Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Íratlan történelem
(Lány spanyolcsizmában - 6. rész)
Cecília néhány nap alatt kiismerte magát a szállodai munkában. Tette a dolgát. Nem neheztelt a világra sorsa miatt, sem az anyjára, hogy nem fogadta vissza, és az sem zavarta, hogy nem él együtt valakivel. Edit lakása biztonságos menedéknek látszott egy idõre. Hamar rájött, nem kell megszakadnia a melóban. Ha ügyes, négy-öt órát kell igazából dolgoznia, a többit eltöltheti sétálgatással, látszólagos serénykedéssel, amirõl azt hiszik, lelkiismeretes munkavégzés. A többi lány is így tett. 
  
Azt rögtön látta, hogy nem hasonszõrû lányok között van.  Többségükkel leginkább a fülbevalókról lehetett beszélgetni. Nem gondolkodtak a fajfenntartás tágabb értelmû szerepérõl, megelégedtek a közvetlenül tapasztalható vonatkozásával. Az öltözõben nem látott sehol egy alföldi papucsot, virágos trikót, fekete szoknyát vagy blúzt. A vászon helyett a vásározó kötõsöktõl származó színes nejlonblúzok voltak a népszerûek, amiben jól bele lehetett izzadni. Fõleg a rózsaszínûek hódítottak a fehér mellett, amit Cecília, a jobb ízlésû lányokkal együtt "bugyirózsaszínûnek" mondott, és nem is az érzelmi differenciáltság volt kollégáinak a fõ jellemzõje. Belefulladtak a szellemi tétlenségbe az ingatag lelkek. 
  
A rábízott szobákat rendben tartotta, még a port is letörölgette. Néha megállt egy tükör elõtt, ilyenkor õ volt a szoba lakója, várta a reggelit a szobalánytól, aztán kacéran az ágy felé mosolygott, mint aki minden mágiát ismer.  
  
A vendégekkel tartózkodó volt. Kerülte õket, nem akart találkozni velük. A kolléganõivel is tartotta a három lépés távolságot, pedig akadtak olyanok, akik kíváncsian kérdezgették az életérõl, arról, hogy mi szél hozta ide, és ki is õ voltaképpen. Ha úgy hozta helyzet, kedvesen válaszolgatott, elmondott egy-két történetet magáról, fiúkról és más ismerõseirõl, és persze volt olyan is köztük, ami akkor jutott eszébe és maga is élvezte, hogy fantáziája behálózza õket. Szívesen rugaszkodott el a valóságtól. A képzeletet és a valóságot egyenrangúnak tartotta. Ebben csak felfogóképességének mértéke befolyásolta. Nekik a nagyapjáról is mesélt, aki a családi legenda szerint az észak-erdélyi bevonulás során halt meg a háborúban, állítólag szeretkezés közben, ahogy azt egy katonatársa mesélte késõbb. Leginkább azért irigyelték a lányok, mikor arról  beszélt, hogy egy nyáron a  Balatonnál összeakadt az Illés együttessel, és velük buszozott néhány napig koncertrõl koncertre, de azt nem árulta el, hogy melyik zenésszel volt jóban. 
  
Az ott dolgozó lányok szívesen meséltek magukról, akár valóságos történeteikrõl, akár vágyaikról. Az egyik kolléganõje, Rozi olyan lány volt, aki még bagarollal festette a szemét, hogy szempillája, szemöldöke minél sötétebb legyen, Ha könnyezett, szétfolyt a festék, és csípte a szemét. Ha egy fiú közel hajolt hozzá, õ felemelte fejét, nehogy hozzáérjen a szeméhez. A fiúk általában megsértõdtek a húzódozásáért, ahelyett, hogy nevettek volna rajta. Az már fel sem tûnt nekik, hogy az arcpúdere olyan vastag volt, mint a vakolat, pedig érezték a nyelvükön a keserû por ízét. Aztán megszokta, hogy minden csalódás túlélhetõ. Olyan lány volt, aki könnyedén homokot szórt bárkinek a szemébe, ha haragudott. Hangulatváltozásait azzal magyarázták, hogy a nõvére fiatal anya korában meghalt, mert a fürdõkádban fekve szárította a haját, és közben zárlatos lett a készülék. 
  
Rozi szívesen olvasott olyan detektívregényeket, ahol egy közönséges rendõr, egy tizedes, szolgálata lejárta után, várva a váltásra, bajba kerül az Erzsébet hídnál, a Váci utca sarkán. Belekeveredik egy lövöldözésbe, és kórházba kerül lõtt sebekkel, mert a Nyugatról érkezõ bûnözõk itt számoltak le egymással. Ahogy a korabeli filmekben, itt is diadalmaskodott népköztársaság rendõrsége. A siker után a kis rendõr tizedesbõl hipp-hopp zászlós lett, szerencsésen meggyógyult a bal válla a gyors és hozzáértõ orvosi beavatkozásnak köszönhetõen. Még jutalmat is kapott, fõiskolára iratkozott, és szép jövõ elõtt állt a regény végén, amikor elbúcsúzott tõle az olvasó. Az ilyen történetek mellett Berkesi Andrást is olvasott, mert az olyan életszerû mondta, amikor Cecília ránézett a kezében lévõ kötetre. 
  
Cecília örült, hogy ez a lány legalább olvas, foglakozik a világgal, az irodalommal, nála értéke van mûvészetnek, és arra gondolt, hogy egyszer majd olvas Hajnóczyt, Esterházyt is, meg elálmélkodik egy-egy Gulácsy vagy Kondor Béla kép elõtt, Wahorn András zenéjére és képeire ebben a vonatkozásban nem gondolt. Bár tudta, mindenkinek joga van mást szeretni és gondolni, mint neki, és bármit félre szabad érteni. 
  
Egy másik lány, Ildikó, aki a konyhán dolgozott, és arról volt híres, hogy sorra törte le a bögrék fülét. Néhány hónapja jött haza Olaszországból, ahol három évet töltött. Egy kalandos életû férfi felesége volt. Pórul járt, de kiheverte megrázkódtatásait. Egy faluban élt Verona mellett. Reggeltõl estig dolgoztatták. Még a Garda tóhoz sem jutott el az ott töltött évek alatt. Csak az állatok etetése és a ház körüli munka jutott neki. A férje hetekre eltûnt, az apósa õrizte. A szomszéd férfiak állandóan zaklatták, alig mert egyedül kimenni a házból. A Vöröskereszt hozta haza, mert végül is a szülei hosszú keresés után ráakadtak, és így megszabadult a rabszolgasorstól. Volt egy három éves lánya, vele került haza. A három év keserû tapasztalata ellenére sem hagyott fel az olasz fiúkkal. Gyakran várta valaki a szálloda elõtt. Többször hívta Cecíliát is, hogy tartson vele, elmehetnének a fiúkkal valahová, de õ gondolkodás nélkül nemet mondott, érezte, nem komoly a lány, pedig lett volna kedve kisebb-nagyobb csavargáshoz, és mindig is a változatosság híve volt. Hozzászokott, hogy õ sehová se tartozik, mert a görbült térben csak úgy pajzánul létezik. 
  
Cecília mindig szûknek érezte lehetõségeit, és ezért keresett új helyzeteket. Nem olyan lány volt, aki várkápolnában imádkozna napestig, dicsérve Jézus tanításait, vagy hímzések mellett ülne kisasszonyokkal, és kelengyérõl, szépítõ szerekrõl beszélgetne, vagy a fonálminõségrõl és a gyûszûkeménységrõl elmélkedne hasznossági szempontok alapján. Õt a formák és színek tekintetében Gaudi és Hundertwasser vonzotta. 
  
A szállodában rögtön látta, hogy tovább gyarapodik az élettapasztalata, de még nem tudta, mire lesz ez jó. Azon nem csodálkozott, és nem is érezte újdonságnak, hogy akadt ott mindenféle lány. A hegyes-bögyös pipiktõl a deszka vékonyságúig, a ducikon át nagyon sokféle nõ dolgozott a szállodában. Talán ha filmet csinálhatna, fotózhatná a képzelete eseményeit, vagy megírhatná egy regényben ezt a zûrzavaros utat, akkor lenne értelme minden szenvedésnek meg csavargásnak, ezeknek a lidérces utaknak, amit a gyerekeink rendezett életnek tudnak majd. Cecíliát akkortájt leginkább az írás vonzotta, mert nyomot akart hagyni, hogy egyszer õ is itt járt a földön, és õ is volt az a kiválasztott egyetlen egy. Szeretett volna megtanulni írni. Úgy gondolta, ehhez sokfelé kell megfordulnia, és ezért van minden sírás és szándék - ahogy belül gondolta. 
  
Idõnként már írónak képzelte magát, megállt egy könyvvel a tükör elõtt, és nézte magát. Bárcsak egyszer az övét dedikálhatná valakinek - sóhajtozott ilyenkor, és hamar elképzelte, átélte új énjét. Kislánykorában táncosnõnek készült, Isadora Duncan volt a példaképe, órákig táncolt délutánonként a balettórák után. Akkortájt a tánc érzelmi és fizikai csúcsai vonzották. 
  
Bízott magában, úgy érezte, viszi valamire, ezért járt nyitott szemmel a világban, mindenre figyelt. Tudta, nem véletlenül hallgatják meg az öregek minden este lefekvés elõtt a híreket és az idõjárás-jelentést, mert ismerni kell a viszonyokat. Tudta, hogy a társadalom képes az anyából gyilkost formálni, mert az aktuális élethelyzetek és társadalmi viszonyok ezeket befolyásolják. 
  
A váltótársa egy középkorú nõ volt. Ritkán mosolygott õszintén. Durva dolgok estek meg vele is. Egy családi szégyen nyomasztotta. Volt egy titka. Lelkében ült egy családi szégyen, hogy az apja, aki anyjuk halála után együtt maradt a nõvérével, aki egy rossz házasság után elvesztette tiszta látását, ítélõképességét, és az apjával nõként élt. Folyamatosan ittak, és minden gátlástól mentesek lettek. Õ ezt nem értette, mint ahogy tenger nélküli országban élõ sem érti, hogy milyen társadalmi beágyazottságot jelent tengerrel kapcsolatban lévõ embernek a víz és a szél. Nem tudja, mit jelent a partról nézni a hullámokat, és átélni azt a csábítást, hogy el lehet indulni hajóval, csónakkal, és halat lehet fogni, vagy a messze távolból kinccsel lehet hazatérni. Õ is volt már abortuszon. Emléke álmaiban is visszatért. Amúgy szeretett volna gyereket, de hová és kivel. Agylebenyeiben liberális és jezsuita sejtek éltek együtt, és ez a kettõsség mindig nyomasztotta. 
  
Cecília lassan mindenkit megismert a mûszakjából, és ellesett néhány trükköt. Csíkós Boritól azt tanulhatta, hogyan kell idõben elvinni a vendégek által otthagyott ajándékokat, hogy a fõnökség ne vegye észre. Bori feltûnõen sok ajándékot kapott, nem is titkolta, hogy szépsége miatt kapja õket, ahogy õ fogalmazott. 
  
Bori negyvenéves volt, de többnek látszott. Nemrégiben fájdalmas fogmûtéten esett keresztül. Korábban pénztáros volt egy fodrászatban. Hiú volt alakjára, arcára. A szépség rabja volt. Egyszer másodpercekig állt és csodálta a Fabulonos-reklámlányt, amikor az elsétált mellette az utcán. Állandóan a tükör elõtt állt. Így ellensúlyozta kisebbségi érzését, ami szemmel látható volt, amikor Cecíliával találkozott. "Vagyok én is olyan csinos és finom, mint te" - tükrözõdött, mikor beszélgettek. Amúgy barátságos volt, kedves, de a rivalizálás kényszere elnyomta benne a természetességet. Politikusok tudnak ilyen mézes-mázos szavakkal jó kapcsolatot tartani. Borinak korábban sok baja volt magával. Nagynak találta az orrát, elállónak a fülét. Másnak csak egy ilyen csapás jut, de rá kettõt is mért a sors. Elõször a fülét lapíttatta le, aztán az orrát rövidíttette meg. Ekkor kezdett elégedettebb lenni magával. Azt is mondta, hogy õ szeretne lenni a legszebb a mennyországban, ha majd feltámadunk. 
  
Cecília kerülte õt, de Bori rögtön megtalálta. Napjában többször is kereste, imádott beszélgetni vele. Mesélt és mesélt. Csúnyák voltak a fogai, szájszaga is volt, ezért Cecília hátrább húzódott, mikor bizalmaskodva közelhajolt és súgott egy-két titkos, intim részletet az életébõl. De erõszakossága miatt nem lehetett elkerülni a találkozásokat. Rögtön kész volt a világ bajainak gyógyítására, legalábbis szavakban. 
  
A nõ elvált asszony volt. Otthagyta üvegfúvó férjét, mert utálta a pereputtyát, és összeállt egy férfival, aki alkalmi munkából élt, de elég lusta volt. Gyakori volt náluk családi patália. A fickó csak sakkozás közben tartotta be a szabályokat Gyakran otthon maradt, mert nem volt kedve felkelni és elmenni az építkezésre. Néha munkakerülésért bevitték a rendõrségre, de hamar kijött, mert volt egy gyerekkori osztálytársa a rendõrségen, aki segített neki. A nõ fizetésébõl és ajándékaiból éltek albérletben, Kõbányán, egy szûk kis szobában, ahol csak hõsugárzóval lehetett fûteni. 
  
Bori néha kék-zöld foltokkal jött dolgozni, de mindig kitalált valamilyen magyarázatot keletkezésükre. Hol azt, hogy leesett az ágyról, hol azt, hogy az influenza húzódott a szemére, és ezért dagadt be a szeme alatt. Kolléganõi bizalmatlanul méregették, de senki nem szólt neki, hogy nem hiszik a meséjét. Gondolták, van elég baja, nem kell még ezzel is piszkálni. Sajnálkoztak balszerencséjén, és nem próbálták lebeszélni, hogy ne maradjon együtt ezzel a durva állattal, akit külön megvetettek azért, hogy elõszeretettel ütötte az asszony arcát. Bori a beszélgetések során mindig azt szerette hallani, ha valaki nagy bajban van. A szomorúbb sorsokat kereste, ezzel vigasztalódott. És ezzel nemcsak a moziban találkozott. Már gyerekkorában hozzászokott a nélkülözéshez. Szûk, nedves pincelakásban éltek. Apjuk volt a fûtõ és a viceházmester az ötemeletes házban. Anyjuk meg takarította a házat, kétnaponta végigsöpörte a lépcsõket és a gangot.  
  
A szálloda vendégei közül Cecília egy szõke férfira figyelt fel, aki három hétig lakott a 213-as szobában. Néha hosszabban nézegették egymást, a férfi mindig kedvesen köszönt. Német volt, az endékás Universal Reclam könyvkiadó Trackl könyvét olvasgatta esténként, valószínûleg itt vette az NDK Centrumban, a Deák téren. 
  
Egyszer hagyott egy cetlit Cecíliának, hogy várja a közeli Rózsa cukrászdában este hatkor, de õ nem ment el. A férfi nem is próbálkozott többet. Elutazott, és hagyott tíz márkát az asztalon. Cecília furcsa érzésekkel rakta el a pénzt, a világ hamisságát, a felszínességét látta benne. 
  
Õ, aki ritkán lakott szállodában, megismerte annak belsõ világát. Hozzászokott, mert nincs olyan helyzet, amihez ne tudna alkalmazkodni az ember. A nõk többségét hamar kiismerte, volt róluk jó és rossz véleménye, hogy csak a magánügyek után érdeklõdnek, és a frázisokért lelkesednek, mert nem kell gondolkodni jelentésükön. 
  
Dolgozott ott néhány fiú is. Akadt köztük olyan, aki Cecíliához hasonlóan átmeneti munkahelynek, tevékenységnek tekintette a szállodai melót, mert még nem döntötte el õ sem, mihez kezd az életével, és parkoló pályán volt, mert nem sikerült az egyetemi felvételije, kiesett a színmûvészeti elsõ felvételi fordulóján, de bíztatta õt Vámos tanár úr, hogy jöjjön újra. A fiú gyakran váltott a konkrétból az elvontra, ezzel elbizonytalanította a környezetét, volt olyan lány, aki nõcsábász koboldnak tartotta. 
  
Egy másik srác, a liftes fiú sokszor hosszan bámulta Cecíliát, de nem merte megszólítani. Visszahúzódó fiú volt, látszott rajta, hogy õ is vár valamire. Másodosztályú sakkozó volt. Gyakran játszott éjjelenként a fûtõvel, akinek '56-ban siklott ki az élete, mert részt vett a felkelésben. Hosszasan beszélgettek arról, hogy a nagytörténelem árnyai mindent elfednek. A fiú arra várt, hogy legközelebb felveszik történelem szakra, de az öreg történeteit nem érezte valóságosnak, hiszen õ sem ilyenekrõl tanult. Amúgy az öreg szenvedélyes kártyás volt. Esténként a szomszéd presszóban fájerozott a haverjaival.  
  
A fiú arcában látszott valamilyen pimasz bátorság, amivel a világot szemlélte. Cecília biztosra vette, hogy rövidesen találkoznak a szállodán kívül is, csak még nem találták meg a kedvezõ alkalmat, lehetõséget a randevú megbeszélésére. Ha találkoztak, mosolyogtak, Cecília néha utána is nézett, ilyenkor a fiú zavarba jött, de belül nagyon elégedett volt. Hétvégeken gyakran járt látogatóba vidéken katonáskodó barátjánál, aki Cegléden szolgált. Oda egy francia szakos lánnyal járt, akit motorral vitt a laktanyába. A fiú gyakran feküdt a gyengélkedõn, és bejáratos lett oda, és a helyi felcser beengedte õket az elkülönítõbe, hogy csak kettesben lehessen a lánnyal néhány percig. 
  
A fiú hasonlított Istvánra. Talán ezért is érdekelte Cecíliát. Annakidején Istvánt egy trolin ismerte meg. Mikor már sokadszor ültek egymással szemben, István azt mondta, hogy ne bízzák a véletlenre a következõ találkozást. István rendszeresen könyvet olvasott, mert a leendõ villamosmérnökök azon fajtájához tartozott, akik az irodalmi mûveltséget nem állították szembe a valóságot leíró társadalomtudományokkal. Õ nem csak rajzot olvasott, hanem regényeket is. Jól összeválogatott könyvtára volt. Jó érzékkel vásárolt az évek alatt. Szerette a beatnemzedék irodalmát, a szubkultúrát terjesztõ mûveket. 
  
A liftes fiú mellett is mindig volt könyv. A fiú nézésébõl, néma közeledésébõl megállapította, hogy még bírja a versenyt, nem olyan öreg, ha a tinik is észreveszik. Bár nem gondolta, hogy magazinokban vagy fiús naptárakon kellene látnia fotóit, de azért tudta, nincs mit keseregnie még. 
  
Ha a tükör elõtt állt, és férfiszemmel nézte magát, megerõsödött benne ez az érzés. Õ is úgy gondolta, hogy tigrisre emlékeztet az alakja és a mozgása. 
  
Ha már itt tartunk, írjuk le Cecíliát külsõleg is. Aránylag vékony, kiálló csontú lány volt. Zsíros bõre nagyon érzékeny volt, naponta kente magát valamivel, és órákig nyomkodta az arcán a pattanásokat. Különbözõ szereket dörzsölt magára, hogy ne üljenek ki ezek a ronda pöttyök az arcára. Korábban szerencsétlennek érezte magát emiatt, de idõvel hozzászokott, és megtanulta szerekkel kezelni az arcát, nem is bánkódott olyan nagyon miattuk.  
  
Mozgása fürge és gyors volt, mint a támadó tigrisé, ezért is hívták az iskolában Tigrisnek. Úgy gondolta, igaz ez a jellemzés, jobb birtokba venni valamit, mint tûrni és csak várni. Cecília szerencsés alkat volt. Megõrizte a gyermekkor rácsodálkozó kíváncsiságát. Vonásait nem durvította el a zaklatottság, tekintete hasonlított a tizenévesek kölykös ábrázatára. Belül, mélyen, ahova csak a lelki szemek látnak, felfedezhetõ volt az ábrándozás is. 
  
Általános iskolás korából sem õrzött mély sebeket. Akkor még kalauzok bukdácsoltak és dülöngéltek a villamosokon meg a buszokon, és mindig megmondták az embernek, hogy mit kell csinálnia, és mi a helyes és a helytelen. Õ az esti szánkózásokra emlékezett a sötét utcákon, a nyári strandolásokra a Palán, a bravúroskodó fiúkra, akik óriási fejeseket ugrottak a lányok elõtt, meg a délelõtti és délutáni iskolába járásokra, de élt benne a közeli kistér, a focizó és snúrozó fiúkkal, a táskarádiót hallgató és vihogó lányokkal. Ezen kívül csak a mozi jöhetett számításba szórakozásként, meg a beszélgetések a lépcsõházakban, gangokon. Az õ tájuk utcákból, terekbõl, házakból állt. Az iskolában harcos pártkatonák és virágnyelven fogalmazó pedagógusok meséltek a világról a hátratett kézzel ülõ gyerekeknek. Ha elutaztak valahova, a vonatok bõrülésein rászáradt narancslevek foltjai éktelenkedtek, savanyú szemétszag terjengett a kupéban, többéves hamuréteg takarta a földet és csikktartókat. 
  
Cecília jól bírta megpróbáltatásokat. Testét külsõleg sem viselte meg semmi, hamar felgyógyult bármilyen betegségbõl. Ezért mondogatta Brenner Gyuri bácsi, a nõgyógyásza a kaparások után: "kislány, maga holnap már szalad". Megbízott az öregben. Újabban egyre többet gondolt Gyuri bácsira. Elõször tizenhat éves korában volt nála. Gyuri bácsi nem azzal kezdte, hogy lelkére beszélt, nem tartotta bûnösnek, és nem a tisztességrõl papolt, hanem atyaian szeretgette. Nem akart vészmadár lenni. 
  
Brenner doktor korábban kézilabdázott, megtanulta a sportban szerezhetõ vagányságot is. Sokat beszélgettek. Néha dorgálta Cecíliát, idõnként felelõtlennek tartotta, de nem kiáltotta ki léha nõnek. Így õrizte meg Cecília bizalmát. Mindig a legnagyobb jóindulattal kezelte. Megígértette vele, ha szülni fog, elõtte eljön hozzá, és alaposan megvizsgálja. Cecília régen nem volt nála, mert az utóbbi években nem esett teherbe. Sejtette, hogy lehet vele valami, de nem zavarta, benyugodott, hogy neki már nem lesz gyereke, õ már nem lesz anya. 
  
Brenner Gyuri bácsinak is megvolt a maga keresztje. Volt egy testvére, aki megzakkant. A Népszínház utcában lakott, és Rákosi-mániája volt. Úgy képzelte, hogy a Nagy Vezér gyermeke, csak õ nem ismerte el õt. Hármas albérletben lakott, rosszban volt a lakótársaival. Lakása falán Rákosi képek és róla szóló újságcikkek lógtak, de többségükön gúnyos rajzok, szövegek gyalázták a vezért. Brenner doktor idõnként megpróbált neki segíteni, hogy megszabaduljon elképzelésétõl, de az öreg meggyõzhetetlen volt. Senki nem tudta, hol élt korábban, mit tett, mert évekre eltûnt. Lehet, hogy börtönben volt, vagy Amerikában, vagy idegenlégiósként csavargott Afrikában. Valami köze lehetett a vendéglátóiparhoz, mert nagy szalvéta- és abroszgyûjteménye volt, és úgy öltözött, mint egy fõpincér. 
  
Gyuri bácsi igazi szerelme a színház volt. Ifjúkorában szabad színház néven utcai elõadásokat tartott mûvészettörténetet hallgató barátnõjével, és más hozzá hasonló lelkületû alakkal. Improvizáltak. Gyuri bácsi, mint mûsorközlõ, vezényelte a darabokat, mintegy elõre ismertetve az eseményeket. Csak szomorú történeteket adtak elõ, mert nem akarták becsapni se magukat, se a nézõket, hogy szép az élet. Orvosként is így gondokozott, abban hitt, hogy mindenkinek a valóságot kell látnia és ismernie. Múltjából következõen szenvedélyes színházjáró volt, azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy volt a polcán egy dráma, amit csak néhány közli barátjának mutatott meg. Egy férfi és egy nõ kapcsolatáról szólt. Kicsit. Bergmann, kicsit Marco Ferreri modorában írta. Belõlük azt szûrte le, hogy mindnyájan vándorok vagyunk a földi életünkben, akiket félreértenek. Cecíliának ez különösen tetszett Gyuri bácsiból.
 
Ez az írás 2015. április 19-én került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón