Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Weiler Eszter
(1955 - )
A lavina fogságában - X.
Andreau segítõkészsége 
  
Andreaut fölvillanyozta, hogy Marie megígérte, hogy kap protézist. Eddig csak tolókocsival tudott közlekedni, s most lehetõséget kap arra, hogy ismét járhasson. Ugyanakkor a másik lába miatt aggódott, hogy a sok ülés kissé elsorvasztotta az izmait, vagy csak képzelte, már maga sem tudta. Egy pillanatra el is feledkezett Georgesrõl, mikor egyszer csak kopogtak az ajtón. Georges lépett be. - No, mi újság? - kérdezte. - Semmi különös. - Georges nem akarta még elkiabálni az új lehetõséget. - Miért ilyen korán ment haza a feleséged? - Georges elmondta, hogy a szanatóriumtól messze tudtak bérelni egy kis lakást, - Tudod, Susanne, fél évet töltött itt Párizsban, s a Sorbonne egyetemre kapott ösztöndíjat, ezért az akkori albérletet vettük ki, s az igen messze van, sokat utazik mindennap, hogy találkozhassunk pár órára. Ilyenkor, mindig hoz valami meglepit. - Az õ ötlete volt, hogy megmutassa nekem Párizst, s nekem még volt egy kívánságom, hogy láthassam a Loire menti kastélyokat. Imádkoztam a Jó Istenhez, hogy végig vezessek idáig, s a sors kiszámíthatatlan s lám látod, itt kaptam embóliát. A feleségem mentett meg, mert fölébredt, s mindjárt tudott szólni a mentõknek. A mentõ gyorsan jött, Susanne nagyon szépen beszél franciául, s azt hitték, hogy franciák vagyunk. - Andreau figyelmesen hallgatta végig s ekkor, mint derült égbõl a villám, hevesen elkezdte mondókáját. - Ha meg nem sértelek benneteket, fölajánlom ingyen a lakásom, ami közel van ide, s így több idõt tölthetnétek együtt. Nekem csak jó, ha valaki lakik a lakásban, mert van aki intézné a postámat,s egyáltalán mozgás lenne, így távol tartva az önkényes beköltözõket. Georges elõször szólni sem tudott. - Hogyan fogadhatnánk el, a fölajánlásod? - kérdezte Georges. - Sorstársak vagyunk, s az szeretném, hogy kellemes élményekkel térhetnétek haza. - Meg kellene beszélnem a feleségemmel, holnap mikor meglátogat, bemutatlak benneteket egymásnak - szólt Georges. Nem is tudta elhinni, hogy egy napon mennyi jó dolog történik vele. Azonban a szíve sírt a betegsége miatt, a legrosszabb, ami történhetne vele, ha nem láthatná meg újra kisfiát. Semmi képen nem szabad, hogy meglássák rajta a mérhetetlen elkeseredést s a depressziót. 
  
Másnap, mikor megérkezett Georges felesége, örömmel újságolta a hírt, s némi vacillálás után Susanne rábólintott. Andreau szokásához híven figyelte õket az ablakból, úgy érezte az élete végéhez közeledve annyi jót akar tenni másoknak, amennyit csak lehet, hogy majd mikor jobb létre szenderül, szeretettel gondoljanak reá. 
  
Kikerekezett a szobából, s pont szembe jött Georges és a felesége. Susanne bemutatom neked az újdonsült barátomat. Susanne kezet nyújtott, Andreau kicsit zavarban volt, mert a balesete óta egy nõ sem adott életjelt magáról. - No, Georges elmondta, hogy lakhatsz nálam addig míg, a férjed terápiára szorul. Meg még utána is? Képzeljétek meg kapom a protézist, s újra fogok járni. Amennyi jót kapok itt a szanatóriumban annyi jót szeretnék adni, így elterelõdik a figyelmem, a lelkemet nyomó szörnyû emlékekrõl. Tudjátok, súlyos felelõsség nyomja a vállamat, s ha egyedül vagyok, ostorozom magam amiatt, hogy két barátom miattam halt meg. S egyikük felesége itt maradt három gyermekkel. Hiába mondják, nem tudok napirendre térni a történtek fölött, de nem akarlak benneteket terhelni a történetemmel. - Nyugodtan beszélhetsz, hiszen eddig csak én beszéltem, s kicsit önzõnek érzem magam, hogy nem is engedtelek Téged szóhoz jutni. Ezentúl másképpen lesz minden, megosztjuk egymással örömünk, bánatunk. Oké? - Andreau rábólintott. - Itt vannak a lakáskulcsok, már ma át is költözhetsz. 
  
Susanne megköszönte Andeaunak az õszinte segítõkészségét, s alig várta a másnap reggelt, mert eszébe jutott Ivette. Õt a Sorbonne kurzusán ismerte meg, aki autóbaleset következtében deréktól lefelé lebénult, s tolókocsiba kényszerült ez a csodaszép leány, a võlegénye vezette az autót, de õ szörnyet halt mellette. Georges nagyon jónak tartotta felesége ötletét, hogy összeismertesse õket, talán kialakul köztük valami érzelmi kötõdés.
 
Ez az írás 2015. április 11-én került a NapSziget honlapjára.
 
Weiler Eszter további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón