Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Weiler Eszter
(1955 - )
A lavina fogságában - I.
Csodálatos téli idõt jósoltak. Andreau, Michale és Gerard elhatározták, hogy az új évet a karintiai síparadicsomban ünneplik. Szerencsésen megérkeztek, s elsõ útjuk volt, hogy fölmérjék a terepet. A fenyõfák roskadoztak a hó alatt, s csilingelõ lovas szán repítette õket körbe-körbe a kisváros utcáin. Megálltak, majd egy sörözõben tervezték meg az útjukat. 
 
Andreau javasolta: mindjárt a legmeredekebb pályát válasszák, Michale tiltakozott ez ellen, mert mint kezdõ síelõ megrettent, de Gerard nyugtatgatta, hogy hiszen õk ketten vigyáznak majd rá, s különben is a pályák biztonságosak. A jó osztrák sörtõl kipirosodott arccal tértek vissza a panzióba. Úgy döntöttek, hogy korán lefekszenek, mintegy az utazást kipihenve korán kezdhessék el a síelést. 
 
A rádió híreit nem hallották, mely bemondta az idõ fölmelegedésével indul a lavina veszély. 
 
Fölébredve a kiadós reggeli után elindultak teljes menetfelszerelésben, a melegedõben jó forralt bort ittak, mely átjárta õket, s vidám hangulatban indultak útnak. Nem is figyelték a többiek hezitálását, hogy most elinduljanak-e vagy sem, már a rádió hírei miatt. 
 
Voltak akik, gondolták várnak egy napot, de õk hárman a libegõvel fölmentek a csúcsra. A nap erõsen sütött, s õk jókedvûen siklottak lefelé. Még Michale is ujjongott, mert nem gondolta volna, hogy ilyen simán át tudta magát adni a gondfeletti lesiklásnak. 
 
- Na, ugye megmondtuk, hogy nem lesz semmi baj, s élvezni fogod azt a szabadság érzését amit a lesiklás ad. - S fölbátorodva újból nekiindultak. 
 
S mikor fölértek a csúcsra, Andreau-nek volt egy új ötlete: - Figyeljetek, térjünk el már a kitûzött úttól, merjünk változtatni, s meglátjátok, még nagyobb kihívás ez, s egyben nagyobb élvezet is. - Még Gerard is gondolkodóba esett, s félelemmel telt meg a szíve, nem beszélve Michale-rõl aki aztán teljesen pánikba esett. - Majd én megyek elöl - szólt Andreau, s máris elindulva kiáltott: - Kövessetek -, s elindult a kis csapat. 
 
A levegõben a mentõhelikopter figyelemmel kísérte a síelõket, mintha megérezték volna a tragédia bekövetkeztét. 
 
S hírtelen elindult a lavina, Gördülve a nagytömeg hó elõször Gerard-ot temette maga alá, majd, Michale került a hó fogsásába. Andreau-nek csak az volt a szerencséje, az életösztöne, hogy erõsen megkapaszkodott egy fa ágába, így szinte átgördült fölötte a halált jelentõ hó. Nem beszélve arról, hogy a hó sebessége a sok faág benyúlása következtében lelassult. 
 
A panzióban összegyûltek a vendégek, s számlálgatták, hogy mindenki szerencsésen megérkezett-e. Már annál is inkább, mert készülõdtek az éjféli újév köszöntésére. Valaki felkiáltott, hogy a három francia férfi még nem érkezett meg. Ellenõrizték a szobájukat, de semmi jel nem mutatott arra, hogy visszatértek volna a panzióba. Hívták a mentõhelikoptert is, akik jelezték, hogy három férfit láttak a kijelölt pálya nyugat felöli oldalán, még lejjebb is ereszkedtek, de akkor még minden rendben volt. - Csak ez után indulhatott el a lavina. - Sietnünk kell - szólt a mentõosztag parancsnoka, s helikopterrel, valamint a mentéshez szükséges fölszerelésekkel, mentõkutyákkal indultak a három férfi megkeresésére. 
 
A helikopter lassan ereszkedett le, s rádiós kapcsolatban jelezte, mintha a nyugati oldalon, egy piros kabát úját vélte volna fölfedezni. A kutyákkal sietõsen indultak el a nyugati irányba. A mentõkutya jelezte, hogy ott lennie kell valakinek, s elkezdtek ásni óvatosan. Andeau igaz ájultan, de még életben volt, s rögtön fölhúzták a mentõhelikopterbe, ahol harcot vívtak az életben maradásért. 
 
Lassan kezdett sötétedni. A mentõkutyák segítségével megtalálták Gerard-ot és Michale-t, sajnos õk már nem éltek. 
 
Andreau-öt sikerült megmenteni, azonban az egyik lábát amputálni kellett.  Egy ideig altatták, majd mikor fölébredt, nem tudta mi történt vele és hol is van valójában. Az orvos éppen ott volt, s tõle tudta meg: síbalesetet szenvedett. Mintha rémlett volna neki valami, de újból mély álomba zuhant. - Gerard, Michale kiabálta álmában, nyugtalanul aludt, mi történt, hol vagytok? - s az orvos megpróbálta fölébreszteni, de aztán csendes szuszogásban ismét álomországba került. Teltek, múltak a napok, mikor észhez tért. Addigra már szóltak a pszichológusnak is, hogy próbálja átsegíteni a krízises állapoton. 
 
Uram, én hogy kerültem ide? S nem érzem az egyik lábam, mi történt? Majd a pszichológus elkezdte elmondani a történteket. Andreau-nek visszatért az emlékezete, s sírt, zokogott, hogy õ okolható mindenért. Õ volt, aki a rosszra vette rá a többieket, mert biztos, hogy nem történt volna meg a baleset. Istenem, tudják már a hozzátartozók? Hogyan néz majd Michale feleségének szemébe, mikor három kiskorú gyermekük van, tönkretette mások életét. Föl kell állnom, s segítenem kell az özvegynek! Miért is beszélte rá Michale-t erre a sítúrára? S ami még rosszabb, a járatlan útra. Miért nem õ halt meg, s Michale még élne! - Ostorozta magát, de fölállni nem tudott. - Hol a bal lábam? - Hova lett? A pszichológus erre azt felelte, sajnos már nem tudták megmenteni, amputálni kellett. - A másik lábam is odaadnám, ha a többiek élnének. - Nézze - szólt a pszichológus -, ami megtörtént azon már változtatni nem lehet. Most az ön fölépülése a fontos, meg kell tanulnia fél lábbal élni, s visszatérni a valós életbe. - Viccel? Sem lelkileg, sem fizikailag nem tudom elviselni a történteket. Értse meg, nem éri föl ésszel, így én sem akarok élni, sem ezzel a tudattal, hogy csakis én vagyok a felelõs, s így megcsonkítva hogyan alakul az életem, átgondolta? Nem, nem, mit tegyek, hogy véget vessek az életemnek. Nem látja, mennyit szenvedek? - A pszichológus tudta, nehéz lesz visszahozni a nagybetûs életbe, s az önvádolás poklából kiszabadítani. - Van Önnek barátja, hozzátartozója? - visszhangzott a kérdés, de akkor és ott csak annyit tudott mondani - magam, egyedül vagyok csak. Az életben a tragédia megtörténtekor, és ami utána jön, mindenki egyedül van, még akkor is, ha a távolban vannak a jó barátok, hozzátartozók. Mindenkinek egyedül kell harcolnia, persze természetes, hogy a lelki segítség a jó barátoktól, hozzátartozóktól elengedhetetlen lenne a fölépüléshez.
 
Ez az írás 2015. január 10-én került a NapSziget honlapjára.
 
Weiler Eszter további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón