Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Könnyû rezignáltság
(Lány spanyolcsizmában - 7. rész)
Mióta Cecília a szállodában dolgozott, kevesebbet találkozott Editékkel, nem élt benne a világukban. Csak a legszükségesebbeket beszélték meg. Barátságos volt a viszony, nem látta jelét, hogy zavarná õket, nem kellett azon történnie a fejét, hogy hová menjen. Úgy gondolta, olyan úton halad, ahol van választási lehetõsége. Általában aludtak, ha hazaért, de tudta, hogy nem csak egy drapp lánynak tarják, aki semmilyen. 
  
Egy különösen unalmas nap után, tíz óra után ment haza, és látta, Editnél társaság van, égtek a villanyok. A kapu elõtt tizenévesek álldogáltak. Röhögcséltek, idõnként egy-egy durva szó is elhangzott. Mikor hozzájuk ért, egy fiú elváltoztatott hangon beszélt. Talán a tanárát vagy az apját utánozta, és közben táncolt is hozzá. Cecília elé lépett, nem szólt, csak állt, arcuk csak néhány centire volt csak. Csend lett. A fiú megriadt, mint akit rajtakaptak valamin. A többiek hallgattak, nézték õket. Egy idõsebb került a társaságba, nem lehetett kiszámítani, mi következik. Cecíliát is meglepte a csend, tétován állt, aztán kikerülte a fiút, és továbbment. Ahogy távolodott tõlük, fokozatosan erõsödött a társaság hangja. 
  
- Milyen furcsa, már öregnek számítok nekik, én már nem kapcsolódhatok be a játékba, a nevetésbe, elõlem is rejteniük kell magukat, én már nem érthetem meg õket - gondolta, aztán erõteljes mozdulattal lenyomta a kapu kilincsét, és elindult fölfelé. Már a lépcsõházban hallatszott, sokan vannak Editnél. Vendég mindig akadt, és nem kellett harangozni, hogy társaság gyûljön össze nála. 
  
Fáradt volt, nem is akarta, hogy észrevegyék, gondolta, gyorsan eltûnik a kisszobában, de a bejárati ajtóban Istvánba botlott. Fürkészve néztek egymásra. Volt ebben a nézésben bizalom és fenntartás is. Úgy tekintettek egymásra, mint az oroszlán és az idomárja. István izgatott volt, csak egy buta kérdést tudott kinyögni: 
  
- Most jössz? - kérdezte, és maga is érezte a helyzet és az érdeklõdés fonákságát, zavartan mosolygott hozzá, hogy lássa Cecília, hogy viccbõl kérdezi. Kicsit hunyorgott, ezt a szokását még nem ismerte Cecília. Nem tudta eldönteni, hogy romlott-e a szeme, vagy csak valakitõl átvette a hunyorgatást, ami kétkedõvé tette tekintetét. 
  
- Délutános voltam, egy szállodában dolgozom - mondta. - Mi van veled? 
  
- Hazajöttem Amszterdamból - válaszolta fiú.  
  
- Hallottam. 
  
- Nem akartam, de nem tudtam rászánni magam, hogy kint maradjak, pedig egy egész éjszaka ültem egy szállodában egy felirat elõtt, amin az állt, hogy kell egy ember a konyhára. Hazajöttem. 
  
Cecília nem válaszolt. Lelki szemei elõtt megjelent Amszterdam csatornáival és a fõterén üldögélõ hippijeivel. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy õ mit tett volna a fiú helyében, így nem tudott erre mit válaszolni. 
  
- Gyere be! - mondta István, és bátorítólag megfogta a vállát. Ahogy közelebb hajolt, ismerõs keserû lehelete megcsapta Cecíliát. A kõbányai világos sör érzõdött rajta, mert legtöbbször ezt ivott, és hozzá Munkás cigarettát szívott. A füstszûrõ nélküli cigi szaga keveredett a sörrel a szájszagában. Bementek. 
  
Editnél a nemzedék legjobbjai voltak jelen, a fickók a torinói leplen látható arcot mintázták, közülük többen a Guantanamerát dudorászták a tábortüzek mellett. Õk a hülyeségben nívósabbak voltak. A konyhából zaj hallatszott. Néhányan teát fõztek. Egy regényben olvasta valaki, hogy húsz deka tea sûrû léként kábítószer. A szörnyû keserû folyadéktól semmit sem éreztek. Se látomásaik nem voltak, se jókedvük sem lett. Akadt, akinek megfájdult a gyomra, és lefeküdt aludni, vagy hazament. 
  
- Örülök, hogy itt vagy, azt hittem ma sem látlak - mondta István. 
  
- Fáradt vagyok, mindjárt lefekszem. 
  
István egy üveg vörösbort hozott, töltött maguknak. Nézték a vendégeket, mint egy mindig változó méhkast, ahol mindig történik valami. Pálmai Sacival ültek szemben, aki mindig zûrös kapcsolatairól volt híres. Úgy gondolkodott, mint aki örökké él, és akinek mindent szabad. Néhány évvel ezelõtt gyereket szült egy minisztériumi osztályvezetõnek, akivel pár hónapig találkozgatott. Akkor nem volt se pénze, se lakása. Bírósági úton elismertette a gyereket az apával, és addig járt a család nyakára, hogy megkapta tõlük a pesthidegkúti faházat, ahol korábban találkozgatott a hivatalnokkal. Vonzó nõ volt, és gyakran kacérkodott, próbára tette, mi lehet vele. Azóta ott él kettesben Fruzsinával, a lányával. Alkalmi munkákat vállal, mert még az orvosi egyetemre jár. Furcsa természetû lány. Sokan haragudtak rá, mert jó néhány kapcsolatot megzavart már. Nem hitt a szerelemben, és ha meglátott egy párt, akik szerették egymást, rögtön feltámadt benne az ördög. A bulikon is csak olyan fiúval táncolt, akinek ott volt a barátnõje. Olyan kihívóan viselkedett, hogy a féltékennyé tett lány rögtön felbõszült. Akkor is így tett, ha a fiúval nem volt komolyabb célja. Az mozgatta, hogy feszültséget keltsen a párok között. A szabályok ilyen esetben hidegen hagyták. 
  
- Sacinál mûveletlenebb lány kevés van - mondta István, miközben rágyújtott. - Szerintem mindjárt teszi veszi magát, ha prédára akad. 

Edit Mogyoróssy Lacival és egy lánnyal telepedett melléjük. A lány bemutatkozott. Tóth Krisztának hívták, tanítónõ volt. Évek óta dolgozott egy zuglói iskolában. Szóba került Pálmai Saci gyereke és a szülés kapcsán Kriszta kijelentette: 
  
- Nekem nem kell gyerek, eleget látok az iskolában. 
  
Így gondolkodott. Szerinte az emberek egy része arra született, hogy biztosítsa a faj fennmaradását, szüljön és gondozza az utódokat, a másik része pedig arra teremtõdött, hogy a szellemi dolgoknak éljen. Magát közéjük sorolta. Így is élt. Festett, kollázsokat készített, kiállításokra, színházba járt. Sok írót és színészt is ismert. Elõnyére vált, hogy nem emlegette folyton õket. 
  
Cecília csak hallgatta a lányt, és közben arra gondolt, hogy õ örülne egy gyereknek, pedig eleget hallotta, hogy erre a világra nem érdemes szülni. Õ másképp volt ezzel, nem zárta ki magából azt az érzést, hogy egyszer majd a gyereke fölé hajol, megszeretgeti, megsimogatja, és a baba rámosolyog, õt nézi, hozzábújik, és elönti õket egy melegség érzése, a szeretet. Látott már ilyen jelenetet, és át is érezte annak nagyszerûségét, örömét. 
  
Aztán abbamaradt ez a beszélgetés. Nem akarta a lányt senki bántani. Tóth Krisztához hozzátartozik, szórakozott lány is volt. Kultúra, város, pasik, ez volt az érdeklõdése középpontjában. Nagypofájú, de nem magamutogató. Egyszer a Nemzeti Múzeumban, amikor visszajött a mosdóból, magával hozta az egész papírtekercset. Véletlenül a kezében maradt. Állt és magyarázott egy Párizsban élõ szobrásznõnek, aki állatkerti kórust akart alakítani, ahol különféle állathangokból állít össze zenedarabot. Kriszta hevesen gesztikulált, aztán hirtelen észrevette a kezében a tekercset, és nem tudta, hogyan került oda. Most olyannak tûnt, mint aki minden részlettel, formasággal foglalkozik, de nem igazodik ki köztük. Ellenszenves volt, hogy amíg elmélkedik a szürke embereken, és megveti õket, addig a hétköznapokban belebújik a legegyszerûbb helyzetekbe. 
  
Miközben Cecília Krisztát nézte, észrevette, hogy Pálmai Saci közelebb húzódott Istvánhoz. Gonoszsága elõtti pillanataiban ártatlan és kedves volt. De ez jobban feltûnt Editnek, aki rögtön megkérte Istvánt, hogy hozzon neki pálinkát. Õ, aki roppant nyugodt lány volt, most feltûnõen ideges lett, mert István nem hallotta elsõre a kérést. 
  
A beszélgetés visszatért a gyerekszülésekhez. 
  
- Öt nõbõl három nem tud szülni - mondta Mogyoróssy Laci. 
  
Beáta szoknyája zsebébe dugva kezét titokzatosan mosolygott: 
  
- Vagy nem akar - mondta.  
  
Hátradõlt az ágyon, és várta Laci válaszát. 
  
- Szeretnék megtanulni úgy lebegni, mint ahogy Indiában tud néhány varázsló - mondta Saci elég hangosan. Az oda vezetõ út titkai érdekelnek, meg az, hogyan lehet a szellemmel legyõzni a gravitációt. 
  
István bólintott, bár õ természetelvû gondolkodást részesítette elõnyben, nem hitt abban, hogy hol növényként, hol állatként, aztán emberként születünk újjá. De Saci titokzatossága felkeltette érdeklõdését. Edit lapos pillantást vetett rájuk, Saci észre is vette, de még inkább dacosabb lett. István kezdte sejteni, mire megy ki a játék. 
  
- Én úgy érzem, hogy nálunk idõnként megáll az idõ. A nyarat újabb nyár követi, mintha elmaradt volna az õsz, a levélhullás. Úgy gondolom, hogy az órák örökké fél nyolc elõtt állnak öt perccel. 
  
- A szerelem hasonlít ahhoz a dél-amerikai fához, amely látszólag veszélytelen, de ha hozzáérsz, éget - mondta egy enyhén kopaszodó, zsíros bõrû férfi, aki nemrég jött haza arról a vidékrõl, és amikor Edit összeakadt vele egy dél-amerikai ajándéktárgyakat árusító boltban, és rögtön meghívta, hogy meséljen neki. A férfi hozott fényképeket is, és elmesélte, hogy látott európai férfit, aki tájékozatlanul megfogta a tengerparton heverõ ágas-bogas fát, és olyan csúnya sebeket kapott, hogy kórházba kellett szállítani. Valójában méreg van bennük - folytatta. A férfi szórakoztató figura volt, nevettetetõ modorban tudta mesélni a vele megesett történeteket. Olyan alak volt, aki mindig izgalmas helyekre vetõdik. 
  
- Úgy elmennék valahová - sóhajtott Saci. - Egy ismerõsöm hívott tegnap, hogy vonuljunk ki a városi életbõl, a zajos világból, éljünk egy erdõben. Talált egy romot a Dunántúlon, és oda akar költözni. Elege lett az ökológiai problémákból. Azt mondta, legyünk vegetáriánusok, és nézzük egész nap a madarakat, mert csak így tud összefüggésben lenni a szabadság és a boldogság. Szerinte az emberi civilizáció az ördög mûve, és ebben nem szabad részt venni. Én már éltem egy hajón, fenn a budai hegyekben néhány napig, de az nem jött be. Nekem szûk volt tér, a társaság. Nekem kell a változatosság, a váratlanság, szeretek sokfelé járni. Van egy barátom Ausztráliában, azt írta: minden rendben van vele, csak az Oktogon hiányzik. 
  
- Ausztrália jó hely - mondta a zsíros bõrû férfi. - Csak ott minden másként van. Fejjel lefelé lógnak az emberek, és amikor éjjel van, ott süt a nap. 
  
- Okos fiú vagy, tudod, mitõl rozsdásodik a vas - gondolta magában Cecília, miközben hallgatta a férfit, aki tényleg azt hitte, hogy az õ szájából minden érdekes. 
  
Ekkor megállt elõtte egy fiú, és olyan itallal kínálta, amit nem ismert. 
  
- Alkalmi vétel volt. A jamaikai rumra emlékeztet, amúgy román lötty. Ez lebont minden barokkos rárakódást, a lényeget láttatja, és színes fonálból szövi a világot. Egy hídlakó borlovagtól vettem - mondta. Cecília elfogadta az italt és az ablak alatti hintaszékbe ült, ami most véletlenül üres volt. Általában foglalt volt érdekessége miatt. Mindig megtetszett valakinek, és elmélkedhetett benne ringatózva századvég hangulatán. Egy lány ült mellette, akit Szabó Máriának hívtak, de mindenki csak Kármennak szólította. Barna bõre és égõ fekete szeme miatt. Tüzes tekintete megigézte a fiúkat. Mindenki azt hitte, hogy falja a srácokat, de ez nem így volt, végtelenül naiv és tapasztalatlan volt.  
  
Cecília úgy nézte a vendégeket, mint egy érettségi tablót. Lazán hátradõlt, lendült vele a szoba és a vendégsereg. Kellemes érzések töltötték el. Éppen egy zsebkendõt vett elõ, mikor Beáta lépett oda hozzá. 
  
- Hogy vagy? - kérdezte. 
  
Cecília fölnézett és bólintott, hogy jól, azt gondolta, ez elég válasz helyett. 
  
- Maradsz? 
  
- Igen - válaszolta Cecília, de legszívesebben azt kérdezte volna, hogy miért kérdezed. 
  
Beáta felhúzta a szemöldökét és várt. Volt az arcán egy bizonytalan mosoly, ami azt sejtette, hogy van valami, amit Cecília nem tud, de õ nem mutatta, hogy nem érti, miért faggatja õt Beáta. A lány nem folytatta, otthagyta és belevegyült a társaságba. A társalgás tovább folyt a nõkrõl. Történetek hangzottak halálos kimenetû szülésekrõl, és szerelmi csalódásokról. Edit a féltékenységrõl beszélt. Egy barátnõjét említette, akit soha nem enged a férje sehova. 
  
- Nem bírnám - mondta olyan éllel, hogy mindenki tudta, a rabságról beszél. 
  
Cecília arról beszélt, akit ver a párja és boldogtalan, de mégis vele van. 
  
- Mutass be neki - szólt a zsíros bõrû férfi, aki az elõbb az égési sebeket okozó fákról beszélt, de aztán már mesélt a farmernadrágok csempészésérõl is, mert szerinte ez a legnagyobb buli, mert búvárszivattyút, hajszárítót lehet hozni érte potom pénzért a Szovjetunióból. Élt benne a tettvágy. A "gyere velünk, csináld velünk, csináld jobban" mozgalom híve volt. Amúgy Jumurdzsáknak hívták a háta mögött nyájaskodása miatt. 
  
- Gyere be hozzánk, hivatkozz rám, vedd ki a 206-os szobát, most üres, reggel õ ébresztene, majd szólok neki. 
  
- Oké, délben ott vagyok, valami finom ebédet is szeretnék - válaszolta a férfi és nevetve megsimogatta Cecília vállát.  
  
István mosolyra húzta a száját, de ezt Cecílián kívül senki sem értette. Õ így fejezte ki, ha valamit cikisnek talál. 
  
Elfogyott az ital, lassan oszlani kezdett a társaság, elfáradtak. Már minden vendég elment, István és Beáta maradt csak. Beáta a holmiját kereste, öltözködött, nyilvánvaló volt, hogy távozik. 
  
- Cecília - mondta Edit az elõszobában, ahogy Beáta becsukta az ajtót. - István ideköltözött, vele járok. 
Cecília kezét összefogva a hasán nekidõlt a falnak. Tudta, hogy ez olyan fontos esemény, és sose alussza ki magából. Haja elõreomlott, körülzárta az arcát, egy-egy tincs érzelmeit leplezve belelógott a szemébe, de mosolygott. Csakhogy ez a mosoly nem tükrözött örömet, inkább csak fedezékül szolgált, ami mögé elbújhatott, de túlságosan szélesre sikerült, túl sokáig tartott. Furcsa arcot vágott. Várt. Valahogy át kellett vészelnie a pillanatot, és erre találta megfelelõnek ezt a mosolyt és pózt. Kíváncsian figyelt, de a pillanat alárendeltje lett, nem õ irányított. 
  
Néhány másodperc után homályos lett a tekintete, fátyolfüggöny borult a szemére. 
  
- Most Istvánnal járok - ismételte meg Edit. 
  
Cecília úgy állt ott, mint akit meglõttek, de nem halt meg. Csak belül érezte, hogy vérzik valami.  Nem tudott mit mondani, számonkérésre sem volt alapja. Leült. Nehéznek ígérkezett a jövõ, de tudta el kell viselnie mindent. Nem mondhat semmit, õ már nem számít, végérvényesen vesztett. Itt nem segít a ruhaszaggatás, a fenyegetõzés, semmilyen nagyjelenet, bár ez most igazán távol állt tõle, nem volt a stílusa az ilyen cirkusz, de reménytelen helyzetben az ember bármire képes, eddig szunnyadó jellemvonások elõtörhetnek. 
  
Cecília tehetetlenül állt, mint a túszként fogva tartott eladó rablás idején a közértben. Nem folytatódott a beszélgetés. Zavartan ment mindenki a szobájába. Editéktõl halk beszélgetés hallatszott. Cecília tudta, most beszélik meg a történteket. Egyre inkább biztos volt benne, hogy a népbetegségek nem kerülik el, a sok izgalom megteszi hatását, aztán elõrébb sietett gondolatban, és tudta, jön az alvászavar, a szorongás, az állandó fáradtságérzés, hát- és derékfájás, autoimmun megbetegedés, a nem mûködés zavara, meddõség, érzékzavar, aztán az alkohol-és drogfogyasztás. 
  
Gyorsan lefeküdt aludni. Kintrõl éles macskanyávogás bántotta a fülét. Elkeseredett gyereksírásra emlékeztetett. Fáradt volt, de képzelete nem nyugodott. Sárkányrepülõk jelentek meg fölötte egy zöld réten. István volt a vezetõjük, õ haladt elöl. Integetett nekik. Közelebb értek. Megváltozott István arca, szakállas, idõsebb férfi lett. Lenyúlt érte, és ahogy a kalandfilmekben látható, húzta magával a poros úton. Cecília bódultan feküdt, egyre gyorsabban vert a szíve. A férfi egy várhoz ért vele, rengeteg kapun át eljutottak a pincébe. Ez már ismerõs helyszín volt, már többször járt itt álmában, itt élte át a legborzalmasabb kínzásokat. 
  
A férfi kezében gitárral hozzáhajolt, és így szólt: 
  
- A zenélés bûvös dolog, tõle lengedez a szél lugasainkban, és õ fújja ide a zafír illatát. Nehéz ezekben kételkedni. 
  
Gitárján megpengette a húrokat, belenézett Cecília szemébe és dalolni kezdett: 
  
- Meg nem alkotott világ, álmaid talánya. Megteremteni nehéz, képzeletben él csak. 
  
Aztán letette a hangszert, folyékony zselét tett a hajára, kicsit megvizezte, majd egy tükör elõtt állva várta, amíg megszárad, és felveszi égre meredõ formáját a haja a feje búbján. Mikor végzett, Cecíliához lépett, egy fapallóra fektette, és rácsatolta lábára a vasdarabokat. Ez volt a spanyolcsizma. Cecília látta, hogy vér serken a lábán, ahogy húzza a vasdarabokkal a férfi, de fájdalmat nem érzett. Szögek mélyedtek a húsába, de most sem érzett fájdalmat, hiába verítékezett, semmi sem fájt. Látta magát, ahogy elájul, összecsuklik, lerogy a földre, de ebben a pillanatban eltûnt az álom, felébredt. Nézte a sötétben a falat. Bár nem volt ínyére semmi, tudta, mindig bele kell vágni valamibe. Mindig tartozunk magunknak egy kísérlettel, egy nekigyürkõzéssel. 
  
Cecília nehezen tette túl magát a történteken. "El kell mennem" - gondolta, "de hová?" Tudta, hogy Edit nem küldi el, de kialakulhat olyan hangulat, amin csak így lehet változtatni. 
  
Reggel esett az esõ. Párás, nyomasztó idõ volt. Editék nem voltak otthon. István elment dolgozni, Edit pedig megbeszélte tegnap egy angol fiúval, hogy teniszezni fognak délelõtt. A fiút István mutatta be neki, és az angol srác nagyon örült a teniszpartnernek, mert mióta hét hónapja Magyarországon volt, még nem játszott. Szociológiát tanult, a tanyavilágot tanulmányozta, erre kapott ösztöndíjat, és nagyon gyorsan megtanult magyarul. Társaságot is talált magának, egész jól kiismerte magát a helyi viszonyok között. Cecília kíváncsi volt, hogy hová mennek teniszezni, mert ha nem fedett pályára, akkor abból nem lesz semmi. Legalábbis tenisz nem. A fiú István nõvérééknél, a Népmûvelési Intézetben dolgozott, onnan járt az alföldi falvak népszokásait gyûjteni. 
  
Cecília István döntésén elmélkedett, elképzelte, milyen is lehet az élet hármasban. Úgy gondolta, hogy egy átok kergeti, hajtja. Furcsán érezte magát, amikor elgondolta, hogy István esténként benéz hozzá is. Bár már hallott ilyenrõl, mert Csizmadia Éva, akivel egyszer a Balatonra utazott, mesélte, hogy lakott a régi szeretõjénél az újjal. Akkor nem látott benne semmi érdekeset, de így átélve, mást gondolt. Éva fõiskolán irodalmat tanított, de hiába beszélték meg, hogy találkoznak, az elmaradt. Pedig most milyen jó lenne vele megbeszélni a dolgokat. Bár nem bízott abban, hogy megfogadható tanácsot tudna adni neki. 
  
Annak nem látta értelmét, hogy leüljön Edittel megbeszélni a helyzetet. Az ilyen konfliktusok nem zavarták õt. Jól értett ahhoz, hogy elõvegye üres tekintetét. Ilyenkor csak nézte az embereket, nem jutottak el hozzá a szavak. Mások problémái nem hozták lázba. Saját érdeke mindig elõnybe részesült nála. Ezért mondták többen róla, hogy egyetlen érdeme gazdag apja. Talán csak az apjával és annak testvérével, Robi bácsival volt képes érzelmes beszélgetésre.  
  
Az öreg személyzetis volt egy ruhagyárban. Megbízható káder volt. Mindig friss hangulatjelentéseket készített, nem volt rá panasz. Nem ártott senkinek, ha valaki hõbörgött a magas normaemelés miatt, csendesen lecsillapította, az asszonyoknak bókolt, kedvesen mosolygott a szabólányokra. Partizánmúlttal büszkélkedett, eljárt a szövetség gyûléseire is. Kicsit öregítette magát, mert 31-es születésû volt, és 45-ben csak tizennégy éves volt. Így komolyabb ellenálló múltat nem tudott felmutatni. Az illegalitáshoz vajmi kevés köze volt, de megbízható lett így az ötvenes években. Jól szólt a taggyûléseken, maga is elhitte, sikeres országot építünk. Segített a politikusok igéit elhitetni, hogy a fennálló rend igazságos, mert a dagály hajót felemel. Neki nem voltak anyagi gondjai. Jól ügyeskedett. A gyár életét, jeles eseményeit nyolcmilliméteres filmre vette. Amúgy a kamerát és vetítõt is otthon tartotta. Szép számmal voltak családi felvételei. Belefértek a gyár elõhívási számláiba. Edit is használta gépet, sõt még kölcsönadta másoknak is. Több olyan film készülhetett, ami e nélkül a segítség nélkül nem született volna meg. A filmekkel a meggyötört lelkû Budapest igazi énjét, ünnepeit keresték a lepusztult házakkal, régi foghíjakkal. 
  
Cecília ült az ágyán, és legszívesebben odabújt volna valakihez, hogy kizökkenjen néhány öleléssel ebbõl az érzésbõl. Kispárnáját a lába közé szorította. Többször lúdbõrös lett, idõnként verejtékezett, aztán hõhullámok fogták el, majd megint fázott, mozdulni is alig bírt, úgy megdermedt, különösen a lába volt hideg, bár ez gyakran elõfordult vele, mert szinte mindig hidegebb volt, mint a többi testrésze. Többször elõfordult, hogy felszisszent, akivel éppen összebújt, mikor a lábfeje hozzáért a combjához. Ült az ágyon, és nagyon hiányzott neki István. 
  
A munkahelyén egy levélke várta, Trockener Kati hagyta ott, mikor délelõtt kereste õt a szállodában. Talált egy telefonszámot is a papíron, ahol elérheti õt délután Cecília. Örült, hogy jelentkezett a lány, és rögtön oda is csörgött telefonon, és megbeszélték, hogy este, legyen az bármilyen késõ is, meglátogatja. 
  
Trockenerék Csillaghegyen laktak egy kétszintes családi házban. A szülõk laktak az alsó részen, míg Kati és nõvére meg a bátyja felül. Mindkét szinten volt fürdõszoba, ha akartak jól el tudtak különülni egymástól. 
  
Már mindenki aludt, és csak Kati tévézett, mikor megérkezett. A lány rumból és triple secbõl kevert hideg itallal várta, és rögtön töltött is, amint felértek Kati szobájába. A felfelé vezetõ lépcsõ mellett a falon különféle faragott tálak, szobrok lógtak. Cecília mindegyiket megnézte, közben a lány elmesélte, melyiket honnan hozták. Gyakran jártak külföldre, szülei megszállott hegymászók voltak, és a gyerekeket kiskoruk óta vitték mindig magukkal túráikra. 
  
Cecília szerette az idegen tájakról, földrészekrõl szóló beszámolókat. Szívesen elképzelte magát a felfedezõk, kutatók, hegymászók helyébe, ahogy õ is nézi a végtelen hómezõt, húzza maga után a süvítõ hóesésben felszerelését, kuksol a héthónapos éjszakában az Antarktiszon. 
  
Kati igazán nem volt szófukar, mesélt, mindent meg akart mutatni és el akart mesélni magukról. Különösen nõvérére volt büszke, aki gyerekbábokat tervezett, amúgy belsõépítész volt, de rajzolt is. Már kiállítása is volt. Egy vonallal húzott képeket készített, amelyeken a figurák egymásba gabalyodnak, és mögöttük ott áll a fehér semmi. Hátteret még véletlenül sem rajzolt. 
  
Az élmények sorolása közben azt mondta: 
  
- Nyugodtan itt is alhatsz, elférünk ketten ezen az ágyon. 
  
Kati sört vett elõ, bekapcsolta a magnóját, nem hangosította fel, nehogy zavarjon valakit. 
  
- Úgy örülök, hogy eljöttél, olyan régen terveztem, hogy meghívlak és dumálunk egy jót. 
  
Cecília nyugalmat érzett, kizökkent az állandó tépelõdésébõl. Hallgatta Katit, aki szóba hozta a nyári idõsebb férfit, akivel korábban találkozgatott, és örökre összetartozóknak mondta magát vele. 
  
- A férfi nagyon megváltozott - mondta. Furcsa gyûrûket húzott az ujjára, fülbevalót hordott, láncokat akasztott a nyakába, aztán többször férfiakkal találkozgatott. Teljesen eltûnt, elköltözött a feleségétõl is. Engem sem keresett. Aztán én is elfelejtettem õt. 
  
Trockener Kati kibeszélte magából, ami a lelkét nyomta. A korábban remek férfinak hitt alak mára már nem számított neki, csak a fordulat lepte meg. Néha elsétált fotós barátjuk háza elõtt, ahol gyakran találkozgattak. 
  
- Valószínûleg belefáradt a szerepébe. Felõrlõdött, feladta - mondta Cecília. 
  
- Te boszorkány vagy, mindent látsz elõre - mondta Kati, és nem tudta, hogy ezzel Cecília elevenjébe vág. - Mesélj, mi van veled? - folytatta a lány. 
  
- Én is a férfiakat szeretem - válaszolta mosolyogva Cecília. 
  
Kati arra várt, hogy olyan dolgokról hall barátnõjétõl, amelyeket megjegyezhet magának, és ezzel is bõvül élettapasztalata. Cecília nem is kérette sokat magát, elmondta az elõzõ este történteket. Egy ajakbiggyesztéssel fejezte be: 
  
- Kár, hogy nem vagyok képes bizonyos távolságból szemlélni magam. Könnyebb lenne. Mindnyájan színészek vagyunk, és a ránk osztott szerepet kell eljátszani, nem lehet nagyon válogatni. 
  
Kati elkomorodott, és azt kérdezte: 
  
- Most rossz neked? 
  
Jellemzõ volt rá ez a naiv kérdés, ebbõl is látszott, hogy igazából sohasem lesz komor felnõtt, õrzi gyermeki egyszerûségét, szeret mindig kötõdni valakihez, de azt nem veszi jónéven, ha csak abban kell döntenie, hogy milyen ruhában megy síelni, és mit iszik reggelire, tejet vagy kakaót. 
  
- Tudod, amin nem lehet változtatni, azon nem szabad sokat tépelõdni. Istvántól hallottam egyszer egy kínai mesét, ami nagyon megragadt bennem. Egy szerzetes szakácsáról szól, aki mindennap pontosan ugyanabban az idõben vitte be éveken át az ételt. Egyszer megkérdezte tõle a szerzetes, hogy honnan tudja ilyen pontosan megállapítani az idõt. Erre a szakácsa azt felelete: a hold és a csillagok állását figyelem. A szerzetest azonban nem elégítette ki a válasz, és azt kérdezte: mit csinálsz, ha felhõs idõ van? Erre a szakács nem válaszolt, hanem kiment. 
  
- Hm - mondta Trockener Kati. - Milyen jó mese. Én biztos nem tudnám felhõs idõben, hogy hány óra van. 
  
István ezért is volt fontos Cecíliának, mert ilyen dolgokról is lehetett vele beszélgetni. Finom lélek volt, nem olyan, mint az apja, akitõl nem lehetett ilyen mély igazságokat hallani. Apjára inkább a durvaságai miatt emlékezett. Gyerekkorában egyszer lent játszott a pincében kedvenc macskájával, és amikor nem jött fel azonnal apja hívására, bezárta õt a sötét pincébe. Cecília még kislány volt, és annyira félt, hogy izgalmában úgy szorította a macska nyakát, hogy az megfulladt. Rettenetesen zokogott, mikor anyja észrevette és kiengedte. Igazából az állatot sajnálta, de érezte, nem õ volt az oka halálának. 
  
Apjából hiányzott a világ finomságai iránti fogékonyság, ezt Istvánban találta meg igazából. 
Kati boltíves szobájában az éjjeli lámpa égett, õk az ágyon ültek. Az ágy új volt, érzõdött rajta a raktári szag, és a szövet is srpõd volt, még nem lapult be sehol, nem vette föl senkinek a teste formáját, lenyomatát. Néhány napja vették, mert az elõzõ kiégett. Kati bennfelejtette a takarója alatt a hõsugárzót, és közben elaludt közben. Csak a tûzre ébredt fel, lángolt körülötte a paplan. Hajszál híján õ is megégett, de ügyes volt, el tudta oltani a lángokat. Sokáig egy nagy lyuk tátongott az ágyán, mert egészen a rúgókig kiégett a heverõ. 
  
Lentrõl hallatszott, hogy a falióra elütötte az éjfélt. Cecília egyre álmosabbnak érezte magát, le is dõlt, magára terített egy pokrócot, úgy folytatták a beszélgetést. Szemét lehunyta, úgy hallgatta a lányt, aki az emberek állatszeretetérõl beszélt. Szerette az állatokat, papagájt, halakat tartott. Az Ifjúsági Magazinból képeket vágott ki róluk. A zenészek után ezek izgatták a legjobban. Lajkát, az elsõ ûrkutyát is sajnálta, persze büszke is volt rá, hogy járt az ûrben. Az felháborította, hogy az emberi állatszeretet gyakran abban nyilvánul meg, hogy agyonetetik a háziállatokat. Nevetségesnek tartotta, hogy az állatkertben élõknek ennivalót visznek, mert úgy gondolják a látogatók, szegény fogságban lévõket biztos éheztetik is. Pedig ott nem érvényesül az az elv, hogy a rab mindig éhes. 
  
Cecília ahogy hallgatta Katit, hegyek folytak el elõtte. Tigris futott a gazella után. Zöld majom illegette magát a párjának. Madarak csaptak le a magasból az apróvadakra. Arrébb sziklafalakról kötelek lógtak, rajtuk emberek csimpaszkodtak föl-le, ahogy Kati szavait hallgatta. Aztán a lány témát váltott, a bátyjáról kezdett el mesélni, aki rengeteg csínyt követett el gyerekkorában, állandóan más és más iskolába kellett vinni, mert hol szenet dobott az osztálytársaira a tanteremben, vagy láncot rakott a konnektorba. Még a középiskolából is állandóan ki akarták tenni, pedig hajózási szakközépbe járt, és azt szerette. 
  
- Öt éve a tengereket járja, alig látjuk - mondta Kati, aki láthatólag büszke volt testvére kalandjaira. Cecília elõtt a tenger szóra délkelet-ázsiai városok jelentek meg, ferde szemû lányokkal, akik a kikötõben madarakat simogatnak, aztán már nem jutottak el hozzá Kati mondatai. 
  
- Alszol? - vágott közbe saját történetébe Kati, mikor hallotta, hogy Cecília egyre hangosabban szuszog, és nem kap választ kérdéseire. Kati lekapcsolta az éjjeli lámpát, behúzta a függönyt, és magára terített egy plédet, és õ is lefeküdt. A tengerek, az állatok elrabolták tõle barátnõjét, és álomba ringatták. 
  
Elalvás elõtt nézte a plafont, és találgatta, hogyan fog dönteni Cecília, ha visszamegy Editékhez. Abban nem volt biztos, hogy õ mit tenne, mert szerinte õ nem kerülhet ilyen helyzetbe. Ezt látta a legnagyobb különbségnek kettejük között a sok lelki hasonlóság között. 
  
Reggel sokáig aludtak. Nem siettek sehova. Cecília még emlékezett Kati szavaira, amelyek este olyan finoman terelgették gondolatait, mint a medencében a szélsõ pályán úszókat a bentiek keltette hullámok. Ezek lágyan, de mégis határozottan szorítják az embert fal felé. Az ablakon kibámulva nézte a lepukkant szomszédház oldalát, lehullott vakolatát. Az utca szürke volt, szinte senki nem járt arrafelé. 
  
Reggel a teatöltés közben Kati váratlanul megszólalt: 
  
- Ismerek itt nem messze egy nõt, õnála van kiadó albérlet, ha akarod, megkérdezem, hogy odaköltözhetsz-e. Cecília várt egy kicsit, örült az ötletnek, ami esetleg kiránthatja ebbõl a kutyaszorítóból, és nem kell macska-egér harcot játszania Editékkel. Belekortyolt a teájába, és bólintott: 
  
- Oké. 
  
Kati megígérte, hogy megbeszéli az idõs nénivel, hogy odamehet-e Cecília. 
  
Délben együtt mentek el, Kati csak az utolsó két fõiskolai órájára ment be, az elsõ négyet kihagyta, tudta, azokon nem szokás a katalógusolvasás. 
  
Az Erzsébet hídnál váltak el. Cecília hálás volt Katinak, mert magában nem érezte azt az erõt, hogy utánajárjon bárminek is. Elvesztette magában az eddig jól bevált Muhammad Alis-módszert, amivel jól ki tudott térni a támadások elõl. Túlságosan lefoglalta helyzete, cselekedni már nem tudott volna, a könnyû rezignáltság rárakódott a lelkére, mint egy elhagyatott szobában a por a bútorokra. 
  
Délután a liftes fiú hamar megtalálta. Elmesélte, hogy azt tervezi, hogy gõzzel fogja mûködtetni a liftet, amit a konyháról vezet majd át egy gumicsövön, de megkérte Cecíliát, hogy egyelõre még senkinek se árulja el ezt a tervet, mert ez nagy titok. Közben játékosan nevetett, valójában csak beszélgetni akart, és épp ez jutott eszébe, mikor megtalálta a lányt. 
  
Cecília titoktartást ígérve mosolygott, mire a fiú azonnal megkérdezte, hogy melyik napon mondhatná el részletesen is az ötletét valami nyugodt helyen. Cecília maga is meglepõdött, hogy milyen gyorsan ráállt a randira. Úgy érezte annyiszor él, ahány kapcsolata van. Hétfõ délutánt beszélték meg, mert idõt akart hagyni magának, hogy elrendezze a lakásügyét. Bízott Katiban, biztosra vette, hogy lesz helye Csillaghegyen. Úgy tûnt neki, lesz hová mennie Edit menedékébõl, mert arra sem vágyott, hogy esténként hallgassa Edit meséit a hajókázásairól, vagy humanista és környezetvédõ programjairól. A liftes fiúval kapcsolatban egyedül csak azt nem értette, hogy egy nem maga korabeli fiúnak ilyen gyorsan igent mondott a találkozásra.

Ez az írás 2015. május 23-án került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón