Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Weiler Eszter
(1955 - )
A lavina fogságában - III.
Jules segített Andreaunak a mosakodásban, majd itt-ott ahol lehetett megborotválta. Jules, elé tartotta a kis kézi tükröt s szinte utasította, nézze meg az arcát. - Tiszta tekintet nézett vissza a tükörbõl, azonban kisebb sebek borították, az igaz ugyan, hogy megborotválva már nem volt olyan elborzasztó. Jules mondta: - Majd a sebek begyógyulnak, semmi nyoma sem marad. - Erre Andreau eltolta magától a tükröt. - Nem mindegy, milyen az arcom? - mondta. Jules azonban hajthatatlan volt, felöltöztette a tréning ruhájába, majd visszasegítette a szobába. 
  
Andreau kinézett az ablakon, a fenyõfák ágai meghajlottak a hó súlya alatt. S felfigyelt a madáretetõre, ahová a cinkék visszajártak. Nézte, ahogy önfeledten röpködtek, örülve az elemózsiának, énekhangjuk megtörte a csendet, bár az ablak csukva volt, mégis halkan behallatszott. A baleset elõtt föl sem fedezte a természet eme piciny csodáját, most valahogy nyugtatóan hatott. 
  
Jules tájékoztatta Andreaut, másnaptól, részt kell vennie a terápiákon, amihez tartozott a gyógytorna, torna teremben, s ha a sebe engedi a vízben is, az elektromos kezelés, a masszázs, s a pszichiátriai tréning. Paul, a sebész pedig a csonk javulását ellenõrzi majd. Napközben nem szabad feküdnie, kivéve a délutáni csendes pihenõt, étkezni az étteremben lehet. Számtalan közösségi játék áll rendelkezésre, a ping-pongtól a sakkig, a kártyáig, tévét is nézhet. Szándékosan nincs tv a szobában, mert a cél, a társasági élet, s nem pedig a begubózás. Ma a papír munkákat kell rendbe tenni, azért nem foglalkoztak eddig ezzel, mert nem volt olyan állapotban. - Jaj, csak röviden, mert nincs türelmem, mindent aláírok, a leleteimet pedig biztos átküldték - értetlenkedett Andreau. Majd búskomoran maga elé nézett. Jules úgy ítélte meg, mintha, csak egy kis lépést tettek volna elõre.   
  
Jules most magára hagyta Andreaut, s nem telt el pár perc Marie lépett be az ajtón, mosolyogva szólt: - Emlékszik, mi már találkoztunk. Maire vagyok, az Ön pszichiátere. Segíteni szeretnék, ha bármit el szeretne mondani, bizalmasan kezelem, elsõsorban a pszichoterápiát javaslom, a gyógyszerek akkor kellenének csak, ha úgy ítélem meg, hogy ha nem javulna.  Ekkor Andreau felcsattant: - Nincs szükségem agytúrkászra! Mit tud maga a helyzetemrõl, mivel kell meg birkóznom, Önnek megvan mindkét lába, nem az ön vállán fekszik, hogy a barátai meghaltak, az egyikõjük özvegye ott maradt három gyermekkel. Nincs létjogosultságom az élethez. - Marie ott állt, s elõször tehetetlennek érezte magát, mert Andreau, mindig csak ugyanezt szajkózta. Majd, szólt: - Nézze, mindketten felnõtt férfiak voltak, s ön nem felelhetett másokért, mert önálló akaratukkal vettek részt a társai. S az özvegynek is akkor tud segíteni, ha ön talpra áll, mert igen is van létjogosultsága az élethez. Ön vallásos? Az Istenben való hit nagyon sokat tud segíteni. 
  
- Minden hét vasárnapján van Istentisztelet, ha jól tudom, Ön református. - majd Marie búcsúzóul megérintette Andreau vállát s halk léptekkel távozott. 
  
Egyszer csak kicsapódott az ajtó és mosolygós arccal Pierre bekerekezett a szobába. - Üdvözlet a fedélzeten, a nevem Pierre. Velem kell megosztanod e királyi lakosztályt, hidd el, mikor idekerültem én is hasonló állapotban voltam, de itt profik vannak, sec perc alatt helyrepofoznak, Látod, én már tudok mosolyogni, s mi több az ápoló nõ seggét is megpaskolom. Majd meglátod, milyen takaros kis menyecske Mathilde. Jó a humora, ami nem egy utolsó szempont. Igaz nem fiatal, úgy középkorú lehet, ez azt jelenti, hogy elõtte nincsenek tabuk, s mindent tud, amit egy nõvérnek tudnia kell. Majd õ kezelésbe vesz. Jules is egy belevaló ápoló, ellentmondást nem tûrõ hangon beparancsol bennünket a fürdõbe, mert adni kell az ápoltságra, ettõl jobb lesz az ember közérzete. A hallgatást megtörte Andreaut s mondta: - Már volt benne részem. - Pierre örült, hogy legalább egy mondatot sikerült kicsikarni Andreautból. - Na most induljunk az ebédlõbe, mert közeledik a nap fénypontja. Istenien fõznek, s bõségesek az adagok. - Andreau még nem tudta igazán kezelni a tolószéket, szerencsétlenkedett, úgyhogy Pierre csengetõvel kérte Jules segítségét. Hipp-hopp ott termett Jules és máris rodeózva odatolta az étkezõ asztalhoz Andeaut, s mondta: - No veszünk egy-két leckét, hogyan is lehet közlekedni eme kocsival. Andreau szégyelte magát, hogy ilyen fiatalon egy tolószék kifogott rajta, de rémesen szorongóvá vált, s szerencsétlennek érezte magát. Õ, aki meg akarta hódítani a hófedte hegyeket. Egyszerûen csak ordított volna, akkora feszültség gyûlt össze benne. A gusztusos teríték, és az étel szervírozása, nem is gondolta, de meghozta az étvágyát. A távolból Marie figyelte Anndreaut, s pozitívan értékelte, hogy elkezdett enni. Attól félt, hogy majd nem akar étkezni, s infúziót kell kapnia. 
  
Az ebéd befejezése után indult volna Andreau a szobájába, azonban nem mozdult a tolószék. Pierre szólt: - Engedd ki a féket! - Az Istenit nem tudom, még erre sem vagyok képes - szólt ingerülten. Jules ott termett, s máris segíteni akart, de Andreau durván elutasította. Már az ebédlõ kiürült, akkor kérte csak, hogy mutassák meg neki, hol a fék, s próbált manõverezni, de nekiment az asztalnak, s fölborult minden. Jules szólt: - Nem érti meg, fontos, hogy elfogadja a segítségemet, miért ilyen makacs? - De mire Andreau megszólalt, Jules a szokásos módon, határozottan kezébe vette az ügyet és Andreaut betolta a szobába. Ott csak annyit mondott, az ablakhoz szeretne menni. 
  
Szobatársáról nem akart tudomást venni, pedig a szobába begurult Francois is, Pierre barátja. Õk itt kötöttek barátságot, s jókat tudtak együtt nevetni. Mindegyiküknek volt az életében humoros pillanata, amit fölidézve göndör kacajjal osztottak meg egymással.
 
Ez az írás 2015. január 31-én került a NapSziget honlapjára.
 
Weiler Eszter további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón