetemisták lakják. Átmeneti szállásnak tartják, mert többségük amúgy is Párizsba vágyik, és biztos benne, hogy oda is jut. 
  
Néhány ismerõsnek köszöntek, ahogy besétáltak, aztán leültek a fûre. Körülöttük halk beszélgetés folyt.  A közelükben egy fiú gitározott, hogy elõkészítse a hangulatot. A nézõk és a színészek többsége ismerte egymást, az egész elõadás ezen az alapon szervezõdött, hiszen a társulat magánkezdeményezés útján jött létre. 
 
Cecília újra szúrást érzett a hasa tájékán, kicsit elõdõlt, odaszorította a kezét. Egyre sûrûbben tört rá a fájdalom ilyenkor pihent egy kicsit, aztán el is múlt, de újra és újra elõjött. Edit észrevette, hogy baja van. 
 
- Fáj valami, rosszul vagy? - kérdezte aggodalmasan és együttérzõn. 
  
- Elmúlik. 
 
- A hasad fáj? 
 
- Igen, belül vacakol valami. 
 
- Voltál orvosnál? 
 
- Annyira nem súlyos. 
 
- A helyedben elmennék. 
 
Cecília bólintott, aztán az emeletes színpadra figyeltek. Egy fiú jelent meg a felsõ szinten, arcán nyers húsból készült álarc volt. Alul zenészek helyezkedtek el, hegedûvel, ütõhangszerekkel. A színpad elõtt nagy tûz lobogott, vörös színbe vonta mindnyájukat. 
 
A darab egy hosszú meditációval, monológgal kezdõdött. Az akadályok elõtt álló ember fohászáról szólt, és a beteljesületlen szerelem kínjairól. A zenészek halk muzsikával kísérték szavait. Néhány szereplõ érkezett még, ötletszerûen kérdezgették Romeót, aki hétköznapi nyelven válaszolt. A dráma szövegébõl alig hangzott el valami, inkább csak a mû témáját jelezték. 
 
Cecília számára kissé idegenül hangzott néhány gondolat, fõleg az örökös számkivetettségrõl szóló részek, meg az, hogy kénytelenek vagyunk önmagunk ellen fordulni, hogy ne essünk a mindennapi élet kínálta csapdákba, de a látvány, a hangulat tetszett neki. 
  
Az elõadás végén Romeó Júlia ernyedt testét a magasba emelte, aztán lerántotta magáról a húsálarcot, és egy dézsa vízben megmosdott. 
 
- Aki vagyok, az a lelkem, aki vagyok, a lelkem - mormogta maga elé, aztán minden szereplõ letelepedett a nézõk közé, és beszélgetés kezdõdött. 
 
Cecíliáékhoz egy szakállas fickó ült, õ az egész darab alatt nem szólt egy szót sem, csak evett. Talán két kiló kenyeret is elfogyasztott a bõ egy óra alatt. Most is hallgatott. A szomszédságukban a fõszereplõ fiú magyarázta, hogy a legfontosabb az életben a szeretet, mert csak ezzel csitíthatjuk el a viszályokat. 
 
- Tetszett? - kérdezte Edit. 
 
- Nem is tudom. A hely jó, a hangulat jó, érdekes volt néhány párbeszéd. Kíváncsi vagyok, hogyan adják elõ máskor - mondta Cecília. 
 
- Mindig másképp - szólalt meg a szakállas fiú. Az a lényeg, hogy mindig arról beszéljünk, ami éppen bennünk van, csak a keret ugyanaz. A gyûlölködés ellen kell tenni, mert kiírtja a szeretetet, pedig az a legfontosabb az életben.  
  
- Nekem tetszett ez a szabad felfogás - mondta Edit. 
 
- Hazamennék - válaszolta Cecília. - Nem érzem jól magam. Te maradsz még? 
 
- Igen, de kikísérlek a buszig. 
 
Elindultak a beszélgetõ társaságok között. Edit tudta, kikhez fog odamenni, ahogy visszaér. 
  
Cecília otthon gyorsan ágyba bújt, nem is vacsorázott, elég volt az a néhány falat, amit az elõadás után evett a hegyen. Fény alig szûrõdött a szobájába, nyitott szemmel bámult a sejtelmes félhomályba. Gondolatait rendezgette. Helyzetét pontosan látta, csak a megoldás hiányzott, nem találta a bonyolult világában a biztonságot. Nem kínálkozott kézenfekvõ ötlet sorsa jobbítására, anyagi nehézségeire, mert az utóbbi idõben éppen annyi pénze volt, hogy ennivalót vegyen. Hiába nyit meg a sötétség új dimenziókat a képzeletnek, nem zökkentek helyre gondolatai. Úgy érezte, korábban jobban forgott az esze.  
  
A szobájában fekve hallgatta a kintrõl beszüremlõ hangokat. Életén töprengett, de csupa mellékes dolog jutott eszébe. Nem érezte, hogy az õ boldogulásáért is tesz valamit a civilizáció, a szabad ország, ahogy azt a kormány mondta. Õt nem vonzotta a lakodalmas rockzene, a virsli és a sör a felvonulásokon, a lufikat ugyan szerette, de nem lehet örökké azzal játszani, hiába könnyû labdázni vele. 
 
Az olvasáson kívül otthon ritkán fogott másba, mert nem volt egy sportoló alkat, aki szívesen teniszezik, vagy fut. Pasziánszozni nem szeretett, és a semmittevést megvetette. Gizi nénihez nem volt kedve beülni se beszélgetni, se tévét nézni. 
 
Magányos óráiban István újra és újra eszébe jutott. Úgy volt vele, mint egy órával, amit mindig felhúznak, de nem gondolt rá folyamatosan, mert az ember lassanként képes beleszokni bármilyen helyzetbe. 
 
Feküdt az ágyon, aztán a kintrõl jövõ zajok zenévé váltak, és a valószínûtlenség érzése kerítette hatalmába, és egy ismeretlen, furcsa helyre repítette egy áramlás, amelynek nem lehetett ellenállni, mert olyan csodálatos és egyben borzongató is volt. 
 
Istvánnal sétálgatott egy réten. A dús füvön találtak egy lovat. Ez a jelenet talán onnan származott, és került Cecília gondolataiba, hogy Edit délután, mikor a színházi elõadásra mentek arról beszélt, hogy Isvánnal a múlt héten Bábolnán jártak, és egész nap lovagoltak. Ez annak kapcsán jött elõ, hogy Edit sorolta, kik is lesznek ott az elõadáson, és kik játszanak a darabban. Ekkor mesélte büszkén élete elsõ lovas élményét, mert a társulat egyik tagja, mondjuk, hogy az egyik színész, meghívta õket, mert fõállásban ott gondozza a lovakat. 
 
Ami Cecíliát illeteti, átélte, hogy agyunk idõnként megtréfál minket, és képes belehelyezni bennünket mások által megélt történetbe, és máris úgy képzeljük, mintha velünk esett volna meg. Ezért sétált a réten Cecília Istvánnal, és nézték a lovat.  
 
A világosbarna ló a barnának abból a fajtájából származott, ami alig különbözik a nyírfák színétõl, de mégis barna árnyalatú. Cecília közelrõl megnézte. Vékonycsontú, karcsú állat volt, melle kicsit elõreugró, fara kisebb az átlagosnál. Pofacsontján kidagadtak az erek. Egész testét nézve feszes bõre alatt jól látszottak az izmai. Kidülledõ barna szemét vörös köd borította, enyhén bevérzett a szemfehérje, talán megerõltette valamikor. Fejét néha erõteljesen oldalra rántotta, és ilyenkor egész testében megrázkódott, oldalán izomgörcsök futottak szét. Ezt egy-egy görcsös borzongás kísérte, orrlyukából levegõt fújt, talán még dühös sóhajtásnak is nevezhetnénk.  
  
Nyereg nélkül állt a réten, kötéllel egy karóhoz kötve. Miután István alaposan szemügyre vette, hatalmába kerítette a vágy, hogy ráüljön. Lassan közelített hozzá, és a kötélnél fogva óvatosan magához húzta. A ló rántott egyet a fején, István megtorpant, de folytatta a mozdulatot, nem mondott le arról, hogy a lovat magához édesgesse. Mikor végre sikerült, megpaskolta a nyakát, megsimogatta e fejét, majd bal lábát átvetette a hátán, ráült. Ekkor az állat meglódult, elõször alig tudta tartani magát, de nem esett le. Ura lett a helyzetnek. 
 
Ekkor kitágult a kép Cecília elõtt, most már magát is látta, ahogy mosolyogva áll, és nézi õket. István intett, hogy jöjjön, de õ megrázta fejét, hogy nem. 
 
A ló kényelmes tempóra váltott, körbe-körbe vitte Istvánt. A fiú magabiztosan nézett, ekkor a ló hirtelen ritmust váltott, elkezdte dobálni a farát, István nem bírta tovább, lehuppant a földre. Mikor feltápászkodott, annyit mondott: "azért sikerült!" 
 
Aztán eltûnt a rét, a ló és István is, meg õ is. Újra a szoba sötétsége vette körül Cecíliát. Sajnálta, hogy nem látta Istvánt. 
 
Reggel fejfájással ébredt, dobolt a feje, mintha rezes fazekat csépeltek volna a közelében. Törõdött volt, mint aki elõzõ este jól elázott, és az italok elvették volna az erejét. Fénykarikák köröztek a szeme elõtt. Kávé után nézett, kétadagnyit meg is ivott, aztán lerogyva a székre néhány percig a halántékához szorította az ujjait, aztán öltözni kezdett. 
 
Rossz kedve volt, ezt még tetézte, hogy a napi megélhetését is bizonytalanabb érezte, mióta Csillaghegyen lakott. Editnél nem fizetett lakbért, és ennivalóra sem kellett sokat költenie. A szállodában ebédelt, és este mindig volt otthon étel. Ritkán vásárolt. Föl sem merült egyikükben sem, hogy be kellene szállnia a kosztpénzbe. Edit megelégedett azzal, ha néha hozott valami finomat, többnyire sajtot, mert azt nagyon szerették mind a ketten. Néha azért fõzött vagy sütött valamit. Vagy egy zöldséglevest készített, vagy pizzát sütött, mert ezeket nagyon jól tudta elkészíteni. Ilyenkor bejelentette Editnek, hogy ne vásároljon, mert az õ vendége lesz. Ha nem is ették meg együtt, Edit elõbb-utóbb megtalálta a magáét, és soha nem felejtette el megdicsérni, sõt megköszönni a kajáját. Akkoriban nem volt pénzzavarban hó végén. 
 
Most már ruhára sem futotta, legutóbb akkor vásárolt magának, amikor a szövetkezetben dolgozott. Hamarosan elfogyott a pénze, hiába fogta szûkebbre még a reggeliket is. A kefíren és a kifliken túl másra nem is gondolt, pedig szívesen evett volna sajtot, de ez ritkán fordulhatott elõ, örült, ha vacsorára jutott ilyesmi. Hiába vállalt túlmunkát, nem lett gazdagabb. 
 
Szívesen töltötte otthon az idejét, nem kívánkozott társaságba. Néha átment Trockener Katihoz, vagy õ nézett be hozzá. Vele mindig volt kedve beszélgetni, érdekelte, mi történik a lánnyal, mibõl vizsgázik. Kati összejött egy csoporttársával, sok idõt töltött vele, ezt úgy hívták, hogy "együtt tanulnak, készülnek a zárthelyikre." 
 
Egyik este hazafelé menet beugrott Cecíliához. Egy csomó könyv volt a hóna alatt. Kati filozófiából, politikai gazdaságtanból, tudományos szocializmusból vizsgázott, ehhez olvasott Marxot, Engelst, és az õket magyarázó szerzõket. 
 
Cecília csak annyiban törõdött a társadalomtudományokkal, mint általában az a városi réteg, amelyik érteni akarja a körülötte lévõ világot, és annak mozgatórúgóit. Nálunk a filozófiai mûvek olvasása nem vált soha általánossá, csak szûk tudományos körökben teszik a kutatók és tudósok. A filozófia nem az általános mûveltség része errefelé. 
 
Cecíliát inkább az emberi lélek érdekelte. Úgy tartotta, hogy a természet úgy alkotta meg az embert, hogy minden rossz és helyes bennünk lakozik. A jóság és a gonoszság keveréke vagyunk, és a kettõbõl való válogatás a mi lehetõségünk. Aztán szerencsénk, kedvünk vagy balsorsunk által vezérelve cselekszünk. Az okozatokat pedig viseljük, és ilyenkor már az isteni gondviselés sem segíthet.  
  
Liberalizmusa abban nyilvánult meg, hogy õ is úgy tartotta: "attól, hogy nem vagyok olyan, mint te, az még nem jelenti azt, hogy az ellentéted lennék." 
 
A szállodai munkáról fanyalogva beszélt Katinak, aki ezt nagyon is megértette. Tudta, mit jelent Cecíliának, hogy elege van, mert elbutítja a munkája, és fél, hogy már csak a pormacskákra tud figyelni. Aránylag jó viszonyban volt kolléganõivel, megismerte a munkahelyi szokásokat, tudott egy nyelven beszélni a lányokkal, asszonyokkal. Benne is kialakult a vendégekkel szembeni elõítélet, mely szerint minden náció kulturálatlanul viselkedik idegenben, szállodában, de ezt az emberi természetben rejlõ bohémsággal magyarázta. 
 
Ha szabadnapos volt, úgy érezte magát, mint egy kimenõs cselédlány. Unta, hogy reggelenként felpakolja a kocsijára a tisztítószereket, végigsuvickolja a szobákat, lecseréli az ágynemûket, bajmolódik a lepedõkkel és a törölközõkkel. A kolléganõi között jó néhány fárasztotta felesleges csacsogásával, állandó siránkozásával. Bosszantotta anyagiasságuk, ami már pofátlanság volt, mert késhegyig menõ harcot folytattak, melyikük megy be elsõnek az eltávozott vendég szobájába, hiszen a borravalót mindig a leggyorsabb kaparintotta meg. Õt általában leelõzték, ritkán talált valamit. 
 
Nehezen viselte a tisztára nõi világot, mert zaklatottnak érezte magát köztük. Mindig beszélt valamelyik nõ, és nem válogatott a gondolatai között, mondta, ami az eszébe jutott. Családi életek furcsa keveréke lepte be az öltözõt. 
 
Cecília úgy gondolta, fontos, hogy férfiak is legyenek körülötte, persze a férfiak világát sem érezte tökéletesnek, de még mindig jobb volt számára, ha mindkét nem jelen volt.  
 
Esténként abban bizakodott, hogy történik valami, és elfelejteti vele ezt a lidércnyomásos néhány hónapot. Istvánra is egyre többet gondolt. Csupa jó tulajdonságát látta. Fõleg a kötelességtudása tetszett neki. Ezen nem is csodálkozott, mert a Fazekas gimnáziumban tanult, ahol erre mindig nagy hangsúlyt fektettek. Azt tanulta tõle, hogy mindig valami hasznosat csináljon, ne tespedjen, forgassa az agyát. 
  
Egyik este ráakadt egy Updike könyvre. Az amerikai író régi hõsérõl, Nyúlról írt egy újabb könyvet. Ezt a figurát nagyon szerette Cecília, közel érezte magához, élt benne minden részlet, és habzsolta a regényeit. Leginkább a szerzõ megjegyzéseit élvezte, mert a történet idõnként kommersznek tûnt. Abban biztos volt, hogy Updike nagyon sokat tud az emberben lappangó vágyakról, és ezek õt nagyon érdekelték. Jelenlegi hangulatához passzolt az a sok-sok patthelyzet, dilemma, amit Nyúl kapcsán olvasott. Nem a szüfrazsettek izgalmával falta, hanem a szabadságtól megfosztott cselédlány bánatával. 
 
Néha marcangolta magát, hogy a csavargástól és a szemlélõdéstõl elsatnyult az önbizalma. Új életérzését nem szerette. Attól tartott, hogy látszik az arcán a kétségbeesés. Attól pedig irtózott, hogy úgy változtasson, hogy hivalkodóan öltözzön, és olyan tárgyakkal vegye körül magát, amellyel jelzi, milyen izgalmas, tehetséges ember. Számára mindig gyanús volt, ha valaki túlontúl biztos a dolgában. 
Gyakran sétálgatott a környéken. Néha felballagott a Róka-hegyre. Szerette a városrész vasárnapi nyugalmat árasztó hangulatát, ilyenkor rátört az ábrándozás, ami olyan volt, mint az olasz fehértelefonos filmekben volt látható. Ezekben unatkozó szépasszonyok ültek a pamlagon a legújabb divat szerint öltözve, és elegáns urakkal meseszerû történetekbe bonyolódtak félreértésekkel, szerelmekkel, flörtökkel. Aztán rájött, nem merülhet el ebben az érzésben, mert sok abnormális dolog található a környezetében. 
  
Barangolásai közben találkozott néhány emberrel, és összeismerkedett egy tíz év körüli félvér kislánnyal, akinek perui az apja, az anyja magyar. Csillogó szemû kislány volt fekete gombszemekkel, sûrû fekete hajjal. 
  
Trockener Kati is ismerte futólag a lányt, és õ is nagyon helyesnek találta, mikor Cecília mesélt róla neki. Összebarátkoztak, a lány gyakran átjárt hozzá beszélgetni. A kislány nagyon bízott Cecíliában, mesélt neki az iskoláról, és rendszeresen elmondta álmait. 
 
Leült az ágya szélére, és mesélt az osztálytársairól, elmondta, hogy ízlett-e neki az ebéd, mit játszottak az udvaron, meg arról, hogy néha egyedül érzi magát. A kislány szavai közben visszagondolt gyerekkorára, és mintha filmkockákon látta volna, eszébe jutottak az õ iskolai izgalma a feleléstõl, a fiúk gúnyolódásai, a tanári szidalmak, büntetések, de néhány kirándulás jó élménye is felidézõdött, amikor valamilyen felfedezésrõl beszélt a kislány. 
 
Így visszagondolva úgy gondolta, az a jó az iskolában, hogy sok gyerek van együtt, mindig történik valami, és ez szórakoztató, de úgyis mindenki saját magától tanulja meg a dolgokat. Hallgatta a történeteket, és hiába kérdezgette a kislány õt gyerekkoráról, neki nem volt kedve elmondani élettörténetét. 
 
A kislány álmában többnyire repülõn utazott az apjához, akit csak nyaranta láthat, mert miután befejezte a tanulmányit Magyarországon, a mûszaki egyetemen, hazament Peruba. Így a család szétvált, maradt az az egy hónap számukra, amit kint tölthetett. Néha az apja is jött, de ez volt a ritkább. 
 
Annyira összebarátkoztak, hogy meghívta magukhoz a kislány. A mama gyerekorvos volt, és haragudott a világra, hogy mennyire kegyetlenek és begyepesedett agyúak az emberek, mert a kislányt mindig csúfolják, hogy nagy a feje. Állítólag még az osztályfõnök is Nagyfejûnek hívta egyszer, mikor megkérte, akassza fel a kabátját a fogasra. Cecília vigasztalta õket, hogy ne vegyék komolyan az ilyen buta beszédet. A gyerekorvos mama többször elmondta, hogy legszívesebben elmenne innen. Egyszer Cecíliától is megkérdezte, hogy nem forgat-e ilyesmit a fejében. 
 
Sokakkal együtt természetesen benne is felmerült, hogy külföldre megy, disszidál, de nem akart más országban idegenként élni, nem akart új szokásokat, gondolkodásmódot átvenni, de értette a mama elvágyódását. 
 
Idõnként el-eltûntek ismeretségi körébõl fiúk és lányok, csak annyit lehetett tudni, hogy lelépett valamilyen módon. Volt, aki Ausztráliában programozó lett, volt, aki Kanadában gyógypedagógus. Akadt olyan is, aki egyetemi tanár lett. A világ akkor is sorra kapta a magyarokat, mert nem volt mindenki olyan türelmes, mint Cecília, és inkább nekivágott az ismeretlennek. Õ még tépelõdött, hogy a világ hagyja-e el õt, vagy õ a világot. 
 
Akkor az ország szervezési elve nem a társadalmi egyetértésen alapult. Olyan népi demokrácia volt, amit a nép nevében a hatalom ellenõrzött, befolyásolt. Nyugalom volt, erõs idegen hadsereg állomásozott itt. Mûködött a bevált módszer, a diktatúra érvényesült. A legfõbb vezetõ "proletárdiktatúrának" nevezte. Azt kellett érteni alatta, hogy annak kell maradnia, ami van. E fölött nem nyitottak vitát nyilvános helyeken. A kultúra szelleme nem az emberi szabadságra alapozódott. 
  
Talált más ismerõst is Csillaghegyen. Gyakran összefutott az utcán egy idõs bácsival, aki alig csoszogott. Gyula bácsinak hívták, és szívesen nézett utána, ha elmentek egymás mellett. 
 
Egyszer a buszmegállóban, várakozás közben beszélgetni kezdtek, és az öreg megkérte, hozzon neki a városból házimézet, mert a közeli kisboltban akkor nem volt kapható. 
 
Másnap, amikor beadta neki az üveges mézet, Gyula bácsi behívta. Elpanaszolta, hogy nincs senkije, és õt nagyon szimpatikusnak találja, ezért kérte meg erre a szívességre.  
 
Maradt egy ideig, és beszélgetni kezdtek. Cecília inkább hallgatott, hagyta a házigazdát mesélni. Sokféle dolgot említett, panaszkodott a rossz levegõre, a szomszéd kutyájára. Hamar szóba hozta itáliai éveit. Élt ott egy ideig, de ennek okát nem mondta. Az öreg úgy beszélt Olaszországról, mint Isten országáról. Õ is úgy tartotta, "Olaszország olyan, mintha ott mindig mindenki üdülne" - mondta. 
  
Az öreg rajongott a filmekért is. Folyton kérdezgette Cecíliát, hogy melyiket ismeri. A spagettiwesterneket nem szerette, mert hamisnak találta õket, ahol kékszemû, hideg tekintetû fiúk állandóan a halál szélén sétálgatnak, és közben érzelmekrõl és a világ nagy dolgairól beszélgetnek. A fehértelefonos filmekrõl is egyezett a véleményük. 
  
Az öreg háborús élményeirõl is mesélt, elmondta repülõs múltját. Akárhányszor találkoztak, mindig váltottak egy-két szót, és Cecília megkedvelte Gyula bácsit, tetszett neki világlátása. 
  
Egyszer szarkasztikusan megjegyezte az öreg, hogy örökké létezünk, csak annyi a különbség, hogy halálunk után csontjaink új életet kezdenek, ez lesz a mi ásványi korunk. Cecília mosolygott a szavakon, az õ agya is hamar mozdult az ilyenfajta bölcsességek felé. A dolgok, egy bizonyos felfogás szerint, alapjában véve változatlanok. 
  
Gyula bácsi a világ célszerûségi alapon történõ szervezettségében hitt, és erre példákat is sorolt. A virágcseréprõl azt mondta, a lovas nomád népek találmánya, ugyanúgy, mint a nadrág is tõlük származik. Mindig a körülményekhez kell alkalmazkodni - mondta. 
  
Cecília szívesen hallgatta Gyula bácsit, és az öreg örült, hogy találkozik valakivel, és így kiléphet belsõ világából. Érzõdött rajta, hogy volt gyerekszobája, jó családból származik. 
  
A háborúról annyit mondott, hogy az a legszörnyûbb benne, hogy úgy tûnik, mintha örökké tartana, és az ember minden nap meghal lélekben a borzalmaktól és a gyilkolási vágytól. 
  
Gyula bácsinak kalandoztak a gondolatai az évtizedek között, néha úgy beszélt magáról, mintha valaki másról lenne szó. 
  
A háborús történetek során Cecília egy katonai terepasztalt képzelt maga elé, olyan szemléletesen írta le az öreg a tájat, a hadmûveleteket, és a katonák mozgását. Minden mondatában volt valami hadászati kifejezés, ami arra engedett következtetni, hogy jártas a hadi tudományokban. Ezeken kívül a motorokhoz is nagyon értett. Volt is a kertjében néhány darab. Korábban azt tervezte, hogy összerak egy újat a lestrapált alkatrészekbõl, de csak a gyûjtésig jutott. Elméletileg nagyon értett hozzá, tudta, mi okozhatja a karburátor hibáját, a motor köhögését, zümmögõ hangját, és az apró robbanásokat az indításnál. Olyan szeretettel beszélt a kuplungokról, dugattyúkról, a motorok kenésérõl, ellenõrzésérõl, mintha saját gyerekeirõl mesélne. 
  
Szinte minden elõkerült az öreg életébõl, csak a családja nem. Az sem derült ki, van-e, volt-e egyáltalán.  
  
Cecíliát mindig lebilincselték Gyula bácsi történetei. Õ nem szólt magáról, úgy hallgatott sorsáról, mintha államtitkot õrizne, pedig megbízott volna az öregben, inkább õ nem akarta hallani. 
 
A beszélgetések során ilyen közel még nem került hozzá a háború. Belátta, a háborúban egy golyó legalább olyan fontos, mint egy élet. Átérezte, hogy a harc menyire benne van a szókészletünkben. Az öreg néha úgy beszélt, mintha pilótafülkében ülne, és felülrõl figyelné a földi eseményeket. 
  
Gyula bácsi józanul látta a világot, a jelent és a múltat összefüggéseiben szemlélte. Úgy tartotta, mi már a szabad gondolkodás évszázadainak világában élünk, itt a gonoszság és a jóság is az értelmen, az elveken alapul. Mára a hit csak személyes használatra való, nem több. - A szellem és a tudomány hozza napjaink harcait, nem a túlvilágtól való félelem a legfontosabb, hanem a földi élet. Lelkünk helyett az eszünk az erõsebb - mondogatta, és ez szent meggyõzõdése is volt. 
 
Az életet egyszerûnek nevezte, csak azt a különbséget kell látni, hogy más a háborgó tengert nézni a hullámok közepén vagy a parton, egy sziklán állva.
Ez az írás 2015. augusztus 6-án került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón