Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Musztrai Anikó
(1968 - )
Különös téli éj
A férfi belépett a szobába. Szeme megakadt a három padlón játszó gyermeken és az anyán, aki tétován kapkodva próbálta eltüntetni a kaotikus rendetlenséget. A nõ tarkóján érezte a baljós tekintetet. Lassan megfordult. Rémület futott át agyán, teste egy pillanatra megremegett. A férfi áthatóan nézte éjsötét szemeivel. Nem szólt. A fiúk az ajtó felé pillantottak. Érezték a kitörni készülõ vihar elõtti csendet. Démon repült át a szobán.
 
- Mit keres itt? - kérdezte az asszony dühös ingerültséggel.
 
- Nyitva volt az ajtó - mondta rekedt, mély hangon a tagbaszakadt férfi. Óriási kalapját még mélyebben a szemébe húzta, a hanyagul vállára vetett vastag, fekete köpenyt körbe tekerte magán, mintha fázna. Pedig a szobában meleg volt.
 
- Mindenhová bemegy, ahol nyitott ajtót talál? - mordult rá a nõ idegesen. Megbénult a félelemtõl.
 
A férfi hallgatott. Pár pillanatig farkasszemet néztek. Majd az asszony néma riadalommal gyerekeire mutatott, s kérdõen felfelé fordította tenyerét. Az idegen megrázta a fejét. A három fiú felállt. Mintha hipnotikus állapotban lettek volna. A férfi meredten nézett a szemükbe, arca közömbös volt. A gyerekek szépen sorban elindultak egy súlyos, tömör, fekete fa ajtó felé, s hangtalanul bevonultak a másik helyiségbe. Látszott, hogy nem saját akaratukból cselekszenek. Kattant a zár.
 
A férfi nehézkesen beleült az ócska, régi kályha melletti nyikorgó hintaszékbe. Szemeit fáradtan lecsukta. Lassan ringatózni kezdett. A nõ bénán állt, kezébõl kihullott egy játékautó, amit még a helyére akart tenni. Nagyot koppant a kövön. Halálra vált a rémülettõl, de a férfi nem reagált a zajra. Az asszony reszketett. Rázta a hideg. Óvatosan összébb húzta magán kopott ruháját. Kétségbeesve bámulta a zárt ajtót, amely mögött a fiai tartózkodtak. Próbált uralkodni magán, de a könnyek lassan mégis csorogni kezdtek meggyötört arcán. Nem merte letörölni.
 
A férfi kinyitotta szemét. Megállította a hintaszéket. A nõ ösztönösen hátrébb lépett. A másik szomorúan nézte, majd kezével közelebb intette. A combjára ütött, jelezve, hogy oda kell leülni. Az asszony megrázta a fejét. A férfi hirtelen felemelkedett, karját megragadva az ölébe rántotta a nõt, aki ordítani szeretett volna, de nem akarta még jobban megrémíteni fiait. Hirtelen félelmében pofon vágta a férfit. A fekete óriás vasmarokkal szorította meg csuklóját. Egy pillanatra féktelen harag gyúlt szemében. A nõ megpróbálta kiszabadítani a kezét, de a másik nem engedte.
 
- Befejezte? - kérdezte fojtott hangon a férfi, s enyhe rángás futott át borostás arcán, amint egész közelrõl láthatta a félelemmel vegyes dühöt az asszony tekintetében. Mutatóujját az ajka elé tette, mintha egy gyermeket intene csendre. Eleresztette a nõ karját. - Nem mozdul innen. Rendben? - utasította kimerülten, szemei újra lecsukódtak.
 
Az asszony ugrásra készen figyelt, mikor alszik el a másik, hogy elmenekülhessen. Ám a férfi nem aludt, bár nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Széles patakokban folyt a verejték homlokáról, de kalapját nem vette le. A nõ agyában kétségbeesetten cikáztak a gondolatok, próbált lehiggadni, hogy megõrizze józan eszét. Óvatosan megmozdult. A férfi éberebb volt, mint gondolta. Szorosan magához rántotta a derekánál fogva.
 
- Mi a fenét akar? - szûrte a fogai közt a nõ enyhe undorral a hangjában, s próbálta eltaszítani magától a hatalmas, erõs testet.
 
- Hallgasson! - morgott a férfi kimerülten, s tovább szorította az apró, törékeny asszonyt.
 
Mikor megérezte, hogy a másik ellenállása kissé felenged, a vállára kényszerítette a nõ fejét. Szorosan fogta vékony nyakát. Az asszony szíve hevesen dobogott, dübörgött fülében a vér. Szabadulni akart bármi áron a görcsös szorításból. A férfi felnyögött.
 
- Fáradt vagyok.
 
- Mi közöm hozzá? - suttogta õrjöngésre készen a nõ. Hangját belülrõl sikoltásnak hallotta.
 
- Sssst! - súgta a másik a fülébe.
 
Egy pillanatra mély álomba zuhant, de rögtön ki is nyitotta véreres szemeit. Hirtelen úgy tûnt, mintha nem tudná, hol van. Egyik kezével még mindig az asszony nyakát szorította. A másikat óvatosan a hasára tette. Döbbenet futott át arcán. Vadul, kérdõen nézett a nõ szemébe. Õ csak lassan bólintott. Szinte könyörgött tekintetével.
 
- Kérem! - suttogta alig hallhatóan.
 
- Bocsásson meg! - kérlelte a férfi elcsukló hangon.
 
Lassan lehajolt, fejét a nõ hasára tette, mintha hallgatózna. Fél percre zokogás rángott át testén. A nõ megütközve nézett rá, mintha nem hinné el, amit lát. A férfi hosszan rányomta lázas, repedezett ajkát az apró, pici lényre, aki az ormótlan, minden formát gondosan elfedõ ruha alatt rejtõzött. A nõ tétován, már-már megbocsátóan rátette tenyerét az õrült óriás hátára. Megsajnálta. Õ vadul elkapta karját, s a kis kezet pár percre forró arcához szorította.
 
- Bocsásson meg! - nyögte újra bûntudattal szemében, melybõl sütött a mérhetetlen magány, majd gyengéden felsegítette a nõt az ölébõl.
 
Imbolyogva felállt. Tétovázva tett néhány határozatlan lépést a bejárat felé. Hirtelen megtorpant. Az asszonyt újra átjárta a rémület. Kirázta a hideg. A férfi megfordult. Kimerült, lomha léptekkel a fa ajtó felé indult, kikulcsolta a zárat.
 
- Adjon egy pohár vizet! - kérte csendesen.
 
A nõ gépies mozdulattal nyitotta ki a csapot, a vízcsobogás hangosan visszhangzott fülében, elnyomva vérének heves surrogását. Felé nyújtotta a bögrét. Keze remegett. A férfi mohón döntötte magába a hideg innivalót, szomját kis idõre csillapította. Visszaadta a poharat. Még utoljára hosszan, szomorúan nézett az asszony szemébe. Búcsúzott. Hátat fordított a szegényes, de mégis oly meleg és otthonos kis szobának, de keze még megállt a kilincsen. Összehúzta magán a vastag fekete köpenyt, s kilépett a sûrû, hideg éjszakába. Halkan csukta be maga után az ajtót.
 
A nõ dermedten, hitetlenkedve, értetlenül bámult utána, majd tétova, remegõ léptekkel indult a kis helyiség felé, hogy kiengedje fiait. Lassan kióvakodott a három gyerek, de anyjuk rémületét látva nem mertek kérdezni semmit. Kissé engedni látszott a levegõben felgyûlt fülledt feszültség. Újra elfoglalták helyüket a szõnyegen, s folytatták ártatlan gyermeki játékukat. Az asszony a kályha felé fordult, néhány fahasábot dobott a parázsló tûzre, s megkavarta a szegényes, vacsorára szánt levest a fazékban.
 
Elgondolkodva nézett a bejárat felé, kezét hasára téve. Nem tudta eldönteni, hogy a különös idegen csak egy megfáradt magányos vándor, vagy egy õrült bolyongó lélek. Megrázta fejét, s biztos volt benne, mindez rémálom volt csupán.
 
De mégis, szíve szerint, a magányos, szomorú ember után indult volna, hogy visszahívja. Talán felmelegedne fagyos szíve ezen a különös téli éjszakán.
Ez az írás 2015. március 14-én került a NapSziget honlapjára.
 
Musztrai Anikó további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón