Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Beátára várva
(Lány spanyolcsizmában - 4. rész)
Másnap, vasárnap Edit sokáig ágyban volt. A színház után még az Erzsébet sörözõben beszélgetett ismerõseivel. Vacsoráztak, közben színházi kulisszatitkokat pusmogtak, és csak késõn ért haza. Társasági pletykákról beszélgettek, arról, hogy ki kibe szerelmes, mert valamivel el kellett ütni az idõt a sörözgetés közben a jómódú gondtalanságban. 
  
Edit olyan lány volt, akirõl azt gondoljuk, világosan érti, mi történik körülöttünk. Soha nem volt mondanivaló híján. Járatos volt a kor szókincsében. A civilizáció minden megjelenési formája kedves volt számára, legyen az bármilyen ideológia vagy vallás, csak azt nézte, hogy az emberi szellemet képviseli-e. Érzelmeit, ha kellett, kiválóan tudta leplezni. Bármikor képes volt mosolyogni, bármilyen surmóval jól eltársalgott, ismerte a pesti linkség minden trükkjét. Remekül zavarba tudta hozni beszélgetõtársait egy-egy kérdéssel, ártatlan érdeklõdésével, ha valakin érezte, hogy nem mond igazat, és inkább fantáziája vezérli, mint a valóság elmondása. 
   
Közgazdasági egyetemet végzett, de nem vállalt munkát. Nem szorította rá a sors, mert az apja Bécsben jól keresõ orvos volt, és rengeteg pénzt küldött neki. A lakást is így vette, illetve kapta. Nyaranta kijárt, de apja bármennyire is csábította, nem maradt kint. Nem akart Paulinával, apja második feleségével együtt élni. Éppen elég volt neki az a két hónap, amit vele töltött évente. Paulina svájci nõ volt. Apja sokéves berni tartózkodása idején ismerkedett meg vele, amikor az UNESCO megbízásából egy kutatásban vett részt. Paulina nagy vagyonnal rendelkezett. Régi bankárcsaládból származott. Nem Ausztráliában arany után kutató felmenõi voltak, akik évekig mosták a homokot hasztalanul az arany reményében. 
  
Paulina nem szívelte Editet, kifejezetten utálatosan viselkedett vele. Sajnálta tõle a pénzt. Edit úgy érezte, még az ennivalót is irigyli tõle. Ezért tartotta jobbnak, ha õ itthon él, és látogatóban jár hozzájuk. Bécs így távolról is szép - szokta mondogatni. 
  
Apja rendszeresen küldte a pénzt, abba Paulinának nem volt beleszólása. Ilyen körülmények között Edit nem kényszerült rá, hogy munkát vállaljon. Idõnként tervezgette, hogy állásba megy, de az rendre elmaradt. Így nem kellett mással törõdnie, mint azzal, hogy éljen, szórakozzon, társaságba járjon. Ez az anyagi biztonság volt az alapja viszonylagos kiegyensúlyozottságának. Ilyen volt az esélyegyenlõség a szocializmusban. Mindenki élhetett lehetõségei szerint. Nem élt nagylábon, de ruhái mindig finom anyagból készültek, követhette a divatot is. Gyermekkora óta spanyolul tanult, és arra is készült, hogy egyszer majd fordítani fog. Fõleg Latin-Amerika érdekelte, vonzódott a déli emberekhez, járt is hozzá néhány. Azt tervezte, hogy egyszer hosszabb idõre odautazik. Különösen Mario de Andradét, a brazil írót és zenetudóst kedvelte misztikussága miatt. Leginkább Makunaima címû regényét. Az egyik volt osztálytársa, Veszprémi Pisti írt róla tanulmányt egy irodalmi lapba, akkor figyelt fel rá. A hagyományokról és az új Brazília kialakulásáról szólt a mû, azt bizonyítva, hogy a természeti törvények között élünk a civilizáció keretei között is. Veszprémi egy Frida nevû lánnyal élt, mert mindig a kitûnõ tanuló és okos lányokat kedvelte, pedig õ inkább focizott tanulás helyett. Õ a világról hol meseszerûen, hol tudományosan beszélt. Kicsapongóan élt, hajlamai nem belsõ szerveivel törõdtek. Úgy vélte, a csapások megerõsítik jobbik énünket, de a túlélés a kulcsa mindennek. Egy világfórumról ábrándozott, ahol mindenki elmondhatja a véleményét, mert a keresés életünk központi kérdése, legyen szó a vízellátásról, a háborúk elleni fellépésrõl, az állatvédelemrõl vagy a hajléktalanokról, illetve a közveszélyes munkakerülõkrõl. Edit szorosabb viszonyba is szeretett volna lenni vele, bár ijesztette, hogy Pisti gyakran beszélt félszavakkal különbözõ gaztettekrõl. 
   
Edit elõszobájában volt is egy térkép a falon Dél-Amerikáról, amit az egyik barátja másolt neki hosszú hónapokon át. Egy futó ismeretségi kapcsolatból gabalyodtak egymásba. Fél évig járt is a fiúval, aki lemezbolti eladó volt, és dobolt is alkalmi zenekarokban. Vele az volt a baja, hogy idõnként órákra elhallgatott minden ok nélkül. Talán meditált, mert hitt a kontinentális felfogásokkal ellentétes orientációban. 
  
A térkép még megvolt, de a fiú elmaradt. Edit nem habozott sokáig, ha már valaki nem volt érdekes számára. Könnyen tudott szakítani, nem vált el haraggal, volt érzéke ahhoz, hogy barátsággal hagyjon abba egy kapcsolatot. A fiú idõnként meglátogatja, de Edit mesterien alakította úgy a dolgokat, hogy szó se lehessen a folytatásról, ne érezzen semmi közöset világukban. 
  
- Hogy vagy? - nyitott be reggel a kisszobába Cecíliához Edit. 
  
- Jobban - válaszolta hunyorogva. 
  
- Tisztára hülye vagy! - összegezte újra Edit a véleményét, de együtt érzõ volt a hangja. 
  
- Ideges voltam, nem figyeltem, de talán megúszom - mondta Cecília, és igyekezett másra terelni a beszélgetést, mint amikor világosan tudjuk, hogy az elõbbi téma csak kárunkra válik, csak a mi hibánk erõsödik fel, ha tovább folytatjuk a társalgást, és amúgy sincs más mondanivalónk. 
  
- Mit láttál tegnap? 
  
- A János királyt. Fõiskolások játszották. Az egyik ismerõsöm játszott benne, meghívott, most végez a fõiskolán, õ hozta a jegyeket. Jó osztály, biztosan sokan lesznek közülük híres színészek. 
  
- Tetszett? 
  
- Aha. Nagyon jók voltak. Utána még dumáltunk. Leültünk vacsorázni. Te is ismered a fiút, itt volt pénteken este. Késõn jött. Õ gitározott éjjel. Régi Illés-dalokat játszott. 
  
- Valami rémlik - mondta Cecília, de mindketten tudták, hogy õ akkor mással volt elfoglalva. 
  
Ekkor Edit hirtelen mozdulattal felállt a székbõl, nyújtózott, karját egész kitárta, még ugrált is hozzá. Áttetszõ hálóingén át látszott, hogy nincs rajta egy csöpp súlyfelesleg sem. 
  
- Ma délután idejön Beáta - mondta. 
  
- És? 
  
- Semmi, csak úgy mondtam - válaszolta Edit, és még egyszer nyújtózott egyet. Kinyitotta az ablakot. A friss levegõ átjárta a szobát. 
  
- Gyere, együnk valamit, éhes vagyok! - mondta Edit. - Jaj, mosogatni kéne! - sóhajtott. 
  
A konyhában is nagy felfordulás volt, mert minden buli nagy pusztulást okozott. Hol a vécédeszka tört el, vagy a lehúzó szakadt el, hogy a kitört ablakokról ne is beszéljünk. A legváratlanabb helyeken lehetett csikket, kenyérdarabot találni. Edit csak úgy nagyjából csinált rendet. A padló is ragadt a kiömlött bortól, a hamutartók koszosan álltak az asztalon. 
  
- Na, a reggeli után kitakarítok - döntötte el Edit, miközben arrébb rakta az edényeket. 
  
- Készítek bundáskenyeret - ajánlkozott Cecília, és kivett három tojást a hûtõbõl, aztán tányért vett elõ, kicsit leöblítette, és beleütötte a tojásokat. Mindegyiket megszagolta, ahogy anyjától látta, aztán engedte csak bele a tányérba. 
  
Edit a konyhaszekrénybõl olajat vett elõ, beleöntötte egy serpenyõbe, aztán felrakta a tûzhelyre, majd leült és rágyújtott.  
  
- Mindjárt kész, miért nem vártad meg? - kérdezte Cecília, de rögtön meg is bánta, mert úgy érezte, úgy viselkedett, mint ahogy anyja szokott. Pont ezt az erõszakosságot utálta benne. 
  
Edit nem válaszolt, ennek nagyon örült. Nem is fordult feléje, amíg el nem készült a kenyerekkel. Két pohár tejjel tette az asztalra a bundáskenyereket. Edit már eloltotta a cigarettáját, és hozzákezdtek a reggelihez. 
  
- Jó étvágyat! - mondta Cecília, és nagyot harapott a kenyérbõl, mert nagyon éhes volt. Edit közönyösen ült, de hirtelen így szólt: 
  
- Van egy ötletem, ha dolgozni akarsz, elmehetnél egy szállodába szobalánynak. Ismerek egy lányt, aki szobacica a Duna parton, talán tud segíteni. Nem olyan rossz meló, azt mondja. 
  
Cecília elgondolkozott, várt, mérlegelte a lehetõségeket. 
  
- Hétfõig eldöntöm - mondta, mert tetszett neki a dolog. Ebben is szimatolt valamilyen kalandot, érdekes emberekre gondolt, mert ez sem tartozott a szokványos munkákhoz. 
  
- Merre jártál nyáron? - kérdezte Edit a reggeli után, miközben kávét fõzött. 
  
- Májusban hagytam ott a szövetkezetet, ahol már majdnem egy éve titkárnõsködtem, egyszerûen meguntam. A Balatonhoz mentem. Füreden találtam magamnak munkát, mosogattam egy vendéglõben. Egy hónapig dolgoztam ott néhány fiúval, lánnyal. Munka után hülyültünk, szórakoztunk, buliztunk. Aránylag jól kerestünk, persze volt mibõl fizetnie a tulajnak, jól ment a bolt. Igazi nagy gazember, még fûrészport is kevert a fasírtba, hogy minél olcsóbban hozza ki a kaját. Nagy csirkefogó. Amikor eljöttem tõle, még maradtam a Balatonnál. Megismerkedtem egy férfival, vele voltam néhány hétig Füreden. Szobát béreltünk, egész nap mászkáltunk, fürödtünk, õ mindig a jövõrõl beszélt, arról, hogy megváltozott velem. Aztán egy sráccal voltam néhány napig. Kompon dolgozott nyári munkásként, állandóan Szántód és Tihany között ingáztam, amikor meguntam, leléptem, megint mosogattam két hetet Füreden, aztán egyedül laktam Badacsonytomajban egy parasztházban. Csendes hely, egész nap olvastam. 
  
Ahogy hallgatta magát, maga is csodálkozott, hogy olyan dolgokról is mesélt, amik nem történtek meg vagy másként, és nem szólt olyanokról, amelyek akkor fontosak voltak. Egy másik nyárról szólt, amelyik csak hasonlított az övére. Nem tudta, miért teszi, de nem zavarta. 
  
Aztán folytatta: 
  
- A nyár végén jöttem vissza. Megismerkedtem egy sráccal, nála laktam, de nagyon utáltam, mert az anyja állandóan lesett minket. Vízkóros nõ volt, éjjel jajgatott, a fia meg futott hozzá, néha már úgy éreztem magam, mintha kórházi nõvér lennék. Aztán elmentem anyámékhoz, de... - és itt elakadt a szava, és csak annyit mondott: 
  
- Akkor döntöttem el, hogy hozzád jövök. 
  
Edit újra rágyújtott, és várták a kávét. Volt Edit arcában valamilyen bizonytalanság, pedig ez nem volt jellemzõ rá. Úgy tûnt, mintha mondani szeretne valamit, csak éppen nem sikerül. Cecília ezt úgy fogta föl, hogy az õ helyzete, története váltotta ki belõle ezt az arckifejezést. Együttérzésnek tudta be. 
  
Kifolyt a kávé. Edit szétöntötte. 
  
- Hasonlóak vagyunk, hasonlóan gondolkodunk, hasonló a testszagunk - mondta Edit nevetve, és bekapcsolta a rádiót. A Szabad Európára volt nála is beállítva, és az adás idõnként elhalkult. Már hallatszott is: 
  
- Itt a Szabad Európa Rádió a ... 31, 41, 49 méteres rövidhullámon. Híreket mondunk... Megint elhalkult a rádió. Ekkor még a Szovjetunió nyerésben volt a politikában. 
  
- Ma jobban zavarják az átlagnál - mondta Edit, miközben a magyar alkotmány elemzésérõl volt szó, amelyik tiszteletben tartja az emberi jogokat, de az érvényesülését nem biztosítja. 
  
Kortyolgatták a kávét, és Edit az egyik osztálytársukról, Tamásról mesélte, hogy fantasztikus baleset érte az autószerelõjénél. Amikor elment a kutyaház elõtt, a csendben lapuló házõrzõ nekiugrott. Tamásnak éppen a zsebében volt a keze, tehetetlen volt, az állat beleharapott a combjába, de úgy, hogy az ágyékát is érték a kutya fogai. Majdnem belehalt, öt injekciót kapott, mert a kutyának nem voltak meg a szükséges oltásai. 
  
Cecília mosolygott, de szörnyülködött is. Kedvelte a fiút, vele járt a hetvenes években Illés-klubba, a Fehérvári útra, és csak azért nem lett komolyabb a kapcsolat, mert Tamás nem akarta. Az nem derült ki, hogy azért, mert nem tetszik neki Cecília, vagy azért, mert még nem akar lányokkal járni. Hiába találkoztak gyakran, a fiú elég mamlasz volt. Az volt a fõ gondja, hogy úgyis csak az állami kitüntetéssel rendelkezõ szülõk gyerekeit veszik fel az egyetemre, meg a protekciósok tudják csak megúszni a katonaságot. Cecília meg arra gondolt, hogy még nem tudja, mit lehet kezdeni egy lánnyal. Cecília nem látta az érettségi óta. Tamásnak aztán két felesége is lett, de errõl csak hallomásból tudott. 
  
Tamás után Katiról beszélgettek. Róla azt tudta Edit, hogy férjhez ment egy borzasztó féltékeny alakhoz. Helyes lány volt, statisztált a Sípoló macskakõ címû filmben. Többször is látszott közelrõl. Most nem lehet vele találkozni, mert nem engedi a férfi. Minden percérõl el kell számolnia. A férje hozza és viszi a munkahelyére, ha Kati bent marad túlórázni a géemkájukban, õ megvárja a ház elõtt. Edit fél éve találkozott vele. Kati zaklatott volt, nagyon sietett. Lopva sandítgatott jobbra-balra, nem mondta meg világosan, hogy éppen mi van vele. Edit nem is erõltette a beszélgetést. Annyit azért elmondott, hogy egy tervezõirodában dolgozik egy neves építésznél, akit mindenki csak Teáternek hív. 
  
Kati története kapcsán Cecília a ragaszkodásról gondolkodott. Nem tudta eldönteni, hogy örülne-e ilyen kapcsolatnak. Edit nevetve hozzátette a történethez: 
  
- Úgy élnek egymás mellett, hogy bámulják este a tévét, és a pasi idõnként átnyúl, és megfogja Kati bal mellét. Lövése sincs róla, hogy mi a jó élet. Kati zsánerét a viszonyok alakítják. 
  
Aztán Edit a szomszédairól beszélt, köztük a legközelebbirõl, aki hét évvel ezelõtt költözött a szüleivel és kilencéves lányával Farkasvárról, egy kis faluból Pestre, miután elvált a férjétõl, akit kocsmai verekedésért három évre börtönbe zártak. Az asszony minden pénze ráment a lakásra. Beköltözéskor még bútoruk sem volt. Edit szerzett nekik székeket, asztalt meg egy sezlont. Az asszony gépírónõ lett egy minisztériumban, legalább keresett valamit, de olyan nehezen éltek, hogy ennivalójuk is alig volt hónap végén. A kislány osztályfõnökét nem is merte beengedni családlátogatáskor hozzájuk, azt mondta, nagyon beteg az apja, és megkérte Editet, hogy nála beszélgethessenek, és még örült is, hogy Edit is hallotta, mennyire meg van elégedve a tanító bácsi Erikával. A nõ minden pénze elment az otépé-törlesztésekre, az apja nyugdíjából éltek. Aztán egy napon megunta a nélkülözést, gondolt egyet, levágatta a haját, feketére festette, vett egy új ruhát, kilépett a munkahelyérõl, és elment statisztaszervezõnek a filmgyárba. A házbeliek egyre többször látták férfiak társaságában, néhánnyal Edithez is átjött, akit nem zavart a filmes társaság. Csak egyszer lett ideges, amikor - egy azóta már fiatalon meghalt rendezõ - ráült élete legjobb napszemüvegére. A házbeliek sokfélét pletykáltak róluk, izgatta a fantáziájukat a valóság, és csemegéztek az egymástól hallott mendemondákon. Rosszéletûnek tartották, hiába látták vele sûrûn a kislányát is. Amikor Erika nagyobb lett, õt is vitte a filmgyárba, még éjszakai forgatásokon is részt vett. Játszott reklámfilmben, sõt még egy plakátra is fölkerült. Harisnyát reklámozott. A házban egyre többet beszéltek róluk. 
  
Aztán a nõ kettesben maradt a lányával, szinte egyidõben haltak meg a szülei. Azóta mindennaposak lettek a férfi vendégek. Edit pikáns mosollyal fejezte be a történetet: 
  
- A fiatal csibék mindig kapósak...  
  
Cecília úgy gondolta, hogy a gyerekek bármennyire is tiltakoznak, megismétlik szüleik sorsát. Fürst Mari jutott eszébe, akit nyáron látott a Balatonnál, de elkerülte, nem szólt neki, nem akart beszélgetni vele. Õ sem él másképp, hiába ellenkezett, úgy él, mint az anyja. Õ is egyedül maradt a gyerekével, az õ férje is külföldre ment, mint ahogy az õ apja is. Õ is egyedül neveli gyerekét. Õ is nagydarab, vaskos, dús keblû debella lett. 
  
Cecília, ha a világról gondolkodott, azon morfondírozott, hogyan tudna szembeszállni a sorssal, fel lehet-e tenni olyan kérdéseket, hogy van-e hamis erény. Õ nagyon erõs akarattal küzd, hogy elszakadjon szülei életformájától, nem akar látszatkapcsolatban élni, ahol csak a tûrés az úr. Nem volt biztos benne, hogy van-e kiút, menekvés, eltérés, és annak mi az ára, hiszen az ember mindig a maga ura akar lenni. Régóta rágódott ilyen kérdéseken, de most beletörõdõbb lett, mintha csillapodott volna ellenkezése, és érezte, számára is az anyja sorsa rendeltetett, bár nem tudta felfogni, hogy valaki mellett õ is ki fog tartani tûzön-vízen át. Rögtön Istvánra gondolt. Legszívesebben róla beszélt volna egész délelõtt, de Edit nem hozta szóba, õ meg nem merte. Nem tudta, figyelte-e õt a múltkori estén, vajon látta-e, hogy elment azzal a krapekkal. Foglalkozott vele? Mit szólt hozzá? Érezte, hogy hiába elutasító vele és hideg, még mindig õ fontos a számára. Belül azt súgta valami, hogy ezt érzi õ is, hiszen ismeri õt, tudja, nem mindig azt kell érteni a szavai mögött, amit mond. Így volt ez akkor is, amikor szerették egymást. 
  
Az István-szerelem megfejthetetlen rejtély volt számára, egyszerre tudott tõle boldog lenni és szenvedni is. Olyan ez számára, mint a krimi, hiába félünk, de nézzük. Hiába jut eszünkbe, hogy mi is kutyaszorítóba kerülhetünk, mint a megzsarolt áldozat, mégis nézzük. Cecíliának egyszerre kell az izgalom és a megnyugvás. Néha beszélt is errõl Istvánnak, de õ nem értette, legyõzendõ gyengeségnek tartotta ezt a kettõsséget, és inkább haragudott, sõt bántotta is emiatt. A veszekedések is innen származtak, mert István nem értette, miért kell problémát okozni, találni, ha nincs. István nem látott át a szándékain, nem tudta, hogy a fortélyait próbálgatja, ha belemerül az ilyen helyzetekbe. Õ mindenkirõl jót feltételezett, hitt a józan észben, hiába ûzte õt Cecília idegtépõ helyzetekbe. 
  
Egyszer, amikor a Margit-hídon sétáltak, Cecíliát hatalmába kerítette a játékszenvedély. 
  
- Lefeküdtem a barátoddal - mondta. 
  
István megállt, ránézett: 
  
- Tudom. 
  
- Csak sejted - mondta Cecília, mert izgatottabb reagálást várt, nem érezte kellõen feszültnek a helyzetet. - Csak sejtheted, mert ezt mástól még nem hallhattad. Tudod miért? 
  
István zavarban volt, úgy érezte, kifog rajta. 
  
- Na, tudod? - mondta, és élvezte, hogy a hazugság romboló ereje Istvánt marja. - Tegnap történt - mondta álszent pirulással. 
  
István hallgatott, ajka összerándult. 
  
- Elhitted? - kérdezte, aztán elindult a vízpart felé. - Elhitted te, szamár? - visszanevetett rá. 
  
- Újra becsaptál? - kérdezte megkönnyebbülten István, de Cecília nem válaszolt, kedvenc fegyvere volt, hogy bizonytalanságban hagyja õt. 
  
Cecília élvezte az ilyen játékokat, de most már nem volt fontos számára az a régi beszélgetés. Ültek a konyhában Edittel, de nem hozta szóba Istvánt. Rágyújtott õ is. Kicsit csípte a szemét a füst. Körülnézett. Nem érezte, hogy idegen lenne számára a hely. Számára minden hely egyforma. Élete úgy telik, mint egy utazóé, aki napközben úton van, aztán estefelé pihenõt keres magának, hogy valahol átvészelje az éjszakát. Mindig arra törekedett, hogy kibírja valahogyan a mai napot, túlélje. 
  
Konyhai beszélgetésük hirtelen szakadt meg, mintha mindketten megelégelték volna. Editet kevéssé érdekelte Cecília tépelõdése a szerelemrõl. Nem értette, hogy ha valakit nem akar, akkor miért szeretné megtartani. Edit vizet engedett és mosogatni kezdett. Cecília összeszedte az edényeket és kiment, lefeküdt. 
  
Csak késõ este kelt fel. Ekkor már újra vendégek voltak Editnél, hiszen ez állandó gyûjtõhely volt, mert ide bármikor bárki feljöhetett. Zene szólt a belsõ szobából, közben egy fiú beszélt a kábítószerekrõl, éppen a hallucinációt mesélte. Mogyorósy Lacinak hívták. Farmeringe bal felsõ zsebén, a szíve fölött fekete szalag volt. Ikertestvérét gyászolta, aki nyáron halt meg, mert túladagolta a heroint, és amikor beúszott a Balatonba, nem tudott kijönni. Az ismerõsöknek azt mondták, hogy egyszerû fulladás volt, azt már nem mondták, hogy néhány nappal korábban már mindenét eladta. 
  
Mogyorósy Laci homloka közepén egy ezüst pont volt. Hitt a keleti vallásokban, ezt jelezte ez a pötty. 
  
Cecília álomittas szemekkel Beáta mellé ült. Újra érezte a számára kellemetlen testszagot, pedig nem volt koszos a lány, de Cecília nem kedvelte ezt a szagot. Egyszer egy könyvet kapott tõle kölcsön, de nem tudta elolvasni, mert annyira érzõdött rajta, hogy az övé. Nem az elhanyagoltság áporodott bûze áradt a lányból, egyszerõen ilyen volt, minden dolgán érzõdött, és ezt nem kedvelte Cecília. 
  
Mogyorósy még beszélt volna, de Beáta, aki nõvér volt egy budai kórházban, beleszólt, hogy õ is tud történeteket narkósokról: 
  
- Képzeljétek, hozzánk is hoztak a múlt héten egy tízéves kisfiút. Teljesen kész volt, ragasztót szívott idõsebb haverjaival. A gyerek anyja szerb volt, a fiú éjjel hangosan beszélt álmában. Halakról, tengerekrõl beszélt, a delfinjét hívta. Aztán kiderült, hogy zûrös múltja van. Két éve iszik, dohányzik, sõt már betörésekben is részt vett. Vagonokat, üzleteket fosztogattak, mindig õt bújtatták be a réseken, ablaknyílásokon, mert õ volt a legkisebb. Tõlünk is megszökött, aztán intézetbe vitték. Nekem elmondta, hogy imád focizni, és azt mondják, tehetséges is. Talán lesz valaki, aki a focival megfogja, volt már erre példa. 
  
Miközben Cecília hallgatta, eszébe jutottak kórházi emlékei. Segédápoló volt. Igazán nem tudta, miért, kedvet érzett hozzá egy emberbaráti pillanatában, de néhány hónap múlva otthagyta azt is. Megrázó emlékeit azonban nem felejtette. Talán a legdöbbenetesebb azt volt, amikor az egyik kórteremben tíz betegbõl három agonizált. Ezt a többiek végighallgatták. Cecília éppen oda volt beosztva, percenként járt be a haldoklókhoz, és a fõnõvér utasította, hogy etesse meg az egyiket. Õ kiflit aprított a tejbe, és a tehetetlen néni szájába adogatta a fõnõvér utasítására. "Etesse csak, majd felébred" - mondta, de a nõ nem ébredt fel, aznap éjjel meghalt. 
  
A másik halottat következõ nap a zsúfolt folyosón tolták végig a látogatók között, egy terhes nõ rosszul is lett. A betegszállítók viccelõdtek. Jó sokat ittak, állandóan pálinkáztak. A boncoló orvosok is piáltak. Egy alkalommal Cecília látta, hogy leejtettek valakit, a hulla nagyot csattant a kövön, ez volt az utolsó lökés, ekkor döntötte el, hogy nem marad tovább. Csodálkozott is Beátán, hogy bírja ezt a munkát lelkileg. 
  
Aztán a beszélgetés új irányt vett, mert Edit odafordult az ágyon ülõ és Picasso-albumot nézegetõ fiúhoz: 
  
- Karesz, mikor érkeztél? 
  
- Pénteken - válaszolta, aki gyakran dolgozott külföldi szereléseken, ahol kenyérgyárakat építettek magyar vállalatok. Most Szibériában volt hónapokig, a tervek egyeztetésével volt megbízva. 
  
- Örülök, hogy hazajöttünk. Télen harminc fokos hideg volt, majdnem szétfagytunk. Egyszer elvittek a Bajkál-tóhoz. Az ottani fõmérnök és az igazgató jött velünk. Már az úton elõkerültek a vodkák, fél liter jutott mindenkire. 
  
Elmosolyodott, jelezve, hogy ez a mennyiség neki is sok, aztán folytatta: 
  
- A tónál az igazgató frissen fogott halakat hozott, omulnak nevezte õket, állítólag még éltek. Levágta a fejüket, kibelezte õket, aztán becsomagolta a zsebkendõjébe, és kalapáccsal apróra zúzta a fagyott omulokat, nyersen ettük, persze közben vodkát ittunk. 
  
- Nyersen ettétek? - kérdezte Edit.  
   
- Igen. És nem is volt rossz. Különben nem ritkaság, valaki mesélte, hogy Amsterdamban nyers heringet lehet enni szendvicsben. A hozzávaló vodkáról nem tudok. 
  
Aztán a külföldi utakról, illetve a kinti munkalehetõségekrõl beszélgettek. A behozható búvárszivattyúkról, konyakokról, képmagnókról. Az utazás igazi kiváltságnak számított. 
  
- Ebben a sportolók a nyerõk - mondta Beáta. - Egy idõben találkozgattam egy focistával, hallottam egy-két trükköt. Õ nyugdíjasok munkakönyveit adta le, és arra is kapott még pénzt az egyesülettõl. Kétezer forintokat a fizetésén túl. Persze a nagy buli nem ez volt, hanem az, amit külföldrõl hozott. Százezrekért adta el a cuccait. Korábban farmert, cigit, meg nõi holmikat, de most a videó megy és a számítógép. 
  
Cecília hallgatott. Az õ zsebében néhány százas lapult. "A pénz mozgat mindent" - gondolta. Anyjára gondolt, aki apja halála után tudott csak pénzt keresni, amikor lakatos kisiparos lett. Apjával nem vágtak volna bele, hiába voltak napi gondjaik. Õ is csak akkor kezdett bele, amikor megismerte Sanyit, az örökmozgó, ügyeskedõ fickót, aki mindenhez értett és aranykeze volt. Õ beszélte rá az anyját, hogy váltsák ki az ipart. Anyja nem értett a mûszaki dolgokhoz, õ csak a pénztárkönyvet vezette, másra nem volt gondja. Az elején még izgult, ha nem írt be néhány munkát a könyvbe, de Sanyi meggyõzte, hogy mindenki így csinálja. Lassan belejött, megérezte a pénz szagát, és ragyogóan vezette az üzletet azután is, amikor Sanyi lelépett egy fiatal lánnyal. Már önállóan is boldogult, felvett két férfit, hagyta õket is keresni, de a maga hasznára is tudott vigyázni. 
  
"Kije lehet most?" - villant át Cecílián. Egy ideje mindig voltak ismerõsei. Akadt köztük néhány kalandos életû. Lászlófi urat kedvelte, aki kezdetben magnókkal kereskedett, a bizományi elõtt álldogált egy hibás magnóval, aztán elcserélte valami pancserral, aki azt hitte, hogy jobbat kap a sajátja helyett. Aztán mûhelyt nyitott, pénzét aranyba fektette, még jobban meggazdagodott. Pazar háza lett az Endrõdy Sándor utcában. 
  
Nem gondolta, hogy vele lenne jóban, de kizártnak tartotta, hogy Kenderesi, a parkettacsiszoló bukkant fel újra, akivel hosszabb ideig volt üzleti kapcsolatban is. István is dolgozott nála három hétig, de összekülönböztek, Kenderesi folyton gyanakodott, nem hitte el, hogy nem lopja meg, ezért kirúgta. Neki is ajánlott munkát, mert volt egy butikja is, de nem volt bizodalma a férfi iránt. Õ már nem dolgozott, csak szerezte a munkákat és szedte a pénzt. Abban biztos volt, hogy valamilyen üzleti kapcsolat áll anyja új barátja hátterében. 
  
Az Editnél megforduló társaság aránylag sûrûn találkozott. Szívesen jártak együtt moziba, kirándulni, a fiúk rendszeresen fociztak, kispályás bajnokságban indultak az Árpád-híd tövében. Editnél pedig mindig találkozhattak, ott nem szólt rájuk senki, nem kellett senkihez sem alkalmazkodni. Ezért bírt nagy vonzerõvel ez a lakás. 
  
Cecília a többségüket irigyelte, mert nem voltak szorult helyzetben. Volt idõ, hogy négykor kelt, hogy beérjen a munkahelyére, amikor egy közértben volt eladó. Hiába nyitottak hatkor, már egy órával elõbb ott kellett lennie, mosták a boltot, feltöltötték az üres polcokat. Ezt három hónapig bírta, aztán egy nap otthagyta, elege lett a felmosórongyból, a lyukas tejes zacskókból, a hatalmas zsákokból, dobozokból és a törött üvegekbõl. Az itt lévõk többsége nem ismerte, milyen utálatos az üvegvisszaváltás. Órákon át kell ott állni, számlát tölteni, rakosgatni a palackokat, mindig dugig van a raktár. Edit sem próbált ilyet, nem ismerte, mit jelent a reménytelenség, az egyhangúság, a kiszolgáltatottság, amikor jönnek a szállító fiúk, és rejtett sarokban rá akadnak támadni, be akarják gyömöszölni a papírdobozok közé. 
  
Edit csak meghallgatja a történeteket, bólint, néha sajnálkozik, roppant megértõ, de az õ élete egész más. Cecília nem haragudott ezért rá, csak bosszantotta, hogy milyen szerencsés csillagzat óv némely embert. 
  
Persze nem volt mindenkinek aranyélete. Sándor közéjük tartozott, népmûvelés szakot végzett. István régóta barátkozott vele. Az apja elbocsátott rendõr volt, mert rajtakapták, hogy pénzt fogadott el egy feketefuvarban lévõ gépkocsivezetõtõl. Kidobták, pedig csak néhány éve volt a nyugdíjig, példát akartak mutatni az esetével, de a háttérben az állt, hogy rossz viszonyban volt a fõnökével. Az öreg átkozódott, személyes kitolásnak nevezte a kirúgását. Másokról sokkal nagyobb disznóságokat tudott. El is vesztette a hitét végleg az igazságszolgáltatásban. Éjjeliõr lett egy bútorgyárban, és erõszakos lett. Sándor nem lakott otthon, csak néha látogatta anyját, mert sajnálta, hogy apja rajta torolja meg a világban szerzett sérelmeit. István a legjobb védõnek tartotta õt a focicsapatukban, gyakran magával vitte, ha elhívták játszani. Megbízható labdaszerzõ volt, és jól passzolt. Igazi kincsnek számított egy-egy védelemben, mert nem kockáztatott feleslegesen, az õ hibájából nem ment el meccs. 
  
Sándor egy válófélben lévõ asszonnyal, Margitnál lakott másfél éves kislányával. A férj elköltözött a kolléganõjéhez, akivel egy kutatás közben nagyon összemelegedtek. Margit szociológiával foglalkozott, és kritikus volt az állammal szemben. Nagy butaságnak tartotta a büntetõ szankciókat. Hitt abban, hogy a jóvátétel és a nevelés vagy a kárhelyrehozás elvét kellene alkalmazni, mert célravezetõbb, emberibb is, mint a büntetés. Gyakran mondogatta, hogy az éceszgéberek a fogvatartást javasolják, mert az a legegyszerûbb megoldás, persze a legdrágább is. A fõ bajnak nevezte még, hogy a közvélemény a szigort szereti, vért akar látni, mintha ettõl lenne meg a lelki nyugalma és biztonsága, pedig ez nem visszatartó erõ, csak elodázza vagy növeli a problémákat. Sándor egyetértett vele, szerette szókimondását, világlátását. 
  
Margit nem tartott haragot a férjével, gyûlölködés nélkül találkoztak, akár négyesben is, és ha a kislányt is hozzászámítjuk, ötösben. 
  
Sándort a gyereksírás zavarta csak ebben a kapcsolatban, de az nagyon. Soha nem mondta ki, mert félt, megsérti Margitot. Cecíliáék gyakran felmentek hozzájuk egy-egy foci után, sokat beszélgettek, tetszett neki Margit harcos szelleme, józan értékítélete. Érezte, õ is kedveli õt, szellemi társat lát benne. 
  
Sándor most szótlanul ült, távol tartotta magát a beszélgetéstõl. Cecília nem kérdezett tõle semmit, nem akarta zavarba hozni, de érezte, hogy nyomasztja valami, mert egykedvûen nézett, csak ritkán mosolyodott el. Sándor úgy ment el, hogy nem beszéltek, sejthetõ volt, hogy kapcsolatuk nem a legjobban alakul. 
  
Különbözõ csoportokban folyt beszélgetés. Fõleg Lengyelország, Afganisztán és a magyar gazdaság került szóba. Itt lehetett olyan információkhoz jutni, amelyek a napi sajtóban nem jelentek meg, de aki nyitott szemmel járt, figyelte a munkáját, láthatta a problémákat. A kor logikai ellentmondásait boncolgatták. 
  
Amikor elmentek a vendégek, Beáta kiment a fürdõszobába, és Edit nézte Cecília szemét, és miután nem látott rajta a duzzanaton kívül mást, megkérdezte: 
  
- Fáj még? 
  
- Nem. Kicsit még érzem. Reggelre rendben lesz, az orvosnõ is mondta, hogy csak néhány napig tart. Megúsztam, remélem - mondta. - Reggel megnézem a szállodákat. 
  
Edit hallgatott, furcsának érezte volna, ha saját ötletére helyeselne. Közben Beáta bejött, ásított, hogy aludna. Cecília elköszönt Editéktõl, és kiment õ is fürdõszobába. Fürdés után élvezte, hogy Edit különféle krémeket, kölniket, parfümöket tart. Kaloderma krémmel kente magát, aztán Charlie kölnit fújt a nyakára. Ez is Istvánhoz kötötte. Egyszer kapott tõle egy méregdrága parfümöt, de aznap este is gonosz volt vele. Hiába beszélték meg, hogy este elmennek valahová, de Cecília inkább egy újabb szakítási jelenetet készített elõ, gonoszkodón kötekedett vele. István szánalmasnak nevezte, hogy megint az a játék zajlik, hogy ki hagyja majd ott a másikat. 
  
Cecília mindig a tiszta, nagy szerelemrõl ábrándozott, ami nem a testiségen alapul. A test és a lélek összhangjának nyugodt állapotára várt, ami talán a végsõ élethelyzet. Szeretett volna olyan férfit találni, akit csodálhat. Élete tele volt be nem fejezett mondatokkal, elhallgatott részletekkel, titokzatos ajakbiggyesztésekkel, félmosolyokkal, sóhajtásokkal. Úgy tûnt számára, hogy torlaszok között él, kókadt fák és szürke házfalak között sétál. Úgy érezte magát, mint egy táplálék után kutató macska. Úgy érezte, õ soha nem kell senkinek igazán, és butító semmittevés lesz a sorsa. Semmi sem lesz belõle, még kereskedõ sem. A vége pedig az elzüllés lesz, amit majd meggyónhat valahol, hiába szeretne jóakaratú lány lenni. Nem tudta, megvalósíthatja-e a benne lappangó valamelyik vágyát, elég lesz-e az igyekezete. Akikkel találkozott, képzelete lakói lettek, és emlékeinek táptalaján baráti gyöngédséget érzett irántuk. 
Jó érzéssel gondolt az Editnél megforduló társaságra, mert itt mindig történt valami. Különféle kalandok, ifjúkori ötletek megvalósításának helye volt. Itt a barátság intellektuális kérdés volt, és az ízlés társas jellegû, bár idõnként különféle érdekek keveredtek. Néha valaki mórikálta magát, de a szellem kalandjait keresõk voltak többségben. Kamaszkoruk óta együtt töltötték az idõt. Közösen kóboroltak a homályos utcákon a szürkületben, együtt röhögték, vihogták át a tinédzseréveiket. Igazi érzéseik álarc nélkül jelentek meg. Felvették egymás tulajdonságait. Olyan érzésekrõl beszélgettek, amelyeknek a lényege a létezés, a túlélés volt. 
  
Amikor felébredt, érezte azt a késztetést, ami minden reggel útra indít minket. A világosság, a nap felmelegítette az éjszaka eltompult, az elmúlásba, a csendes nyugalomba bújt testét, szellemét, és életerõvel töltötte fel, mint minden élõlényt, hogy felmelegítse, és kedvet, erõt öntsön belé. Az éjjeli borús gondolatai elszálltak, vidámak jöttek helyette.
Ez az írás 2015. február 19-én került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón