Vissza a fυoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Gyöngyösi Norbert
(1977– )
Casino
A forgalmas belvárosi utcán egy ócska bódé állt. Egy öreg férfi árult benne 
sorjegyeket, kopott, rozsdás kereten át csak válltól látszott, mint egy 
megsárgult igazolványkép. Vásároltam egy sorsjegyet a kis ablakon keresztül, 
feltéptem a papír szélét, de csak egy dátum állt rajta: június 24. 
    – Ez most mit jelent? – kérdeztem az öreget. – Nyertem, vagy nem? 
    Valamit olvasott. Úgy válaszolt, hogy közben fel sem nézett a könyvébõl. 
    – Uram, amennyi rá van írva, annyit nyert. 
    Erre odugtam az orra alá a papírt: 
    – Jó, de mi az a június 24.? 
    Most végre megnézte, nem tehetett mást, hisz nem tudott olvasni tõle. 
    – Na? – kérdeztem tõle. 
    – Hát ez nagyszerû! – mondta, és közben alaposan végigmért. – Maga igazán szerencsés. 
    – Nyertem vagy nem? – kérdeztem újra, most már ingerülten. Kezdett az öreg bosszantani. 
    – Ki tudja? – kérdezett vissza. – Fortuna asszonyt nem lehet kiismerni – 
mondta titokzatosan. 
    Ez bolond! – dünnyögtem magam elé. – Mindegy, legalább keresett pár 
forintot – gondoltam lemondóan, beletörõdve, hogy most sem lettem milliomos. 
    Elindultam hát a dolgomra, síelõként kerülgetve a szembejövõket. Alig telt 
el pár perc, és az utca gyors történései között már el is felejtettem az 
egészet, jegyárustól, mindenestül. 
    Néhány nap múlva a régi, lebontásra váró Casino felé mentem haza. Miközben sétáltam, végignéztem a romos falakon. A régi patinából csak néhány csonka szörny maradt emlékeztetõül, akik remény nélkül nyújtózkodtak egymás felé a málló homlokzaton. Zsebre dugtam a kezem, és egy papír akadt az ujjaim közé. 
    Megnéztem az egyik utcai lámpánál. A sorsjegy volt és rajta a keltezés: június 24. 
    Ma van, gondoltam, és csak most vettem észre hogy a cetli kihajtható. Egy 
meghívó, ide a Casinóba, 10 órára. Megdöbbenésemre egy hatalmas autó állt 
meg az épület elõtt, frakkos férfi szállt ki belõle, majd csokornyakkendõjét 
megigazítva besietett a kapun. 
    A nyílódó ajtó mellett fény vágódott ki a járdára, szinte csattant. Az ott 
álló lakájfélében felismertem a sorsjegyárust. Széles vigyorral engedte be a 
vendéget, szeme felismerõen rámvillant. 
    – Eljött – mondta. 
    – Csak erre jártam – magyaráztam neki –, nem is vettem észre hogy a 
sorsjegy meghívó. 
    – Micsoda szerencse! – nekem úgy tûnt, mintha a hangja gúnyosan csengett volna. 
    Szélesre tárta elõttem az ajtót, és fejét meghajtva tessékelt be rajta. 
    – Parancsoljon. 
    Végignéztem magamon. 
    – Nem hinném hogy... – kezdtem volna bele, de õ a szavamba vágott: 
    – Elintézzük, a ruhára ne legyen gondja. 
    Haboztam még, de legyõzött a kíváncsiság. Végül megadtam magam, és bementem az öreg épületbe. 
    Egy kopott, kongó elõcsarnokba léptem. Orromba csapott az elmúlt dicsõség szaga, megdohosodott nõi kacagások, régi fények illata. A sorsjegyárus is más volt e díszletek között. Most nem lehetne pár forinttal megszánni. 
    Bevezetett egy ócska szobába. Rövid szemrevételezés után elegáns ruhát 
nyomott a kezembe. Az ember nagyságú tükör porán át saját kísértetemnek 
tûntem, ám a frakk meg kell hagyni, jól állt. 
    Kár hogy ma már nem szokás, gondoltam. Még igazítottam egyet a nyakkendõmön, majd kimentem az öreghez. 
    – A jegyet vigyem? – kérdeztem. 
    – Inkább az hozza magát – mondta. 
    Biztos, hogy bolond az öreg, gondoltam, miközben visszamentünk az 
elõcsarnokba. Bár tõlem aztán játszhatja Drakulát, megnézem mi ez az egész, 
azután hazamegyek. Díszes ajtóhoz értünk, az öreg hármat koppantott. Az ajtó kinyílt. Egy lépcsõház következett. Az aulában hatalmas csillár kristályozta szét a fényt, bevilágítva minden zugot. 
    Egy lakájforma ember hajlongva kérte a meghívómat. Odaadtam neki. Õ 
alázatosan egy bõrerszényt nyújtott át tele zsetonnal, és finoman 
figyelmeztetett, hogy ügyeljek a jegyre, mert fontos lehet még. A szõnyeg 
mintha vörösen örvénylene, majdnem fölrántott a széles lépcsõn. Inasok 
folyosója vezetett egy duplaszárnyú ajtóhoz. Szélesre tárult elõttem. 
    A benti látvány szinte mellbevágott a kinti diszkrétség után. Elegáns 
játékterembe léptem. Mindenki jólöltözött volt, a pincérek szolgálatkészen 
villantak egyet-egyet, de a levegõ füstölgött, kékesen, és forrón. A terem 
nagy volt, és legalább százan lehettek benne. Ilyenek lehetnek azok az 
illegális kaszinók, amikrõl mindig hall az ember, gondoltam. Biztos ez is 
egy közülük. Körbe-körben, a faragott asztalokon nagyban folyt a játék. Egy 
kövér férfi teli szájból röhögött fel, ahogy kipörgették a feketét. Keze az 
ölében viháncoló nõ ruhája alatt kutakodott. 
    A fal melletti szeparék tömve. Vállak kígyóztak a poharak ívén, a 
kristályokon torzan tükrözõdött az öröm. A mellettem lévõ asztalnál egy 
férfi ült, elõtte pezsgõ. 
    – Szabad? – kérdeztem a székre mutatva. 
    – Csak tessék – bólintott felém. Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. Armandnak hívták. 
    Letelepedtem és figyeltem a zsivajt. Kártyák, kockák és golyók táncoltak a 
zöld posztón. 
    – Tetszik? – kérdezte az asztaltársam. Most néztem csak meg magamnak. 
Elegáns volt, mint itt mindenki. Ám, míg a többiek ruházatán már látszott a 
mulatói hangulat, a megeresztett ingeken, félrecsúszott csokornyakkendõkön, 
az õ öltözéke kifogástalanul állt. Hanyag tartásával pedig csak 
kihangsúlyozta ezt a kifogástalanságot. Keze finom ívû, és erei kékje 
átütött sápadtságán. Vonásai élesek voltak és merevek, mintha karcolták 
volna. Csak a szeme alatti kékes árok keskenyedett gúnyos metszéssé, kaján 
keretet rajzolva fürkészõ szembogara köré. 
    – Hát nem is tudom – feleltem neki határozatlanul. 
    – Most van itt elõször, igaz? 
    Bólintottam. Armand erre kicsit elõrébb dõlt, és figyelmesen végigmért. 
    – Akkor hadd legyek én a vezetõje. Miért jött, pénzért, szerelemért? Itt 
megkaphatja mindkettõt. 
    – Nem értem. – mondtam neki. – Nem tudom, hogy kerültem ide. Egyáltalán mi ez az egész? Valami rendezvényféle? 
    – Iszik? – kérdezte és egy poharat tett elém. – A vendégem. 
    Pezsgõt töltött mindkettõnknek. 
    – Kisasszony! Hozzon egy másikat kérem – mutatott az üres üvegre. – Nagyon jó ez a pezsgõ. Hát akkor egészségére! 
    – Egészségére. – Egymásra emeltük poharainkat, majd a férfi így szólt: 
    – A válasz a kérdésére, ma június 24-e van. Ez Fortuna bálja. 
    – És ezt ki szervezi? Valami játékterem-tulajdonos? 
    – Hát tulajdonképpen igen, a legnagyobb játékterem-tulajdonos, ha úgy 
tetszik. Egyébként körbejárt már? Nem? Akkor majd én körbevezetem. – Ránézett az órájára. – Á, már tizenegy óra, akkor most kezdõdik a mûsor a 
szerelem színpadán. Jöjjön, ezt látnia kell, nagyon érdekes. 
    Felálltunk az asztaltól és megkerültük a zenekar emelvényét. Menet közben megpróbáltam mindent szemügyre venni, hátha megfejthetném e hely titkát.
    A fõterembõl más helyiségek nyíltak, és bennük különbözõ színpadokon különbözõ mûsorok folytak; egyikben lányok táncoltak, fodros ruhákban emelgették lábaikat a férfiak nagy gyönyörûségére, másutt bûvész szórakoztatta illúzióival a publikumot. Volt hol valamiféle sorsolás folyt, máshonnan nevetés és taps hallatszott ki – egy humorista szerepelt éppen. Ám egyvalamiben minden terem hasonlatos volt: mindegyikben volt asztal, ahol hívei a szerencsejátéknak hódoltak. Nézelõdésemet Armand szakította félbe. 
    – Megérkeztünk. Nem akar egy nõt? 
    – Tessék? 
    – Nem akar egy nõt? Ott a zsetonja, vegyen egy sorsjegyet. 
    – Úgy érti, prostituáltak? 
    Vállat vont. 
    – Kezdõdik, nézze. 
    A terem közepén alacsony emelvény állt. Egy férfi ugrott fel rá. A lámpák 
elhalványultak, mígnem félhomály lett a helyiségben. Egyetlen éles 
fénypászma vágott csak tölcsért a dohányfüstbe, a színpad közepén álló 
alakra irányulva. Zakóját mintha fényes és parányi ezüstlapokból szõtték 
volna, hogy bolondos játékra sarkallja a fényt; apró sugarakra bontva, kik 
rakoncátlanul fogócskáztak, és kacagtak a szemünkbe. A színpad elõtt 
asztalok. Rajtuk gyertyák, és mécsest utánzó kislámpák világították meg az 
izgatott arcokat, alulról villantották meg a várakozó szemeket. 
    A férfi meghajolt a közönség felé, taps fogadta. Mosolya a hivatásos 
szórakoztató mosolya. Harsány hangon beszélni kezdett. 
    – Jó estét hölgyeim és uraim! Köszöntöm Önöket ezen a csodálatos éjszakán. 
    Látom, örömtelien sokan vagyunk. Kérem a játékosokat, hogy fáradjanak ide elõre! Jobb oldalra a hölgyek, bal oldalra az urak! Nagyszerû, milyen 
gyönyörûek ma a hölgyek, és milyen elegánsak és férfiasak az urak, bár 
férfiasságukat nemsokára, hogy úgy mondjam, közvetlenebb módon is 
bizonyíthatják. 
    Itt tartott egy kis hatásszünetet, nagyot kacsintva csípett a nevetésbe, 
majd egy hirtelen fejmozdulattal lerántotta azt, kezével felettünk eldobva. 
    – Most pedig kezdõdjék a sorsolás! 
    Két feltornyozott hajú, görögösre szabott ruhába öltözött nõ lépett mellé 
egy-egy kalappal. Fülbevalóik, és nyakékeik kövei hideg lángba borulva 
villogtak együtt a mûsorvezetõ zakójával. A zsongás elcsitult, a játékosok 
kezükben szorongatták számukat. Mellettem az egyik asztalnál egy teltkarcsú 
nõ, fülledt-vörös boával, idegesen simítgatta kicsit begyûrõdött sarkú 
sorsjegyét. A férfi benyúlt az egyik kalapba, és kihúzott egy számot. 
    Tizennyolc, rikkantotta, kérem uram, fáradjon ide! Az emberek megtapsolták a nyertest. Pár elismerõ fütty is hallatszott. A szerencsés negyven körüli, kicsit õszülõ halántékkal. Energikusan ugrott fel a színpadra, arcán diadalmas mosoly. A játék vezetõje vállon veregette, majd a másik kalap következett. 
    – Ollé! – kiáltották a nézõk, mikor kihúzta kezét. Negyvenkettõ, 
kurjantotta. Mindenki forgolódik. Ki lehet az? Egy hollószín hajú, fekete 
ruhás nõ emelte fel a tenyerében tartott papírt. Zavartan és pirulva állta a 
rászegezõdõ pillantásokat. 
    – Gratulálok! – lépett le hozzá a csillogó zakós, és felvezette a 
színpadra. – Milyen gyönyörû pár! – kínálta fel õket a közönségnek, majd a 
terembõl nyíló egyik ajtóra mutatott. – Töltsék kellemesen az estét. A 
kisorsolt férfi ölébe kapta a nõt és az emberek üdvrivalgásától kísérve 
eltûnt vele a szobában. 
    – Jöjjön hát a következõ! 
    Folytatódott a sorsolás. A párok sorban távoztak, egy alacsony, mohó 
tekintetû, kövér férfi szép nõ mellett verejtékezett. Az asszony arcán 
rosszul leplezett bosszúság, de nem szólt. Armand rám nézett, menjünk 
tovább, mondta. Ahogy kiértünk, megkérdeztem: 
    – Résztvett már ebben? 
    Elnézett mellettem, úgy válaszolt: 
    – Volt idõ... – a mosolya fanyar. – De ma már... 
    Hirtelen dörrenés, sikoly. Egy pillanatra csend ülte meg a termet, majd újra 
feltámadt a zsongás, és folyt tovább a játék. 
    – Mi volt ez? – kérdeztem meghökkenten. 
    – Balszerencse – válaszolta Armand közönyösen. 
    – Mintha lõttek volna. 
    Bevezetett egy másik oldalról nyíló terembe. Egy hatalmas, faragásokkal 
díszített, fekete, és fényesre politúrozott asztal állt itt. Körülötte egy 
tucat férfi ült. Az egyik szék üres. Középen sokágú gyertyatartó. Az 
asztallapon és a falon körben elhelyezett aranyozott kristálytükrökön csupán 
az õ képe látszott, a teremben lévõ embereké nem. A bámészkodók itt 
csöndesebbek, csak néha súgtak egyet-kettõt. A túlvilágian ugráló fényben 
csillogtak a töltények, az egyik férfinek épp most nyújtotta oda egy inas a 
kis kaliberû revolvert. A játékos tenyerét lerántva a dobon megpörgette a 
tárat, körbenézett, majd a szívéhez tette a csövet és meghúzta a ravaszt. 
    Klikk. Kissé elernyedt, a társaság sóhaja mintha belõle szakadt volna ki. 
Átadta a fegyvert szomszédjának. Kis, sovány ember. Levette szemüvegét, 
megtörölgette, majd remegõ kézzel megfogta a pisztolyt. Pörgetett egyet a 
táron, épp csak egy kicsit, majd maga felé fordította a fegyver csövét. 
    Klikk. Újabb sóhaj, ami mintha kifújta volna a férfi minden erejét. Karja 
szinte élettelenül hevert az asztallapon, alig tudta átadni a pisztolyt. 
Másik játékos következett, egy fiatalember. Eddig elõredõlve figyelte 
társait, élesen az arcukba meredve, most határozottan nyúlt a revolverért. 
Pupillái kitágultak, látszott, ereiben sebesen zubog a vér a vakmerõség 
izgalmától. Hanyagul pördített a golyókon, és kérkedõ flegmasággal sütötte 
el a fegyvert. 
    Klikk. A látvány megbabonázott, mint a teremben mindenkit, szinte 
hipnotizált. Klikk. A kattanás visszhangot vert a fejemben. Klikk, klikk, 
klikk. 
    Végre eltéptem magam a bûvölõ képtõl. Sarkon fordultam és kisiettem. 
    Idegesen kotorásztam cigaretta után, mikor nagy nehezen megleltem, sehogyan sem tudtam meggyújtani. 
    – Tüzet? 
    Jó mélyre leszívtam a füstöt. Beletelt pár perc, mire szóhoz jutottam. 
    – Mi a pokol ez az egész? 
    Visszamentünk az asztalunkhoz. Körülöttünk folyt a játék. Rakták a téteket, suhogott a kártya. Pördült a kocka, táncolt a pénz. Csak miután leültünk, kaptam meg a választ. 
    – Nem, ez nem a pokol, ez csak játék. Kisasszony, két konyakot! 
    Meghozták, nyugtatva végigégetett. 
    – És ön? – kérdeztem tõle. 
    – Barátom – mondta –, számomra ez közömbös, én nem nyerni jöttem ide. Nekem nem lesz már több bálom. Beteg vagyok, és ez az utolsó estém. A nagy búcsú, ha úgy tetszik. De nem panaszkodom – dõlt hátra a székén –, hisz éltem eleget, sõt azt hiszem, többet is, mint mások. Az életet úgysem percben mérik, nem igaz? 
    Színpadias mozdulatot tett. – Búcsúzom tõled árnyékvilág! Földi gyönyörök pokla! Nagy imádott sártekénk, forgásodat én már a sírban folytatom! 
    – Meg kell valljam – hajolt hozzám cinkosan –, azt hiszem a forgással nem 
lesz baj. Hogy úgy mondjam emlegetni fognak, ebben biztos vagyok. Fõleg a 
szebbik nem, érti ugye? 
    Bólintottam. Nem szóltam neki, hogy a villanás a szemében elárulta. 
    Fölemelte a poharát, összekoccintottunk. Nem sokat beszéltünk, egy-egy 
szép nõ látványára értõn néztünk össze. Én még mindig csodálkozva 
nézelõdtem, de az ital kezdte meghozni az ízeket, és még álomszerûbbé tette 
a színeket. Újdonsült barátom egyszer csak felállt, kezet nyújtott, és 
búcsúzkodni kezdett. 
    – Mindjárt éjfél, kezdõdik a fõmûsor – magyarázta bocsánatkérõen. 
    – Milyen fõmûsor? – kérdeztem. 
    – A bálkirály-választás. A fõnyeremény, ha úgy tetszik, és én is részt 
veszek benne. Fontos tisztem van, én leszek a ceremóniamester. Minden jót. 
    Elment. Az inasok körbejártak, az emberek kezdték abbahagyni a játékot, és a tizenkettõ gongja már mindenkit a fõteremben talált. Szinte érezni lehetett 
az izgalom vibrálását a levegõben. Fokozatosan elhalványultak a lámpák, és a 
terem végében elhúzódó függöny mögül elõtûnt az eddig rejtett színpad. A 
reflektorfényben megjelent Armand, kezében faragott bot, amivel kettõt 
koppantott. A zsongás elcsitult és helyét csönd vette át. 
    – Köszöntöm önöket, hölgyeim és uraim, köszöntöm ezt a csodálatos estét, és köszönöm önöknek hogy ittlétükkel emelték a fényét. Elérkezett hát az éjfél, a mindenki által várva várt pillanat! Néhány percen belül eldõl, ki is lesz 
a mai este legszerencsésebbje! Aki Fortuna királya, illetve királynõje lehet 
egészen pontosan egy évig. Most pedig köszöntsék házigazdánkat, az isteni 
Fortunát, az istenek királynõjét! 
    Ünnepélyes zene csendült fel, és fentrõl virágok kezdtek hullani. Egzotikus 
illatuk belepte a termet. Egy hatalmas kagylóban gyönyörû nõ ereszkedett 
alá. A térdre ereszkedett Armand segítségével kilépve elfoglalta a majdnem 
az egész színpadot elfoglaló trónust. Légies finomsággal ült az ormótlan 
alkotmányon, törékeny teste mégis uralta azt. 
    Armand botjával kettõt koppantott. 
    – Következzék hát a trónfosztás! Kérem felségedet, fáradjon ide, hogy 
ítéltessen! 
    Testes férfi lépett be oldalt a színpadra, bíbor palástban. Láttam már ma 
este, hangosan mulatott, locsolva a pezsgõt. Hatalmas társaság vette körül. Három nõ sikkangatott az ölében ülve, míg vad duhajsággal parancsolgatott a 
szolgáknak. Armand mutatta is. A király, intett felé fejével, de akkor nem 
gondoltam, hogy szó szerint az. 
    Fején most furcsa kétrészû korona volt. Jobb és bal fele ugyanolyan alakú 
volt, de más színû. Egyik fele ezüst és arany, a másik pedig fekete és 
vörös. A férfi mintha kábult lett volna, de errõl csak a szeme árulkodott. 
Járása biztos volt, tartása pedig igazán egy leköszönõ királyéhoz méltó. 
    Térdre ereszkedett a trón elõtt, alázattal megcsókolta Fortuna 
selyemköpenyének szélét. Odaállt az isteni emelvényhez vezetõ lépcsõ alsóbb 
fokára. Ekkor az istennõ intett, és egy szolga kristály urnát hozott. 
    Az eddig felemelõ hangulatú zene pergõbbé vált, Fortuna tett a kezével egy 
kecses mozdulatot. Csupán egy apró kört írt le csuklója, és az urnában lévõ 
lapokat mintha forgószél pörgette volna meg. Egy kis tornádó, a tölcsér vége 
pedig az edény szájában. A kártyácskák keringeni kezdtek, de furcsa mód nem szálltak szerteszét, csak pörögtek körbe-körbe. Mintha szél süvítene. A 
dobok egyre hangosabban puffogtak. A zaj fokozódott, és mielõtt már-már 
elviselhetetlenné vált volna, az örvény széttört. 
    A lapocskák szerteröpültek a színpadon, egy kivételével, ami szép lassan 
szállingózott le az urnába, akár egy lomha falevél. Alighogy leért, Armand, 
a ceremóniamester már kapott is utána. A zene elhalkult, mélységes csönd 
lett a teremben. Megbûvölten meredtünk a kézre, ami odanyújtotta a lapot a 
királynak. 
    A szakadó papír hangja végigkaristolta a falakat. Sikolyra bírta az üveget, 
és láttuk a szájat, szinte nem is fülünkkel hallottuk a hangot: 99. 
    Most újra megindult az idõ. Újra zene csendült és taps kísérte fel a 
kiválasztottat. Férfi. Szinte tántorgott az örömtõl. Armand így szólt hozzá: 
    – Most még senki vagy, és mielõtt király leszel, ítélned kell elõször még 
senkiként. 
    A régi királyhoz lépett, és lekísérte õt az újhoz. A kiválasztott két díszes 
serleget tartott a kezében. 
    – Kötessék hát meg az üzlet! 
    Az új uralkodó az egyik poharat odanyújtotta, és a régi a koronáját adta 
érte cserébe. Amikor a korona felkerült utódja fejére, felhajtotta az italt. 
    Elfehéredett, a torkához kapott és megroggyant. Armand elkapta, és 
megtámasztotta néhány percre. Mikor magához tért, és kicsit erõre kapott, 
    Armand átadta neki a kezében tartott pálcát. Így szólt: 
    – Az új uralkodó és az új ceremóniamester! Ünnepeljük õket, kezdõdjék a 
tánc! 
    Azután elkezdõdött az õrjöngõ ünneplés és az önfeledt tánc. Patakokban folyt az ital. A festett mennyezet a nagy mulatságban leszállt a fejünk fölé, hogy tenyeremmel elérhettem volna. A csillagok pedig szégyenkezve bújtak el, magukra hajlítva az éjszakát. 
    Pirkadt már mikor visszaöltöztem ruhámba. A sorsjegyárus szó nélkül hajolt meg, mikor kiballagtam a kapun. Enyhe szellõ csapta meg az arcom, jó volt az érzés, ahogy frissített kábulatomban. Lassan elindultam hazafelé. 
    A hátam mögött ajtó csapódott. Megfordultam, egy nõ lépett ki a derengõ 
fénybe. Egy pillanatra felém fordult, körülötte mintha csillanva vibrálna a 
levegõ. Megállt, fáradtan körülnézett. Összehúzta testén szürke kabátját, és 
kis cipõin elkopogott a hétköznapokba. Én pedig csak álltam ott, és néztem 
utána szerelmesen.
 
Gyöngyösi Norbert további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a fυoldalra
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhetõ:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
cιljainkat az NKΦM tαmogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón