Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Csendes fortyogás
(Lány spanyolcsizmában - 8. rész)
Cecília másnap szabadnapos volt, és úgy gondolta, amíg Trockener Kati nem jelentkezik, igyekszik minél kevesebb idõt tölteni Editéknél, elhatározta, csak aludni jár hozzájuk. Nem mintha cirkusztól tartott volna, tudta, csak õ érezheti rosszul magát ebben a szituációban. Mélyen átélte, ahogy csak a mélytengeri szörnyek képesek átélni az eseményeket. Istvánék átmenetinek tartják a helyzetet, csak neki komoly, pusztán csak õ veszíthet, és benne maradnak örök sérelmek. Biztos volt benne, hogy István igazat adna neki döntésében, és ez jó érzéssel töltötte el, bár érezte, minden kétséges a közhelyességig. 
  
Sétált a városban. Idõnként az általános iskolából ismert kiszolgáltatottság érzése kerítette hatalmába, amikor emelõ és rontó jegyeket lehetett kapni, ha valamelyik gyerek beszélgetett az órán, miközben a tanárnõ unalmasan magyarázott, vagy fegyelmezett, azaz szidott egy gyereket. Ez a tanárnõje halálosan unalmas alak volt, bambán nézett, és tunyán mozgott. Ahogy magyarázta a régi eseményeket, verseket, régi szenvedéseinket hamísítgatta bárgyú szavakkal. 
  
A Nyugati pályaudvar mellett megnézte azt a házat, ahol az a fickó lakott, aki szökött, intézetes lányokat bujtatott éveken át. István mesélte, hogy esetenként benézett hozzá tinédzser korában, és mindig akadt szabad lány. Nehéz sorsok, buktatók helye volt ez a kégli.  
  
Testvérére, aztán anyjára gondolt, de nem érzett magában késztetést arra, hogy megkeresse õket. Persze õk sem tettek egy lépést sem felé. Lassan úgy lesz velük, hogy csak fényképrõl ismeri õket, és csak az emlékezetében élnek. 
  
Aztán a munkahelye felé vette útját, hátha valamilyen üzenet várja, hiszen sehol máshol nem keresheti senki. Nem csalódott, Kati már telefonált, hogy minden rendben van, oké a lakás, valamelyik délelõtt már mehet is. A portás fiútól kapta a hírt, akin látszott, sejti, mi áll dolgok hátterében. 
  
- Mi lesz addig? - futott át rajta. Nem akart visszamenni Katiékhoz, de Edithez sem, de valamit ki kellett találnia. Eszébe jutott, hogy a 209-es szobában lakó német férfi hosszan bámulja a találkozásokkor. Ravasz számítás szállta meg. Elõkereste a szobakulcsot, benyitott. Az asztalon most is rengeteg könyv feküdt, némelyik nyitva. Szótárak, kifejezés-gyûjtemények hevertek szerteszét az írógép mellett. Magyar és német nyelvû szövegek sorakoztak mindenfelé. Az egyikbe belenézett: 
  
"Endes des Sommers, es erfolgt, was erfolgen muss: verlasse das Haus, aber atemberaubend daran zu denken, was ich getan habe, ist nichts..." Körülbelül értette, tanult néhány évig németül. A szöveg hangulata ínyére volt, számára is így állt az élet, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A természet ugyis mindig ki akar békíteni a világgal. 
  
Elhatározta, hogy megvárja a férfit, aztán lesz, ami lesz. Valamivel megpróbálta elütni az idõt. Az ablakhoz ment. Egyenesen a város szívébe látott. Szürkék voltak a házak, a kocsik lassan hömpölyögtek az utcákon, mintha hullámok sodorták volna õket tovább és tovább. Mintha füstköd-gomolyagok lökdösték volna az autókat és a házakat. A távolban lomhán szétterülõ hegyek olvadtak a vajszínû légbe. Tudta, hogy valahol a Duna is ott rejtezik, de innen nem látszik. 
  
Ahogy várta a férfit, szemügyre vette a berendezést, merengett egyszerû szokásinkon. Hiányzott az életünkbõl az izgalom, a sokszínûség, az, hogy megismerjünk más kultúrákat, leülhessünk egy katalán falu fõterén az ott pipázgatók mellé, a nápolyi Casoria negyedben süteményt ehessünk, és láthassuk, ahogy a szomszéd üzletben Paolo árulja a halakat. Nm volt módunkban elmerengeni, hogy a társadalmi fejlõdés földrajzi felfogásában szerepet a játszik a hõmérséklet, a termõtalaj és a víz.  
  
A falon leegyszerûsített virágmintákból összeállított kép függött, és pálmamintás padlószõnyeg borította ezt a szobát is. Dióbarna székek, asztal és ágy állt a szobában. A kor ízlését viselte minden. Az ágyon sportlapokat látott focijelenetekkel. Egymásnak feszültek a vállak, az arcok eltorzultak, a kidagadó lábizmok a labda felé mozdultak. Ahogy lapozgatta az újságot, az egyik játékost felismerte, Michel Platini volt, csíkos mezben éppen fejelni készült.A háttérben sok ezren felemelt kézzel felugrottak, a kapus nyújtózkodott, de szemében bizonytalanság volt, úgy tûnt, a labda a hálóba jut néhány másodperc múlva. 
  
Platinirõl István sokat mesélt neki. Istenítette. "Nézd meg, hogy lát pályán!" - mondogatta. Annak a csapatnak az összeállítását is tudnia kellett, ahol Platini játszik. Mindig hatalmas puszit kapott, ha el tudta sorolni a neveket. Meg is kedvelte az olasz Juventus csapatát. 
  
Letette a sportlapokat. Ült és várt.  
  
Nyílt az ajtó, belépett a férfi. Cecília nem mozdult. Már nem a szobalány volt. Ezt észrevette férfi is. 
  
- Helló - mondták majdnem egyszerre. Cecília azon törte a fejét, hogy eszébe jutnak-e használható német szavak, vagy leblokkol, és csak kukán ül majd, talán még botrány is lesz abból, hogy mit keres itt. 
  
- Örülök, hogy itt van - mondta meglepõ tiszta magyarsággal a férfi. Bezárta az ajtót. 
  
- Tud magyarul? - kérdezte meglepõdve Cecília. 
  
- Kicsit - hangzott a válasz. - Ugye, nem kell várnom a következõ találkozásig, hogy meghívjam, eljön velem most ebédelni? 
  
A társalgási zsebkönyvek stílusát érezte a mondatokon Cecília, de a lényeg, a kapcsolat kialakult. Ebbõl bármi lehet - gondolta, és ennél akkor nem kellett több. Talán egy olyan fickó, aki nem elégszik meg azzal, hogy azt kell harsogja, hogy Hajrá Fradi! 
  
- Semmi akadálya, uram - mondta. 
  
- Ó, még be sem mutatkoztam: Andreas Levin vagyok - mondta. 
  
- Tudom - mosolyodott el Cecília. - Én nem mutatkozom be, láthatta a nevem a munkaruhámon. Itt vagyok szobacica. 
  
- Igen - mosolyodott el Andreas. 
  
- Megyünk? - kérdezte Cecília. - Feszélyez a hely.  
  
- Oké, csak kezet mosok, meg elrakok néhány dolgot, nehogy a takarításkor bajuk essék. 
  
Mind a ketten nevettek. 
  
Cecília addig átment az öltözõjébe, kinézett az ablakon, elégedettség fogta el, a világ tágabb lett számára. Az ablakok szûk mellékutcára nyíltak. Lent két fiú dolgozott, egyikük szórópisztollyal az elhalványult gyalogos-átkelõhely csíkjait festette újra, másikuk port hintett rá. A forgalmat kúp alakú jelzõtüskékkel elterelték. Kényelmesen dolgoztak. 
  
Minden rendben, megy tovább az élet, ahogy levette szemét a munkásokról, és visszaindult a 209-esbe. A porrongyok, seprûk másra vártak. Könnyû szívvel hagyta ott õket. 
  
Andreas a folyosón várta. Harminc körüli, szõrös, fekete férfi volt, haját közepén elválasztva hordta. Arca széles, enyhén piros és forradásos volt. Orra tömpe, szája duzzadt. Fekete szeme mindig mozgott, mintha kémlelne valamit. Kényelmesen, egymást figyelve sétáltak le a lépcsõn. Az utcára kilépve egy fiatalokból álló társaság állt a bejárat mellett. Nem tûnt úgy, hogy készülnének valahová, csak nevetgéltek. Akadt köztük olyan is, aki szívesebben beszélgetett volna komolyabb és személyesebb dolgokról négyszemközt a társaságban lévõk közül, de ezt még nem tudta elmondani, csak nézéssel fejezte ki a semmin lévõ foltot. 
  
Cecília érezte, hogy élete meglepõ fordulatot vehet. Õ nem tartozott azok közé a nõk közé, akik úgy gondolták, ha összebújnak valakivel, akkor az úgy is marad örökre, ásóig, kapáig. Úgy tartotta, hogy a lehetõségek miatt az egyén sok ént feltételez. Ezért eshet meg, hogy szembefordulunk magunkkal. A túlélés a titka mindennek, meg a sietség, mert véges az élet, és egyszer csak megbénul minden, a vezérlõ központ leáll, lefagy minden idegpálya. Vége, és már nem számít a világ, ez az aréna, ahol csak fellépõk vagyunk. 
  
Séta után egy egyetem közeli vendéglõbe mentek. Népszerû hely volt, fõleg a filoszok körében. A falak hozzászoktak a hosszú bölcseleti okfejtésekhez, nyelvi, esztétikai vitákhoz, a visszafogott realizmushoz, ahol a történelem végéhez vagy az ostobaság elejéhez közeledõ idõ elméleteit vitatták. A külvilágról kevés információt szerezhettünk, és hozzá voltunk szokva, hogy nem értjük a nekünk tetszõ zenék szövegét.  
  
A régóta ott dolgozó pincérek könnyedén megírhattak volna egy-egy esszét, tanulmányt bármelyik mûrõl, mûvészeti ágról vagy filozófiai irányzatról, elég okfejtést hallottak már a világ dolgairól. Bár csak módjával politizáltak, mert nem volt törvényesen megismerhetõ politikai élet. Inkább az élet igazságszérumait, tiszta és jó dolgait keresték, vitatták. 
  
Alig ültek le az asztalhoz, jött a pincérnõ. Sört rendeltek, meg étlapot kértek. Mire megkapták az italt, eldöntötték, hogy pizzát esznek, be is diktálták a pincérnõnek. A szomszéd asztalnál egy ernyedten intellektuális pár ült. Ahogy a félszavak áthallatszottak, Cecíliának úgy tûnt, a fiú megpróbálja lerázni a lányt, mert gyakran mondott magáról rosszat, igyekezve ezzel kiábrándítani magából a szomorú tekintetû, fekete ruhás lányt, de õ nem találta olyan elborzasztónak a fiú magáról vallottakat. A lány nem akart szakítani, bátorította, hogy õ majd segít, ne búsuljon, megerõsíti az önbizalmát, segít neki tanulni. 
  
Gondolatai aztán csak Andreasra irányultak, nézte a férfi arcán a forradásokat, és közben találgatta mi lesz. Számolt azzal a lehetõséggel is, hogy nem sikerül a férfival maradnia éjszakára. 
  
Andreas mesélni kezdett magáról. Elmondta, hogy évekig Párizsban élt. Elõször egy fodrászüzletben alkalmazták, délutánonként a kirakatban ült, egy keret mögött, és a legdivatosabb hajviseleteket reklámozta. Mintha egy fénykép lenne, úgy kellett ülnie, mozdulatlanul. Naponta több parókát is bemutatott, és megszokta, hogy nézik. 
  
- Mióta tanulsz magyarul? - kérdezte Cecília, így gyorsan átváltott a bensõségesebb tegezõdésre az eddigi magázódásból. Andreas érezte, hogy közelebb kerültek egymáshoz. 
  
- Öt éve. Fordító vagyok. A kelet-európai nyelvek és irodalmak érdekelnek. Párizsban tanultam, de hallgattam kurzusokat a nápolyi és trieszti egyetem keleti nyelvek tanszékén is. 
  
Elõbb oroszul tanultam, aztán a bátyám mondta, hogy a magyart kevesebben tanulják, közelebb is van. Megszerettem a nyelvet, meg az embereket is. 
  
- Láttam néhány kéziratot az asztalodon. 
  
- Most éppen egy magyar srác novelláját fordítom. Egy társaságban ismertem meg. Még nincs neve az irodalomban, de nekem tetszik, amit ír, értem a gondolkodását. Én is ilyeneket írnék, ha lenne hozzá tehetségem. Egyszerre jelenik meg benne a remény és a reménytelenség, tehát a valóság. Hosszú mondatai lassan hullámoznak, tele Chagall-szerû látomásokkal.  Sokat dolgozik, tanító, sajnos ritkán ír. Szakít a konvencionális prózával. Remélem, ezt a novelláját megjelentetik a most készülõ müncheni antológiában, amiben csupa külföldi szerzõ szerepel. 
  
Andreas belekortyolt a sörébe, és arra gondolt, felhívja barátját, és megkérdezi, hogy odamehetnek-e hozzá. Tudta, a fiú az anyjával él, de õ gyakran átmegy esténként a fiú nõvéréhez, ahol két unokára vigyáz, ha szülõk elmennek valahová. 
  
- Van kedved találkozni Tiborral, így hívják a fiút? - kérdezte Cecíliától, aki érdeklõdést mutatva bólintott. Ezzel el is dõlt, mi lesz este. 
  
Andreas még a pizza elõtt a telefonhoz ment, és néhány perc múlva visszatért, és mondta, hogy várja õket Tibor. Bevált Andreas számítása, Tibor nõvéréék két napra elutaztak, és a nagymamának dolga volt, vigyázott a kicsikre. 
  
Ebéd közben a férfi dicsérte a magyar irodalmat, és elmondta, milyen kár, hogy a magyar elszigetelt nyelv. Azt is gondnak tartotta, hogy mélyen politikus illetve társadalompolitizálóak a mûveink, és ezek érthetetlenek nyugaton. Sajnos egy Toldi-szerû alak nem vált ki komoly érdeklõdést a széles olvasók körében a világban. Aztán áttért Lao ce költészetére, a szóba nem hozható útra, és arra, hogyan lehet tenni tett nélkül. Beszélt a szélcsendrõl a forgószélben, és az idõ iszkolásáról, meg arról, hogy a messzeség és a magasság, meg a lent és a fent egy lesz.  
  
- Remélem, engem nem fáraszt ki az életemre éhes világ - mondta. - Néha vándorok vagyunk, néha számûzöttek utunk során, egyik döntésünk hívja másikat, de az izgalom a fontos, jó mindig valami újjal találkozni. Tudom, hogy jóból csak jó, rosszból csak rossz születik. A gonoszság meg az emberi hibák összege. 
  
- Én is így gondolom - mondta Cecília, aki egy cseppet sem bánta, hogy a délutáni beszélgetés a hely szelleméhez illõen alakult. 
  
- Én is úgy gondolom, hogy mindenki maga írja az élettörténetét, a többi csak parasztvakítás. Néha türelmesen, elemzõen, néha gyors mondatokkal, gyors helyszínváltozásokkal, eseményekkel. Cselekedeteinket szándékaink viszik a történelembe, vagy legyünk szerényebbek, történeteinkbe. Ez lesz a sorsunk. Szerintem a lényeg az, hogy hagyunk-e nyomot az életben. Az ember szellemi lény, azzá leszünk, amit akarunk. Nem a múltat kell értelmeznünk, hanem a most élõknek kell elmagyarázni, mi és miért történt. 
  
- Persze, ami öröknek látszik, az is átalakulóban van a végtelen tér és az idõ felfoghatatlan.  
  
Egy ideig vártak, nézték egymást, gondolataik még az elõbbiek körül jártak, aztán Cecília hirtelen megkérdezte: 
  
- Mit gondolsz Jézusról?  
  
- Szerintem nem õ hozta el a legfontosabbat a világra. Az igazságot minden nap ki kell harcolni. 
  
- Bennem is él a kétség, és a vallásos életet nem tartom kényelmesnek. Az a baj, hogy három állításból, hogy az Úr mindenható, jóságos és a világban él a gonosz, csak kettõ lehet igaz egyszerre. 
  
- Azt gondolom, viselkedésünk fõleg történelmi megalapozottságú. Elég csak a nõk évszázados szerepére, lehetõségére, jogaira gondolnunk, és látszik, hogy minden viszonylagos, de mindenkinek van egy fõerénye. Azt kell megtalálni. 
  
Végeztek az ebéddel, ittak még egy pohár sört, mikor megkérdezte Andreas mosolyogva: 
  
- Gehen wir?  
  
- Ja, natürlich - vágta rá Cecília. 
  
Hamar odaértek, Tibor már várta õket. Egyedül volt, kedvesen mosolygott, mikor beléptek. Cecíliának furcsa volt a fiú égõ vörös haja, arra gondolt, biztos sokat nevetnek rajta tanítványai. 
  
Tibor az átlagnál tájékozottabb volt, mert minisztériumban dolgozó anyja hazavihette a külföldi újságokat, még a szupertitkos C nevû kiadványt is, ami a nyugati sajtóból vett írásokat szemlézte. Ebbõl a hithû kommunisták is megismerhették a rólunk szóló elemzéseket a Kádár-korszakban. Az összeállítás évtizedekig jobb volt, mint a Szabad Európa Rádió tudósítása, mert nem szerepeltek bennük a hatalmi harc uszító elemei. 
  
Ahogy beléptek a szobába, gyerekrajzokat láttak a falon. Tibor hároméves lánya készítette õket, amikor nála volt. Egy éve vált el, és csak ritkán látja a kislányt. Az egyik rajz alatt az állt, hogy ez itt egy nuti, mert a kép nagyfülû állatkát ábrázolt. 
  
Érdekes képek voltak, mindegyik alá írt valamit Tibor, ami kapcsolatban volt a rajzzal. Ilyen aláírások szerepeltek: "Kanyargó vonalak, avagy egy madár farktolla a tenger felszínéhez ér". Ha az ember szabadon engedte a fantáziáját, akkor megtalálta a kapcsolatot a szöveg és a forma között. 
  
Mikor észrevette Tibor, hogy Cecília nézi a rajzokat, azonnal megjegyezte, hogy ez csak játék, nem tartja zseninek a lányát, nem úgy tekint rá, mint egy mûvész elsõ munkáira.  
  
- Érezzétek jól magatokat, nekem el kell mennem - mondta. 
  
Cecília egy kicsit meglepõdött a fiú gyors távozásán, de igazából nem bánta, mert Andreasszal akart lenni, és nem akart beszélgetni mással. Andreas nem tétovázott, odalépett hozzá, megfogta a kezét, orrával Cecília orrához közelített, oda-vissza hozzáérintette. 
  
- Ez az eszkimó puszi - mondta, és mind a ketten nevettek. - Most jön a pillangó puszi - suttogta, és a szempilláival megcirógatta a lány arcát. 
  
Reggel, néhány órás alvás után eljött Andreastól. A férfi még aludt, horkolt, nem akarta felébreszteni, mert nem tudta, akar-e még találkozni vele. Idõnként durvának érezte a mozdulatait, és még más csalódás is érte. Megállapította, hogy olyan fickó, akivel jobb beszélgetni, mint összebújni, szeretgetni. 
  
A lakás is nyomasztotta. Látszott, hogy idõs asszony lakja. Csupa neki való tárgy sorakozott a fürdõszobában is. A földön beöntõ állt a sarokban, mellette melegvizes palackok feküdtek, mûfogsor-áztató tabletta állt a polcon, és az egészet beborította az öregek sajátos, keserû szaga, áporodottsága. 
  
Anyai nagyanyja lakására emlékeztette, és olyannak is képzelte Tibor mamáját, mint az õ nagyanyját, aki nem szerette Cecíliát. Hiába volt az egyetlen unokája, utálta vagy csak eredendõen közömbös volt a családja iránt. Talán az apja életmódja is közrejátszott, hogy nem törõdött velük. Ali-alig találkoztak, még nagy ünnepeken is ritkán. Emlékezetében csúf volt, gonosz vigyorától félt, ha néha-néha mégis elmentek hozzá. Mindig fekete ruhát hordott, elhanyagolt õsz haja volt. Arcán szemölcsök, pattanások virítottak. Karosszékében ülve állandóan horgolt, hallgatta a rádiót. Az apja csak vasorrú bábának hívta, amivel mindig magára haragította az anyját. Ilyenkor jól összekaptak, mert az anyja úgy tartotta azért ilyen, mert apa utálja, és sértõ vele. Persze, vegyük figyelembe, hogy emlékeink, akár a rigolyáink, összecsúszhatnak, és a jelenlegi érzés, kép, akár új is lehet. 
  
Összeszedte a holmiját, és észrevétlenül kiosont a lakásból. Leszaladta a lépcsõn, még liftre sem várt, nehogy Andreasszal találkoznia kelljen, és magyarázkodásra kényszerüljön. Egyenesen Edithez ment. Benyitott a kisszobába, két nagy táskába rakta ruháit, és éppen egy levelet akart írni, mikor Edit meghallva a motoszkálást, benyitott. 
  
- Te itthon vagy? - kérdezte Cecíliától. 
  
- Már megyek. 
  
Edit nem válaszolt, csak egy álmos mozdulattal hátrasimította a haját, majd elrakta az asztalra kikészített kulcsot, és egy enyhe mosollyal fordult Cecília felé. 
  
- Szeretlek téged, igazán sajnálnám, ha megbántottalak volna - mondta, és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja szavait, úgy is érez, mint mondja. 
  
- Nem bántottál meg, sõt jó voltál hozzám, köszönöm, hogy itt lakhattam. Most továbbállok, tudod, én már csak ilyen vándorló maradok. 
  
- Szia - fogta meg a vállát Edit, miközben megpuszilta. 
  
Cecília felemelte táskáit és elindult. Belül mindketten érezték, hogy Istvánról van szó, és jó, hogy így alakulnak a dolgok, de kölcsönösen kerülték ennek kimondását. 
  
Cecília egy húsüzletben reggelizett, forró kolbászt evett mustárral, mint az agglegények. Ráért, volt még egy órája, hogy találkozzon Katival.  
  
Séta közben egy iskola elé ért, ahol már gyülekeztek a napközisek, azzal szórakoztak, hogy kikiabáltak a járókelõknek mindenféle disznóságot, aztán gyorsan eltûntek az ablakban, pedig nem munkatáborban voltak. Eszébe jutott, hogy Szelényi Jutkával õ is csinált ilyeneket reggelente, sõt délután még tojást is dobáltak egyszer az utcára. Ki is kapott az anyjától, mert a házmesternõ kifigyelte õket. Hiába jött át Majoros Pali, és vállalta magára a dobálást, csúnyán felpofozta az anyja. 
  
Aztán a piachoz ért. Mindig szerette a vásárt, õszintének érezte, hogy ott az ember azt veszi meg, ami tetszik neki, hogy az eladó bátran dicsérheti portékáját, és bízhat munkájában. 
  
Egy cigányasszony sodródott mellé, és hosszan kísérte, ahogy ballagott az árusok között. Úgy gondolta, pénzt akar, de másként történt. A cigányasszony megfogta a karját, és azt mondta: 
  
- Kezicsókolom, jósolok magának, adja ide a kezét. Nem drága, csak ötven forint, és mindent megtud a jövõrõl. 
  
- Nem kell, köszönöm - zárkózott el Cecília, de a nõ tovább erõsködött, és már vizsgálgatta is a tenyerét, hiába próbálta elhúzni. 
  
Szúrós szemekkel nézte a vonalakat, aztán lassan és vontatottan belekezdett: 
  
- Férfiak veszik körül, de egyedül van. Akit szeret, az elhagyta. Sokáig fog még viaskodni a sorssal, de hiába, szörnyû dolog fog történni magával, egy nagy-nagy baj fészkelte be magát a testébe. 
  
- Elég, mondtam, hogy ne jósoljon, hagyjon békén, nem hiszek az ilyesmiben - mondta dühösen, és elkapta a kezét, tovább akart menni. 
  
- Kérem az ötvenesem! - kiáltott utána az asszony. - Kérem, jár nekem, ne sajnálja tõlem, öt gyerekem van - kiabálta egyre hangosabban, és már többen is nézték õket, ez pedig feszélyezte Cecíliát. Gyorsította a lépteit, de a táskák nehezek voltak, nem tudott velük szaladni. 
  
- Jaj, de zsugori, meghallgat, aztán sajnálja azt a néhány forintot egy szegény embertõl. Aztán hangot váltott: 
  
- Verjen meg az isten, legyen az ördögé a tested! 
  
Cecília nem fordult meg, menekült a piacról, egyre távolabb akart kerülni a megalázásától, ki akart jutni ebbõl a kutyaszorítóból, amibe önhibáján kívül került. 
  
Befordult egy mellékutcába, és akkor nyugodott meg, mikor látta, nem követi õt a jósnõ. Azon gondolkodott, hogy a gonoszság szándék vagy eredmény. 
  
- Micsoda hülye alak! - morgolódott magában, de a jóslat befészkelte magát a tudatába és zavarta is. Álmaira gondolt, amelyek összecsengtek ezekkel a szavakkal. 
  
Villamosra szállt, és nehéz szívvel elindult a Trockener Katival megbeszélt találkozó helyre. 
  
A város szomorú szürke falakkal, szemetes utcákkal keretezte útját, kapcsolódva hangulatához. 
  
A piaci kaland meggyorsította lépteit, elõbb ért a megbeszélt helyre. Morfondírozott még egy ideig az elmúlt néhány óra alatt történteken, és úgy tûnt neki: újra felgyorsult az élete, megint több jelentõs dolog esett meg vele, ami kihatással lehet a sorsára. Mindezek ellenére üresnek érezte magát, és valójában is céltalannak is. Hiába kínálkozott újabb lehetõség, új lakás, új fiú, tudta róluk, hogy csak átmeneti döntések ezek is, legfeljebb kalandok lesznek az életében. 
  
Ült a csillaghegyi HÉV megállójában, és figyelte az embereket, akik körülötte nyüzsögtek, látszólag céltudatosan haladva valamilyen fontos dolog után, majd amikor beleunt, újságot vett, és visszaült a padra. 
  
Belelapozva tárgyalások, megbeszélések sorakoztak a címlapon, meg egy fénykép. Három ûrhajós integetett, éppen kilövés elõtt kapták le õket, mosolyogtak. Az egyik nõ volt, igazi amerikai, arcán magabiztos nyugalom ült. Cecílián átfutott az a gyermekkori érzés, hogy beleképzelte magát a helyébe, és latolgatta: lenne-e kedve, mersze az ûrutazáshoz. Kamaszkorában azonnal vállalkozott volna rá, hogy elindul a végtelenbe, s nem is tér vissza a földre. Csodálkozva vette észre, hogy ehhez már semmi kedve nincs. Továbblapozott az újságban. A burgonyatermesztés fejlesztésérõl állt egy írás a következõ oldalon, de ez nem kötötte le, tudta, ahogy a gyári riportok, itt is óriási sikert értek el a kutatók, mert szovjet és endékás mérnökök is segítik a magyar mezõgazdászok munkáját. Alább egy elmélkedõ írás a hagyománytiszteletrõl szólt, és mély gyökerû fához hasonlította a szerzõ a múltat, legalábbis ez maradt meg benne, ahogy nagyjából átfutotta. Nem mélyedt el az írásban. A rövidhíreknél tartott, egy háromezer éves számológéprõl szóló írást olvasott, amit a kínai Csou dinasztia idejébõl származó sírból ástak ki, amikor megjelent Trockkener Kati. Egész más volt, ahogy már nem volt egy nõs férfi harmincas éveinek boldogsága. 
  
- Mehetünk - mondta köszönés helyett, miközben még Cecília a húsz elefántcsont-pálcikából álló számológépen gondolkozott, de felállt, és bólintott, hogy rendben. 
  
Kati egy vakolatlan falú, kertes házhoz vezette, és bekiabált Gizi néninek, hogy engedje be õket, megjött az új lakó. Gizi néni nemsokára ki is jött, ügyetlenül bajmolódva a kulcsokkal. Õsz haja rendezetlenül lógott le oldalt virágos pongyolájára, amelyet összehúzva tartott, hogy ne fújja át a szél. Ruhája gyûrött volt, mintha a kutya szájából került volna elõ. 
  
Az asszonynak kedves arca volt, szeme ragyogott, állandó belsõ örömöt sugározva, pedig kevés oka volt a boldogságra. Belsõ pusztító energia gyötörte, felerõsödött benne a nõi lélek bugyraiban rejlõ hisztéria. Ez volt élete vakfoltja. Egyedül élt már sok éve, férje elhagyta, elvált tõle, magával vitte három gyermeküket is. Õ fizette értük a tartásdíjat, mert a bíróság úgy döntött, hogy a férjet illetik a gyerekek, mert a nõ beteg. 
  
A szomszédjában élõ asszony volt a gyámja, alacsony termetû volt, ruhavásárláskor a gyerek osztályon is talált magának nekivalót. Ruhatáros volt egy orvosi rendelõben, és jó kapcsolatba került a nõvérekkel, és rákapott az aranyra. Hívásra rögtön kórházba ment, ahol a beteg és magatehetetlen haldoklók és halottak földi aranyait rögtön átvette - persze áron alul. Készpénzben fizetett, gyakran hívták, ment az üzlet. 
  
Cecília hatszáz forintban állapodott meg a havi lakbérben a szobáért, amelyhez nem tartozott semmi. Vizet a kertbõl kellett hozni, ott volt a kút, és egy rezsón lehetett megmelegíteni. Vécére is ki kellett menni, a gyümölcsfák elõtt volt egy ácsolt budi. Kályha csak az öregasszony szobájában volt, de egy oldala átnyúlt a falon, és így jutott meleg Cecília kis szobájába, vagy inkább odújába, ahol egy hatalmas ágy állt kopott asztallal és két székkel. 
  
Az idõs asszony hosszabb beszélgetésre számított új lakójával, mert rögtön ott maradt Cecíliánál. Nézte, hogyan rendezkedik be, hogyan talál helyet a holmijának, és közben mesélt. Elpanaszolta, hogy lányai nem törõdnek vele, hiába vett mindegyiknek lakást, nem látogatják, nem is hívják magukhoz. Elmondta, hogy nem dolgozik, mert nem kap rendes munkát, ha megtudják, ideggyógyászati kezelésre jár. Napközben egy öregeknek fenntartott foglalkoztatóba jár, ott kap enni is. Minden vágya egy krokodilbõr cipõ volt. 
  
Cecília megfigyelte, hogy õsi ösztönök forrongnak benne, és megszállottan tervezget, a világ jobbításának lehetõségeit emlegette minduntalan, mert "nagy a baj, elfogy a víz, meghalnak az állatok, és megfulladunk a füstben". Aztán a virágairól beszélt, amiket szeretettel ápolgat, nevelget. Ezeket viszi a piacra eladni. Ebbõl van némi pénze, meg onnan, hogy a nõvére, aki Bécsben él, havonta küld neki néhány száz schillinget. Néhány óra alatt majdnem mindent elmondott magáról. 
  
Cecília akaratlanul is összevetette sorsukat, és abban bízott, hogy õ nem lesz ilyen, valahogy kilábal balsorsából, és nem kerül ilyen reménytelen helyzetbe. Akkor hûlt el teljesen, mikor meglátta, Gizi néni milyen erõs nyugtatókat szed. 
  
Megtudta, hogy a szomszédokkal vigyázni kell, mert Gizi néni szerint "fura népek laknak errefelé". A szemben lakó Kõrisnérõl azt mondta, hogy éjszakánként az ablaka alá lopódzik, és mindenféle disznóságokat kiabál be neki, pedig õ mindig jó volt hozzá, adott neki friss virágot, hogy vigye ki a lánya sírjához, aki tizenöt éve magára nyitotta a gázcsapot, és meghalt, mert bajban maradt egy magas állású, családos férfitól, aki nem akarta elismerni a gyereket, sõt meg is fenyegette a lányt, hogy megvan a hatalma ahhoz, hogy megvédje magát, ha pereskedésre kerülne a sor. Szerinte ezért vesztette el az eszét, hiába ücsörög napközben egykedvûen, éjszaka feléled, és vele szórakozik. Még a gyermekbántalmazást sem tartotta tõle távol lévõnek. 
  
- Biztos irigységbõl teszi, mert nekem még élnek a lányaim - mondta. 
  
Cecília látta, furcsa helyre került, de nem tudott más megoldást, el kellett fogadnia a lakást. 
  
Zsongott a feje, amikor eljött Gizi nénitõl, a munkahelyére menet többször eszébe jutottak a hallott történetek, látta a bekiabáló szomszédot, de elképzelt még más történetet is, ami nem hangzott el, de következett a helyzetbõl. Éjszakai sikongatások, még szellemek is elõjöttek fantáziájában. 
  
A délután csendesnek ígérkezett, a lányok ráérõsen beszélgettek. Szokás szerint a férfiakat szidták. Lusta frátereknek nevezték õket az asszonyok, a lányok pedig csibészeknek. 
  
- Állandóan a kocsmában ül, a haverok és a sör, csak ezek fontosak az enyémnek - harsogta Dobayné, egy középkorú, szemüveges asszony, aki konyhalány volt a szállodában. 
  
- Az enyémnek is - kontrázott rá egy másik. 
  
- Persze, az még mindig jobb, mint ahogy szegény Deákné járt - mondta Csikos Bori, akivel egy emeleten dolgozott Cecília. - A férje tíz év után jött rá, hogy õ nem képes együtt élni senkivel, nem tudja elviselni a gyerekeket sem, és el is költözött. 
  
- Majd vissza eszi a fene, ha nem lesz tiszta ruhája, nem ehet kedvére valót - szúrta közbe Dobayné, akinek mindnyájuk közül a legnagyobb szája volt. 
  
- Vissza bizony - helyeselt valaki Cecília háta mögül. Õt még nem látta, új lány volt, néhány napja jött. 
  
- De tíz év után rájönni... - morfondírozott tovább Bori. 
  
- Ilyenek a férfiak. Az én szomszédasszonyomat meg elhagyta az ura egy húszéves fruskáért, aki pedig nem is hajlandó már találkozni vele. A férfi teljesen beleörült, ott lóg állandóan a háza elõtt, a lány apja már többször elkergette, és mégis visszajár. Ajándékokat vesz, elköltött már csomó pénzt a nõre, otthonról szinte mindent eladott, még a gyerek kerékpárját is - mondta egy asszony, akit Cecília nem ismert név szerint, csak esténként látta többször a társalgóban. Mindig nyüzsgött körülötte néhány vendég. Nem volt már fiatal, de érdekes arca volt, kicsit bandzsa, és ez felkeltett a férfiak kíváncsiságát. 
  
- Hát, te csak hallgatsz? - szólt oda Cecíliának Dobayné. 
  
- Mit mondjak? - vágott vissza, de nem akart szembeszállni a közhangulattal, így hozzátette: 
  
- Nekem is megvan a véleményem a férfiakról. Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy a többiek hozzáképzelhettek néhány cifra szót és történetet. Látták, közéjük való, egy követ fújnak, egyetért velük a férfiak alávalósága tekintetében. Ezzel sikerült kivédenie, hogy ne vele foglalkozzanak. 
  
- Csak az ágyban ér valamit egyik-másik - mondta nevetve Sátori Mari, akirõl sokféle mendemonda járt, hogy milyen könnyûvérû lány. Cecília még azt is halotta, hogy sokáig az utcán dolgozott, pénzes pasasokra hajtott egy barátnõjével, aki már ült is ilyen dolgokért. 
  
A megjegyzés megváltoztatta a beszélgetést, a nõk a szeretkezésrõl kezdtek beszélni. 
  
- Némelyek olyan nagyra vannak a férfiasságukkal, pedig nincs rá okuk, pedig nem is ezen múlnak a dolgok - mondta Kádár Zsófi, egy fitos orrú, csúnyácska lány. A többiek harsányan nevettek, akadt olyan is, aki fel is sikoltott, úgy hahotázott. 
  
- Kéjenc mindegyik, csak magukkal törõdnek - fokozta a hangulatot megjegyezésével Bori. 
  
A nõk még folytatták a diskurzust, mikor sikerült Cecíliának észrevétlenül távoznia. Unta a társalgást, a siránkozást, a szidalmakat. 
  
Fölment az emeletre, és keresett magának elfoglaltságot, benézett a mosdóba, hátha szükség van ott takarításra. Aztán átment az ágynemû raktárba, ott rakosgatott délután. Örült, hogy egyedül van. 
  
Volt ideje gondolkodni. Az elmúlt néhány nap megint megmutatta neki érzelmi és értelmi korlátait. Világos volt számára, hogy szokásaink rabjai vagyunk. Képzeletünkben a Hold is sajtból van, hiába bizonyítják a csillagászok ezek ellenkezõjét. 
  
Nem bánta, hogy vad és kalandos az élete, de a bizonytalanság fogyasztotta energiáját, félt, hogy felõrli erejét. Hiába van benne a pusztulás világunk szótárában, nehéz megbarátkozni vele. Nehéz felfogni, hogy az élet nem a miénk, mindig a természeté az utolsó szó, hiába találunk festõi szavakat a világ dolgaira. 
  
Aztán idõben távolabbra gondolt, elképzelte, hogy gyereke van, sõt már tinédzser, és azt kéri, meséljen magáról, milyen volt az élete. Mit mond majd akkor? Mit mond majd magukról neki? Meséljen arról, hogy megpróbált küzdeni az élettel? 
  
Gondolataiban együtt futottak az események. Nem vált ketté emlékezetében az, ahogy történt és az, ahogy lehetett volna. Képzelete gyorsan hozzátett a valóságsághoz néhány lehetséges történetet is. Mindegyikben voltak hús-vér szereplõk, hihetõ helyszínek. 
  
Úgy érezte, minden gondolata láng, reményteljes ötlet, de megvalósuláskor minden tette hamuvá válik, mintha maga égetné el õket. 
  
Maradtak a kétségei: tudja-e erejét összeszedve a maga javára fordítani a sorsot, képes lesz-e valamilyen horoggal szerencsésebb életet kifogni, megkaparintani magának. 
Ez az írás 2015. június 23-án került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón