Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Weiler Eszter
(1955 - )
A lavina fogságában - IV.
Andreau megpróbált nem figyelni a jelenelevõk nevetésére, igaz ugyan, hogy nagyon zavarta, de kinézve az ablakon elkezdett emlékezni. 
  
A balesete elõtt jött össze Francisevel, egy-két találkozás, lopott csókok, s a remény, hogy talán megnyugszik mellette, s nem hajszolja magát újabb és újabb kapcsolatba. Francise nem rejtette véka alá, hogy van párhuzamosan egy másik férfival is kapcsolata, de Andreau igyekezett mindent megtenni, hogy végül is õ gyõzzön. Sajnos a balesete kettétört mindent, s így egyedül maradt. Jelenleg nem tudja mondani senkinek je t'aime. Szerelmes természete volt, s mindig kellett egy nõ, akiért rajonghatott, mint költõknek a múzsák. Hûséges volt, mert soha nem tartott fönt egyszerre több kapcsolatot. Mindig csak egy, ha váltogatta is a nõket. Fraciese volt az a nõ, talán akit hosszú távra elképzelt magának. S az élet pofán csapta. Lehet, hogy õ ezt megérdemelte? 
  
Próbálta megmagyarázni magának, hogy túl kell lépnie a múlton, de az idõ múlásával az elkeseredése csak fokozódott. Lehet, hogy mégis szükséges lenne Marie pszichiáterre bíznia magát, de tanácstalan volt. 
  
Ekkor belépet Mathilde, s figyelmeztette a szobában lévõket a 2 órás csendes pihenõre. Nem feltétlenül kellett aludni, mint az óvodában, de például olvasni, keresztrejtvényt fejteni, fülhallgatóval zenét, vagy rádiót hallgatni. Azonban az õ esetében ez nem volt szerencsés, ezért is Marie, mikor belépett a kórterembe, Andreau megnyugodott. - Andreau jöjjön velem, ha kedve lenni egy kis beszélgetésre. - invitálta Marie. Andreau, mint aki megadta magát, kérte, hogy Marie segítsen kigurulni a terápiás szobába. Mikor odaértek Maria kérdezte, kér-e kávét, vagy cigarettát, Andreau a kávé meghívást elfogadta, azonban közölte, hogy õ egy sport ember volt, így nem dohányzott. - Tudja doktornõ én minden reggel a Bois de Boulogne fái alatt kerékpároztam, s csak azután mentem a dolgomra. - kezdte el mondókáját Andreau. - S most már azt is abba kell hagynom. - Nem feltétlenül - válaszolta Marie - hiszen nagyon jó protézisek vannak, s azzal bizony még futhat is, senki nem fogja tudni, hogy ez a láb nem igazi. Tudom, hogy ez mély trauma, különösen azért mert nagyon fiatal, higgye el az élet útjai kifürkészhetetlenek, senki nem tudja elõre, mi fog történni vele. - Vannak még barátai? - A legközelebbi barátaim õk voltak, akik meghaltak a balesetben. A szüleim már nem élnek, testvérem Amerikában él. Egyébként sem verném nagy dobra, hogy mi történt velem, nem kell senkinek a sajnálkozása. - Marie felhívta Andreau figyelmét, hogy bármilyen furcsa is, itt is kötõdnek barátságok, mint például Pierre és Francois között. - Õk bizony már jókat tudnak beszélgetni, sõt mi több nevetni. Õk is nagyon rossz állapotban voltak, mikor idekerültek. - Igen, de õk már nem fiatalok, s bár a betegség kortól független, nem tudok közéjük beilleszkedni - válaszolta lehorgasztott fejjel Andreau. 
  
A beszélgetés megszakadt, mert Andreau csak némán ült, s látszott rajta, hogy nem is ott járnak a gondolatai. - Mirõl szeretné még, hogy beszélgessünk? - kérdezte Marie. Bár nem akarta erõltetni, mert úgy ítélte meg, mára elég volt ennyi, már ez is haladás, hogy eddig eljutottak. Nagyobb ellenállásra számított. - Ugye most már vissza tud kerekezni? - kérdezte provokáló hangon Marie. - A féket engedje ki, s a karját igénybe véve hajtania kell a kerekeket. Próbálja meg, nem adhatja föl, hiszen, mint mondta sportember. 
  
Ezzel Marie belelépett Andreau lelkivilágába, de, hogy megmutassa, igen menni fog, s fordult volna a kerekes székkel oldalra billent, s leesett a földre. Marie segélyhívón szólt Julesnek, aki pillanatok alatt ott termett. - Hát maga? Jöjjön, kapaszkodjon a nyakamba. - Hagyjon - ingerülten szólt Andreau. S jobb felére fordulva a székbe kapaszkodva, jobb lábára térdelt. Ekkor szó nélkül Jules a hóna alá nyúlt és a fölállított székbe ültette, szinte belehuppant. - Mi vagyok én? Krumplis zsák? - kiáltott Andreau. Hogy bánnak maguk a betegekkel? - s szépen lassan egyedül megindult. Marie a referálón másnap konzultált az orvosokkal, s egy kis dózisú antidepresszánst javasolt Andreaunak. Nem volt híve a gyógyszeres kezelésnek, de nem bírta elnézni, hogyan marcangolja önmagát, s a segítséget is nagyon nehezen fogadja. 
  
A szobába érve Andreau áttornászta valahogy magát az ágyra, s fejére húzta a takarót.
 
Ez az írás 2015. február 4-én került a NapSziget honlapjára.
 
Musztrai Anikó további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón